Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-12-09 / 49. szám
>ad. Üljön le szépen. Be- náslk szobába, tnegteá- yelembe helyezzük ma- t fél tőlem? — És gyen- neddig lenyomta a vé- irát a mély ülésbe, pott választ. A lány ott volt, ikezét szorosan mártotta, ajika félig ikinyílt. va elég butának tűnt. De ín vett erről tudomást. rés azt mondta: — Nem alapját, hiszen gyönyörű víz. És különben is az il kényelmesebben érzi ) nélkül, vagy nem így az alig érthető, suttogó tnnyi volt: — Ahogy gonyom — és a gyűrött ka- került a főjéről, legengedi, hogy a ikabát- tsem? — mondta Roseállt, de egyik kezével a izkodott és hagyta, hogy tiúzza róla a kabátot. Ez innyű feladat, mert a ített. Olyan bizonytalanul tint egy kisgyerek és Ro- án átfutott a gondolat, akinek segítségre van ! hagyja el magát és ne í csak másokra. Most mit áttal? Otthagyta a kalap- i földön. Már éppen a :ányon heverő cigaretta mikor a lány halkan, de > nagyon különösen megton meg, asszonyom, de ok és úgy érzem, ha nem tit enni, elájulok, ten! Milyen figyelmetlen íosemary a csengőhöz ro1 hozzanak teát és bramíy elrohant, de a kislány va kiáltott: — Nem kérek iá életemben nem ittam t. Csak egy csésze teára ;em, semmi másra — és tört ki. ie egyben meghatóan iz- nat volt. Rosemary letér- ay mellé. y kicsikém, ne sírjon — ft. — Kérem, ne sírjon — j kislánynak selyem zseb- avafckal nem lehet azt iki- ínytre meghatódott. Átö- my vékonyka, madárszerű islány félénksége fe lenge- -csak arra gondolt, hogy nők. Kétségbesve csak azt — Nem élhetek így to- udom így elviselni az éle- fégzek magammal, de tőb- :ptelen vagyok elviselni, is már erre szükség. Majd Ddom mindenről. Kérem, tár! Nem látja, milyen hogy találkoztunk. Majd és azután szépen min- il. Én meg majd ingérem! De nagyon kérem, t a sírást, hiszen csak kivégre megnyugodott, már gyhogy Rosemarynaik volt ideje, hogy feláíljon, mibehozzák. Az asztalt ket- t helyezte el. Ellátta őt belétöir.te az összes szend- mret, vajat, alig ürült ki máris megtöltötte teával il és cukorral. Hiszen úgy cukor nagyon tápláló! — zonban nem evett semmit, t és tapintatosan elnézett, /arja a félénk kislányt az m az étkezésnek csodálatéit. Mire az asztalt elvit- a lányt kicserélték volna, i más lény, könnyű, törS- hajú, piros ajkú, mélyen n.ü teremtés ült édes bá- í az öblös karosszékben és tekintett. Rosemary újabb gyújtott; ideje volt elkez- lélgetést. i, mikor evett utoljára? — gyan. a percben kívülről valaki kilincset. ary, bejöhetek? — Philip szetesen. ött. — Bocsánat —, mond- tőzve, majd megállt és . körülnézett, iörtént semmi —, mondta nosolyogva. — Egy barát— segítette ki a bágyadt aki most különösen csengődi volt. — Igen, igen, Smith — mondta Rosemary. — Éppen beszélgetni kezdtünk. — Igen, természetesen — mondta Philip és hirtelen megpillantotta a földön heverő kabátot és kalapot. A kandallóhoz ment és úgy tett, mintha nem vette volna észre. — Micsoda kellemetlen délután — mondta különös hangon, szemét le nem véve a csendes kis alakról. A kezét nézte és a cipőjét, majd ismét Rosemaryra pillantott. — Valóban így van — mondta élénken Rosemary — förtelmes az idő. Philip mosolygott, jólismert vonzó mosolyával. — Szeretném, ha egy percre bejönnél a