Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-11-18 / 46. szám
ozsrn * * r 19 79. XI. 18. A stabilitás kora már a múlté...“ „Káosz és teljes anarchia fenyeget...“ „A jelen nem irányítható, a jövő vészt jósló.“ Az idézett sorok különböző nyugati lapokból valók. A jelenlegi nemzetközi viszonyokat időnként így jellemzik azok, akik nem bíznak a haladás erőiben, vagy akik nosztalgiával-áhítoznak „a régi szép idők“ után. Vajon valóban ennyire bonyolult és zavaros a helyzet? Vagy a nehézségeket azoknak a különféle erőknek az aktivitása okozza, amelyek megpróbálják visszatéríteni a világot a hidegháború időszakához, s a különböző társadalmi és politikai berendezkedésű országok közös érdekszférákban való együttműködési lehetőségei helyett a konfrontációt, és gyakorlatilag mindenben a versengést helyezik előtérbe? Korunk fő tendenciája a harc a békéért, a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett éléséért, az agresszió minden elképzelhető formája ellen, és küzdelem az enyhülésért. Az emberiség haladásáért folytatott harc megfelel minden nép óhajának, emberek milliárdjait egyesíti, akik biztonságra törekszenek, és akiket aggaszt az enyhülés sorsa. A Szovjetunió és a többi szocialista ország álláspontja ebben a kérdésben is egyértelmű és világos. Alapja az, hogy az enyhülés mindenekelőtt a világháború leküzdését, a rendezett és egyenlőségen alapuló államközi kapcsolatok kialakítását jelenti, azt, hogy az államok és a kormányok készek a nézeteltéréseket és a vitás kérdéseket békés eszközökkel, tárgyalóasztal mellett, nem pedig erőszakkal megoldani. Az enyhülés megfelelő bizalmat jelent és azt a képességet, hogy az egyes országok figyelembe vegyék egymás jogos érdekeit. ♦ A békés egymás mellett élés eszméi mind mélyebben gyökereznek az emberek tudatában; és egyre szervesebben illeszkednek a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatába. Az emberiséget több mint harminc éve nem sújtotta világháború — senki előtt nem titok, milyen sokat tett ezért a Szovjetunió és a többi szocialista ország. Az enyhülés nemcsak egy újabb világháború kitörésének veszélyét szorította háttérbe, hanem új lehetőségeket is teremtett a kölcsönösen előnyös kulturális és gazdasági együttműködéshez. Egyes számítások szerint napjainkban a szocialista országokkal folytatott kereskedelem a fejlett országokban 2 millió embernek ad munkát. Ez nem kevés, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy csupán Nyugat-Európában 6 millió munkanélkülit tartanak nyilván. A nemzetközi élet sok fontos problémáját megoldották. Valamelyest előreléptünk a fegyverkezési verseny korlátozásában. Napjainkban a nyugati vezetők jelentős része, mindenekelőtt nyugat-európai államférfiak, osztják a nézetet: az enyhülésnek nem az a célja, hogy a különböző társadalmi rendszerű országok a társadalmi értékekről vallott felfogásuknak megfelelően átalakítsák a másik államát, hanem az, hogy a jelenlegi realitásokat és az államközi kapcsolatoknak az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányába*) rögzített elveit alapul véve biztonságosabb és jobban együttműködő világot teremtsenek. Azt hihetnénk, a kedvező változások kézenfekvőek és önmagukért beszélnek. Az enyhülés ellenfelei mégis a legkülönbözőbb ferdítésekkel és koholmányokkal árasztják el a világot, saját szájuk íze szerint magyarázva a Szovjetunió „igazi“ szándékait. Voltaképpen miről is van szó? Egyes nyugati politológusok szemmel láthatóan úgy vélték, hogy az enyhülést a status quo, közte a társadalmi viszonyok fenntartására vonatkozó általános megegyezésként lehet értelmezni. Az élet azonban keresztülhúzta ezeket a számításokat. Nyugaton voltak, akik arra számítottak, hogy a hírhedt konvergenciaelméletnek megfelelően az enyhülés előnyöket teremt a tőkés államok számára, és azt eredményezi, hogy a Szovjetunióban és más szocialista országokban elkorcsosul és fokozatosan a tőkés rend irányába tolódik a társadalmi rendszer, önző és naiv számítás ez, amely nem veszi figyelembe világunk realitásait. A Szovjetunióban az utóbbi években növekedett a népgazdaság teljesítőképessége, erősödött a társadalom