Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-16 / 50. szám
(Az alábbi írás részlet a szerzőnek A marxizmus—leninizmus élő és hatékony tana című, a közelmúltban megjelent könyvéből.) A burzsoá propagandatermékek parttalan áradatában, a politikai tárgyú cikkekben és könyvekben lépten-nyo- mon találkozni azzal az állítással, hogy a marxizmus—leninizmus elméle te nem felel meg a mai körülményeknek. Az utóbbi időben különösen kitartóan és harsányan hajtogatják ezt. önmagában véve persze nem újság, hogy megpróbálják „érvénytelennek nyilvánítani", „betiltani“ a marxizmus—leninizmust vagy legalábbis kétségbe vonni időszerűségét. Tény és való, hogy a marxizmus kialakulása után jóformán már másnap megszületett az anttmarxizmus. A marxizmus—leninizmus ellen vezetett legújabb „keresztes hadjárat“ az imperialista tábor uralkodó köreinek azt a törekvését tükrözi, hogy fokozzák ellenállásukat a társadalmi fejlődés objektív folyamataival szemben. Nem akarnak beletörődni abba, hogy a kapitalista világrendszerről egyre- másra szakadnak és válnak le az országok, nem tudnak beletörődni abba, hogy növekszik a vllágszocializmus ereje, erősödik a dolgozók értelmére és szívére gyakorolt hatása. Hogy válaszolhassunk erre á kérdésre: „elavult-e“ a marxizmus—leninizmus vagy sem, elemeznünk kell a valóságot, a valóságos életet mind átfogó nemzetközi összefüggésben, mind pedig konkrét megnyilvánulásaiban, össze kell vetnünk a marxizmus—leninizmus klasszikusainak prognózisát és következtetéseit a történelem menetével, a társadalmi fejlődés reális eredményeivel. A SZOCIALIZMUS VILÁGA A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme minden tekintetben olyan fordulópontot jelentett, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Októberrel kezdődött a szocializmus korszakának időszámítása. A forradalom győzelme szertefoszlat- ta azt a legendát, hogy a kapitalizmus mind „a dolgok természetes rendje" megingathatatlan, megmutatta, hogy nem örök életű, és hogy a történelem napirendjére került a szocializmussal való felváltása. „Marx Károly tanításának történelmi sorsa“ című nevezetes cikkében Lenin azt írta: amióta a marxizmus a színtérre lépett, a világtörténelemnek mindegyik nagy szakasza újabb bizonyítékokat, újabb diadalokat hozott számára. Es látnokian hozzátette: „De a marxizmusnak, mint a proletariátus tanításának még nagyobb diadalát hozza majd meg a küszöbönálló történelmi korszak.“ És ez megvalósult. A szocializmus, amely először csak ábránd, majd elmélet, később pedig mozgalom volt, 1917 után társadalmi-gazdasági és államipolitikai realitássá vált. Október hazája lett az első ország, ahol lerakták a szocializmus alapjait. Hamarosan a nem kapitalista fejlődés, majd pedig a szocialista építés útjára lépett a Mongol Népköztársaság. A kapitalizmussal szakított országok köre jelentősen kibővült annak eredményeként, hogy n második világháborúban a népek legyőzték a fasizmust, és a háború utáni időszakban számos sikert aratott a felszabadító mozgalom. A szocializmus eszméi ma a gyakorlatban valósulnak meg Európa, Ázsia, Latin-Amerika és Afrika számos országában. Aligha meri bárki is tagadni ma, hogy e forradalmak győzelmének nélkülözhetetlen tényezője volt a forradalmi tömegeket vezető marxista—leninista pártok helyes, tudományos stratégiája, a kommunistáknak a tudományos szocializmus elmélete iránti hűsége, és ennek az elméletnek alkotó szellemű alkalmazása. S vajon mindez nem a legnagyszerűbb bizonyítéka a