könyvtárba. Remélem Miss Smith nem veszi rossz néven. A kislány nagy szemét rászegezte, de Rosemary felelt helyette. — Természetes, hogy nem fog haragudni — és mindketten kimentek a szobából. — Ide hallgass — mondta Philip, miikor egyedül maradtak —, magyarázatot kérők! Ki ez a lány? Éls mit jelent mindez? Rose nevetve az ajtónak támaszkodott és így szólt: — A Curson Streeten szedtem fel. Ügy ahogy mondom. Pénzt kért tőlem egy csésze teára és én hazahoztam. — De mi az ördögöt kezdel vele? — kiáltott rá Philip. — Légy kedves hozzá — kérte gyorsan Rosemary. — Légy nagyon- nagyon kedves. Törődj vele. Még nem tudom, hogyan segítek rajta, mert még nem beszélgettünk. De kérlek, mutasd meg neki... kezeld úgy, hogy érezze... — De drágám! — mondta Philip — Te teljesen megőrültél! *— Ezt egész egyszerűen nem tehetem. — Tudom, hogy ez lesz a válaszod — vágta vissza Rose. — Miért ne teltetnéd? Én így akarom! Ez nem elég ok. Azonkívül az ember állandóan olvas ilyesmiről. Elhatároztam ... — De mondta Philip csendesen, miközben egy szivar végét levágta —, de ez a lány szinte megdöbbentően szép. — Szép? — Rosemary annyira meglepődött, hogy belepirult. Szépnek találod? Én, én erre nem is gondoltam. — Uramisten! — Philip meggyújtott egy szál gyufát. Hiszen ez a kislány kimondottan bájos. Nézd meg jobban, gyermekem! Mikor a szobádba beléptem, szinte lenyűgözött a szépsége. Én azt hiszem, szörnyű hibát követsz el. Bocsásd meg, drágám, őszinteségemet. De kérlek, még idejében tudasd velem, ha Miss Smith velünk akar vacsorázni, mert még át szeretném olvasni a The Milliner’s Gazett-et... — Lehetetlen alak vagy — mondta Rosemary és kiment a könyvtárból, de nem ment vissza a hálószobába. A dolgozószobájába ment és leült az íróasztalához. Szép! Kimondottan bájos! Lenyűgözte őt! — morfondírozott magában és szíve hevesebben dobogott. — Szép! Bájos!! — Elővette csekkkönyvét, de nem, ennek nem veheti hasznát. Kinyitott egy fiókot és kivet öt fontot, ránézett a pénzre, kettőt visszatett belőle és a három fontot kezében szorongatva visszament a hálószobájába. Félórával később, mikor Rosemary belépett a könyvtárba, Philipet még ott találta. — Csak azt akartam közölni veled — mondta ismét az ajtónak támaszkodva, és káprázatos tekintettel a férjére pillantott —, hogy Miss Smith ma este nem étkezik velünk. Philip letette újságját. — Mi történt? Talán más elfoglaltsága van? Rose hozzálépett és a térdére ült. — A kislány mindenáron el akart menni, így hát megajándékoztam egy kis pénzösszeggel és elengedtem. Nem tarthattam vissza akarata ellenére, igaz? — tette hozzá lágyan. Azután rendbe tette haját, aláfestette szemét és felvette gyöngysorát. Végül kezével gyengéden megérintette Philip arcát. — Mondd! Szeretsz? — és édes rekedtes hangja felzaklatta Philipet. — Borzasztóan szeretlek — mondta és szorosabban magához ölelte Ro- semaryt. — Csókolj meg. Kis szünet után Rosemary álmodozva megszólalt: — Láttam egy elragadó kis dobozkát ma. Huszonnyolc gui- nea-ba kerül. Megvehetem? Philip, miközben a térdén himbálta, csak annyit mondott: — Megveheted, te kis könnyelmű. De nem ez volt, amit Rosemary valóban mondani akart. — Philip! — suttogta és férje fejét keblére ölelte. — Mondd! Szép vagyok? Józsa