marxizmus—leninizmus helytállásának és életerejének? Lenin idejében a világ lakosságának csak 7,8 százaléka szabadult fel a tőke hatalma alól, 1975-ben viszont a világ lakosságának már 32,1 százaléka élt szocialista országokban. A KGST-hez tartozó szocialista országok ma körülbelül egyharmaddal részesednek a világ ipari termelésében. Az ipari termelés a fejlett tőkésországokban 1950-től 1977-ig 3,6-szeresre nőtt, a KGST-országokban viszont tizenegyszeresre. A szocialista közösség a világ- történelem döntő tényezőjévé vált, a világ legdinamikusabb gazdasági ereje, vezető szerepet tölt be a világpolitikában. Vajon ez nem példázza-e az új rendszer szociális és gazdasági hatékonyságát? A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakát az jellemzi, hogy a népek egyre újabb helyeken szakítják át az imperializmus láncát. Politikai szempontból óriási jelentőségű Vietnam újraegyesítése és a Vietnami Szocialista Köztársaság kikiáltása. A szocialista államok családja újabb taggal bővült: Laosszal. Afganisztánban a Népi Demokratikus Párt vezette nemzeti demokratikus forradalom lehetővé tette, hogy az ország népe véget vessen a korábbi reakciós és népeilenes rendszernek, kivívja a szabadságot és megteremtse a demokráciát. Afganisztán a független fejlődés útján járva, hozzálátott a progresszív társadalmi-gazdasági átalakítások végrehajtásához. Angola, Mozambik és más volt portugál gyarmatok népeinek győzelme lelkesítő ösztönzést adott Afrika összes haladó erőinek. Ez nem bizonyítéka-e a marxizmus— leninizmus időszerűségének, kimeríthetetlen hatékonyságának, a korhoz fűződő elszakíthatatlan kapcsolatainak? Hiábavaló a szocialista rendszerre szőrt minden rágalom, hasztalan próbálnak „ ellentmondásokat“ felfedezni Marx—Engels—Lenin tanítása és a reális szocializmus között, nem tudják eltitkolni azokat az igazságokat, amelyekhez a szocialista országok a marxista—leninista úton haladva jutottak el az élet minden területén, nem tudják eltitkolni, hogy a szocialista országok világtörténelmi jelentőségű tettekkel vitték előre a társadalmi haladást. Aki azt állítja, hogy a marxizmus— leninizmus elavult, az egyúttal azt mondja, hogy érvényüket vesztették a szocialista társadalom gazdasági folyamata és valamennyi életszféfája megszervezésének egyetemes érvényű elvei. A szocialista országok testvéri pártjai és népei azonban éppen ezektől a marxista-leninista elmélet által megfogalmazott elvektől és törvényektől vezettetve, építik sikeresen az új társadalmat, s teszik reálissá a szocializmus történelmi előnyeit. A FELSZABADULT ORSZÁGOK Az európai burzsoázia a gyarmati országok népeit évszázadokon át a történelem passzív objektumának, pontosabban az állandó kizsákmányolás, a nyílt, féktelen rablás objektumának tekintette. Semmibe vette igényeiket és szükségleteiket, csak arra törekedett, hogy hordába terelje őket, fenntartsa a gyarmatoknak azt a státuszát, amely az anyaországok mezőgazdasági nyersanyagszállító függvényének és csaknem ingyenes munkaerőpiacának szerepére kárhoztatta valámennyit. A gyarmatosítók és ideológiai védelmezőik még a gondolatát sem engedték meg annak, hogy az elnyomott népek egyszer kiegyenesítik hátukat, s maguk döntenek sorsuk felett, sőt részt vesznek a világfejlődés problémáinak megoldásában. Az volt a véleményük, hogy e népek örökös osztályrésze lesz a kizsákmányolás és az elnyomás, amelyet ők képmutató emberszeretettel és vallásos neveléssel álcáznak. A gyarmatosítás problémáinak és a leigázott népek sorsának elvileg merőben más megközelítését demonstrálja a világnak a tudományos szocializmus elmélete és gyakorlata. Több mint száz évvel ezelőtt Marx első ízben beszélt úgy a keleti népekről, mint a történelem szubjektumáról, az emberiség jövőjéről: a kommunizmusról pedig úgy, hogy az majd az európai és az ázsiai népek közös akciói fejlődésének eredménye lesz. Marx és Engels rámutatott az anyaországokban élő dolgozók és a gyarmati népek létérdekeinek egységére — „Az a nép — hirdette Marx —, amely egy másik népet elnyom, a saját láncait kovácsolja.“ A tudományos szocializmus megalapítóinak számos zseniális következtetése, amely szerint a fejlődésükben el maradott országokban lehetségesek a szocializmushoz vezető, de a nyugatitól eltérő utak, továbbá, hogy a forradalmi proletariátusnak semmilyen formában sem szabad támogatnia a burzsoázia imperialista, gyarmati politikáját, lerakta az alapot mindahhoz, hogy a leninizmus a jövőben megoldja a nemzeti-gyarmati kérdést, s felvázolta a legfontosabb útmutatásokat ahhoz, hogy a XX. században kibontakozzon a tényleges antiimperialista harc és az antiimperialista szolidaritás. Leninnek döntő szerepe van a XX. századi nemzeti felszabadító mozgalom elméleti alapjainak kidolgozásában. Leninnek a dogmatizmus és a reformista opportunizmus ellen küzdve kellett hirdetnie és védelmeznie ezeket az alapokat. Á reformisták egyáltalán nem hittek a gyarmatok és a félgyarmatok néptömegeinek forradalmi öntevékenységében és politikai aktivitásában. Azt hirdették, hogy a leigázott országok elkerülhetetlenül „megismétlik“ a kapitalista evolúció „klasszikus modelljét“, és védelmezték a gyarmatokra irányuló imperialista tőkekivitelt. Logikusan következett ebből az a tételük, hogy a gyarmati népek forradalmi harca nemcsak hiábavaló, de káros is. Ezeknek a népeknek engedelmesen együtt kell „jőniük“ a kapitalista „üstben“, és türelmesen várniuk, amíg az európai országok fejlődésükben felnőnek a szocializmusig. Lenin nem csupán kimutatta ennek az álláspontnak a teljes tarthatatlanságát, hanem az ázsiai függő viszonyban levő országokban lezajlott első forradalmi megmozdulásokban felfedezte a népek nemzeti öntudatra ébredését, s bekapcsolódásuk kezdetét a történelmi haladásba és a forradalmi harcba. Az Október korszakában kibontakozott nemzeti felszabadító mozgalom hatalmas erővel lendült fel a Szovjetuniónak a Nagy Honvédő Háborúban kivívott győzelme, és a szocialista világrendszer megalakulásának hatására, s végül összeomlott a gyarmati rendszer. A felszabadult országok, amelyekben kétmillió ember él, hatalmas erejévé váltak az emberi társadalom történelmi fejlődésének és a világpolitikának. Az élet újból megerősítette a marxizmus—leninizmus tételeinek mélységes igazát. A VILÁG KAPITALISTA RÉSZE Marx és Engels türelmesen tanulmá nyozta a polgári társadalom gazdasági, társadalmi és politikai életét, feltárta keletkezésének, fejlődésének és pusztulásának törvényeit, tudományosan bebizonyította ennek az utoUsó kizsákmányoló rendszernek múlandó voltát, azt, hogy történelmileg halálra van ítélve. Legyőzhetetlen fegyvert adtak ezzel a proletariátus és valamennyi dolgozó ember kezébe az osztályellenségeikkel vívott s a kapitalista rend szgr felszámolásáért folytatott harcukhoz. Lenin a marxi módszer alkotó alkalmazásával feltárta a szocialista forradalom fejlődésének útjait az imperializmus korában, s kidolgozta a forradalmi munkásmozgalom stratégiáját és taktikáját az új