kiváló káder volt. Letörölte az íróasztalát minden reggel, föl sem rótta ezt már neki a takarítónő, aki — ismervén Józsának ezt a pedantériáját, szintén letörölte az íróasztalát a hivatalban, minden áldott reggel kétszer is. Józsa soha nem dobott gyűrött papírt a papírkosárba, mindig összehajtogatott minden lényegtelen dolgot, s úgy helyezte bele a kosárba. Maga mosta hetente a könyökvédőjét, gondosan a fűtőtestre helyezte, de előzőleg pálcikával kifeszítette két végén a gumit, hogy egyenletesen száradjon. Családjában is elvárta ugyanezt a pedantériát, maga vágta minden harmadik este a kisfia körmét, végtélen türelemmel. Két alkalommal fordult meg vendéglőben, egyszer, mikor írásbeli elismerést kapott a hazafias munka kiváló megszervezéséért, akkor a felesége hívta, győzte és vitte el vacsorára és fél üveg sörre. Másodszor a sógora vitte, jókedvű, szép nagy bivaly ember, „csak úgy beront az ember házába, és követelőzik“ — akkor nyolc üveg sört ittak meg hárman, Champion sör volt, alacsony szesztartalmú, később szöveg közben minden alkalommal megjegyezte, lefelé csóvált fejjel Józsa, hogy „esendő az ember". Esendőségét maga így fogalmazta meg: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Es végül hitte is, akárcsak azt, hogy ő találta ki egyetlen aranymon dását. Es akkor megérkezett, az anyósa. Ami nem baj, mert hozott szemes babot, tormát egy zacskóban, és a hírt, hogy az após jól van. Viszont Józsának ki kellett mennie az állomásra reggel nyolc húszra. Egy óra húsz percig fogalmazta a kérését a főnökének, szó nélkül átnyújtotta és várt. — Na igen. Menjen, szaladjon vissza, hagyja az asszonyra CZEGÖ ZOLTÁN az öreglányt — mondta a főnök; és egy fél világ omlott össze Józsiban, hogy ez ilyen egyszerűen megy. Kezet sem fog, el sem búcsúzik tőle az az ember, mikor, Józsa, huszonegy évi szolgálat után először kér eltávozást. Ez fájt. Jött a vonat az anyóssal, pu szí, hogy vagytok. Es akkor történt Józsával életének kétnapos fordulata. Ugyanis Józsát lökdösték, taszigálták az állomáson, a buszmegállóban, Józsát az ingázók, meszes ruhájú kőművesek, enyvszagú asztalossegédek tapasztották a busz oldalához. Es Józsa elgondolkozott: nekem tejszínhabos, gyenge tejeskávét ad a feleségem reggelente, nekem fél órát szellőzik a paplanom estelente lefekvés előtt, és ezek az emberek reggel hatkor kelnek, dolgoznak ebben a novemberi időben, kinn a félkész tömbhá zak oldalán .. . Es amíg a szemes paszulyt meg a tormát cipelte hazafelé, elhatározta, hogy megismerkedik ezeknek az embereknek a reggeleivel. Józsa, másnap új kérést adott be, öt nap fizetésnélküli szabadságot kért, magánügyei rendezésére. — Maga megveszett, Józsa — mondta a főnök —, magának soha nem voltak magánügyei, maga mindig a vállalatnak élt; hát mi a baj, Józsa? — Semmi, kérem, de nagyon fontos. Ebben maradtak. Es másnap Józsa ötkor kelt. Vastag sálját otthon hagyta, könnyű spencert vett magára, mint az építő legények, és kiment az állomásra. Mintha a vonatról szállt volna le, úgy tett, odalötyögött a buszhoz, tessékelte előre az építőket, akik óriásiakat kacagtak a tolakodásban egy- egy viccen. Józsa udvarias volt, előzékeny, alig is fért föl ettől a buszra. Az építőtelepen