körülmények között. A leninizmust joggal nevezik a XX. század marxizmusának, éppen a forradalom lenini elméletére támaszkodva sikerült átültetni az életbe n kapitalizmusból a szocializmusba való forradalmi átmenetre vonatkozó tudományos, marxi prognózist. Azok, akik ma azt állítják, hogy a marxizmus—leninizmus „ment he tétlenül elavult“, rendszerint arra hivatkoznak, hogy Marx több mint 100, Lenin pedig több mint 60 évvel ezelőtt elemezte a kapitalizmust. Természetesen senki előtt sem titok, hogy korunk kapitalizmusa már nem az, ami volt másfél évszázaddal vagy egy évszázaddal ezelőtt, vagy akár a második világháború előtt. Ezt a vitathatatlan tényt már régen leszögezték a nemzetközi kommunista mozgalom, az SZKP és más testvérpártok programdokumentumaiban. A legfontosabb először is az, hogy a végbemenő számottevő változások egyáltalán nem jelentik a kapitalizmus lényegének elvi átalakulását, továbbá pedig, hogy a végbement változások csak a marxista—leninista elmélet se gítségével magyarázhatók meg, nem pedig ennek az elméletnek a megtagadása vagy revíziója révén. Vajon a kapitalizmus már nem olyan rendszer, amely a munkásosztály és az összes dolgozók kizsákmányolásán alapul? Talán a burzsoá államosítás és a kiterjedt „állami szektor“, amely néhány tőkésországban kialakult, megváltoztatta elvileg a tulajdon magánkapitalista voltát? Talán nem a tőkések birtokolnak ma is valamennyi fő termelési eszközt, miközben a proletariátus semmivel sem rendelkezik a munkaerején kívül, amely a kapitalizmusban áruvá lett, és amelyet a munkás kénytelen eladni a tőkéseknek? Marxnak az a tanítása, hogy az érték- többlet a termelés döntő indítéka és motorja, talán jottányit is veszített időszerűségéből? A technika fejlődése talán nem változatlanul fontos eszköze és feltétele továbbra is a munkás- osztály intenzív kizsákmányolásának, talán a jelenkori tudományos-technikai forradalom gyümölcseit nem a monopoltőke burzsoáziája birtokolja? Az állammonopolista szabályozás és programozás talán megszabadította a kapitalista gazdaságot szerves nyavalyáitól, a termelés anarchiájától, a recesz- szióktól és a válságoktól, a munka- nélküliségtől és az inflációtól? Talán a kapitalista újratermelés folyamata, amely alá van vetve az értéktöbblet törvényének és a kapitalista felhalmozás egyetemes törvényének, a maximális profit hajszolásának, nem vezet napjainkban is arra, hogy az egyik póluson felhalmozódik a gazdaság, a másikon pedig a tömeges nincstelenség, vagyis a burzsoá társadalom fokozódó polarizálódására? Talán gyengült a kiáltó konfliktus a termelőerők és a tőkés termelési viszonyok között? S végezetül: talán enyhült, s nem pedig mélyült a burzsoá társadalom fő osztály- antagonizmusa, a munka és a tőke közti ellentét? Talán nem ez az alapja annak az egyre mélyülő ellentétnek, amely a nemzet túlnyomó többsége és a monopóliumok maroknyi csoportja között fennáll? Az utóbbi évtizedek folyamán a világban végbement döntő változások puszta áttekintése is azt mutatja tehát, hogy a történelem teljésen és maradéktalanul igazolta a marxista—leninista tudomány prognózisait és következtetéseit. Sőt, sok történelmi folyamat a marxizmus—leninizmus eszméinek közvetlen hatásága bontakozott ki. írta: Borisz Ponomarjov, az SZKP KB Politikai Bizottságának póttagja, a KB titkára IIIIIIIIIIIIIIIM ...III......IMI........ EL AVULT-E \ itatti ;\iiiQ í ■;\11 a n 117) ,‘\ 11 An A 'iii- WA1 , A1! 1 Ml UM, TI A ................Sfe ' .. ... ?3\s\;v •