leszállt, megnézte összetaposott cipőjét, elégedett volt vele és az aznapi reggelével. Másnap szintén ötkor kelt, úgy tett, mintha a vonatról szállna le stb. Udvariaskodott stb. Aztán rákiáltott egy legény, úgy húszéves lehetett; és jó töltöttkáposzta szagú: — Üljön már fel a francba, mit táblából itt, ebben a helyben, itthagy az autó ... Józsa előrement, elment az éoítőtelepig, onnan haza, fele- séae elkészítette a gyenge te- ieskávét, és közben megkérdezte: — Fiam. te hol voltál tegnap is, ma is, olyan és ilyen korán? — Az életben, fiam — mondta komoran Józsa. Es aznap lemondta a hátralevő három nap fizetés nélküli szabadságot, miközben enyhe zavarral megfordította a könyökvédőjét, könyökkel kifelé. ÜFORD^?‘NK M ÜíORW'Y" ÜHELYÉBOL Vojtech Kondrót versei Vojtech Kondrótot aligha kell különösebben bemutatnunk olvasóinknak. Számos versével találkozhattak már költőink tolmácsolásában, s nyílván sokan tudnak Kondrótról, a műfordítóról is, hiszen Kassák, Weöres, Babits és Illyés költészetén kívül a csehszlovákiai magyar irodalom jelesebb alkotásainak szlovák nyelvű átültetésével eddig is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Kondrótnak a tájban gyökerező költészete az egyszeri, a megismételhetetlen, a csontig mezíte- lenített hangulatok, reflexiók, s az* ehhez társuló gondolatok kristályos megfogalmazása. A „vers tájait“ járó költő szemmel és szívvel vizsgálja, érti, érzi a világot, e kettős látásmódja adja szűkszavú — ám mégis lírai — költészetének mesz- szire lobogó belső tartalmát, gondolatiságát, a bennünk kiteljesedő, tovább élő „vers mögötti verset". A ROVINA STOLA (AZ ASZTAL SlKIA — sík, mint a síkság — a fordító megjegyzése) című hetedik önálló kötetéből vett versei is ezt igazolják. Kondrót a szlovák irodalomban ugyanis nemcsak abban sajátos és egyéni, ahogyan ír, hanem abban is, ahogyan lát, ahogyan a lényegéhez leásva összefüggéseikben mutatja föl a dolgokat. T. E. MAGYAR ESTE A TÁTRÁRÓL Szinte orientólis napnyugta Akácok mint Csontváry cédrusai / Az elsőt Szarvason Tessedik Sámuel ültette / Magyar ugar / Hol vannak már a mocsarak hol a történelem futóhomokja? Senki so tudja / Macska kicsinyével óvón játszadozgat« csendesen túr az öreg anyakoca Magyar anyák és nagyanyák - ómamák - őserők - üidögélnek és álldogálnak az elcsöndesedett házak előtt A lélek ama csúcsai melyekre már föl nem kapaszkodsz A szív szakadékai melyekbe már le nem ereszkedsz Fenyő távírópóznája távírópózna fenyője Vízesés automata rppsógépe automata mosógép vízesése Moha plasztikus térképei moha a plasztikus térképeken Véletlen eprei eprek véletlenjei Vágyak drótkötélpályája és a drótkötélpálya vágya: feketén legalább egyszer a hegyre gyalog hágni fel Sziklák sírkövei sírkövek sziklái Szimbolikus temető - a szimbolizmus temetője A lélek ama csúcsai melyekre már föl nem kapaszkodsz A szív szakadékai melyekbe már le nem ereszkedsz Ez a szorító vad és emberi szépség mint amikor jóllaknak a tehénkék mint amikor a madarak összebújnak minden amit itt hagynak ránk a múltak Alusztok / valamennyien / Akácok mint Csontváry cédrusai én pedig leheletemmel Felföldi egyszerűségű napnyugta szívem ujját melengetem IVÁNKÁI ÉJSZAKÁK Tóth Elemér fordításai PERTL ETELKA fordítása