politikai és szellemi egysége. Jelentős eredményeket ért el ezen a téren a többi szocialista ország is. Mások abban bíztak, hogy a nemzetközi feszültség enyhülése a szocialista közösség bomlásához vezet, szembeállítja egymással a szocialista országokat és meggyengíti szolidaritásukat. De a szocializmus ellenségeinek ezek a számításai sem váltak be. A reakciós és harcias nyugati köröknek annál kevésbé felelt meg az enyhülés, minél inkább kirajzolódtak a kalandor tervek ködéből a békéhez és a jószomszédi kapcsolatokhoz vezető enyhülési folyamat vonásai. Ráadásul a nemzetközi együttműködés első halaszhatatlan problémáinak megoldásával napirendre került az is, hogy a politikai enyhülést katonai enyhüléssel kell kiegészíteni. Ez viszont már közvetlenül érintette a fegyverkezési versenyből hasznot húzó katonai-ipari komplexumok érdekelt. M iután a reakció nem tudta elérni célját, az enyhülésellenesség zászlaja alatt fokozza támadásait a szocializmus ellen. Különleges szerepet szánnak ebben az emberi jogokért folytatott képmutató kampánynak és az úgynevezett szovjet „katonai fenyegetés“ körüli spekulációknak. Ez utóbbi régi és elnyűtt eszköz, de a nyugati politológusok még mindig élnek vele. A nyugati Weológusok nem fárasztják magukat azzal, hogy az egyén és a társadalom kölcsönös kapcsolatának valamennyi jellemzőjét elemezzék, mégis igényt tartanak rá, hogy a demokratikus szabadságjogok és az emberi jogok ügyében döntőbíróként lépjenek fel. Ha feltételeznénk is, hogy valamiféle jó szándék vezérli őket, akkor is megkérdezhetjük, miért nem maguknál és védenceiknél, Déf-Koreá- ban, a Dél-afrikai Köztársaságban és Chilében csinálnak először rendet? Ráadásul az emberi jogoknak ebből a felsorolásából kizárják a munkához, a lakáshoz, az ingyenes oktatáshoz és orvosi ellátáshoz való jogot, és más olyan demokratikus jogokat, amelyeket a Szovjetunióban már régen érvényesítettek. De térjünk vissza az enyhüléshez. A tárgyilagos ember könnyen figyelemmel kísérheti azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a Szovjetunió az általános béke megteremtése jegyében a nemzetközi kapcsolatok átalakításáért tesz. A Szovjetunió terjeszti elő a legtöbb konkrét javaslatot a fegyverkezési verseny megszüntetésére. Ezen a téren nincs olyan kezdeményezés vagy indítvány, amit á Szovjetunió ne lenne kész támogatni, természetesen olyan esetek kivételével, amelyekben a béke ügyét veszélyeztető egyoldalú engedményekről van szó. A szocialista országok nem törekszenek katonai fölényre, és — a kölcsönösség elve alapján — készek bármilyen fegyvert kivonni fegyvertárukból. A Varsói Szerződés tagállamai erről nemrég a Politikai Tanácskozó Testület ülésén nyilatkozatot fogadtak el. A szocializmus ellenségei korántsem a szovjet katonai fenyegetés miatti félelmükben szítják a militarista hisztériát, hanem azért, hogy háborús pszichózist keltsenek, „igazolják“ a csillagászati összegű katonai kiadásokat, s újabb összegeket követeljenek még pusztítóbb és kegyetlenebb fegyverfajták gyártására. A háború a monopóliumoknak profitot jelent — ez az említett hisztéria lényege. A népeknek azonban már elegük van az állandó háborús veszélyből. Az említett politikához mind közelebb kerülnek a kínai vezetők, akik a Vietnami Szocialista Köztársaság elleni agressziójukkal felfedték hegemonista és nagyhatalmi politikájuk lényegét. A felelősséget ezért nemcsak a pekingi vezetőknek kell vállalniuk, hanem mindazoknak, akik közvetlenül vagy közvetve bátorítják őket. Kína a szovjetellenességnek a militarista köröktől kölcsönzött zászlaja alatt a világon mindenütt a politikai helyzet kiélezésére törekszik, a Washington—Peking—Tokió szövetség létrehozását szorgalmazza, és ebben az imperialista világ leghar- ciasabb csoportjaira támaszkodik. Köztudomású, hogy a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok nemrég ölelte keblére Pekinget. De Kína háborúra irányuló politikája, Vietnam elleni nyílt agressziója Nyugaton is sokakat elgondolkoztat, hová vezet mindez. Amikor Mao Ce-tung azt mondta, hogy az atomháború nem is olyan rossz dolog, a kínai vezetés érdekeit vette figyelembe. Hogyan kell értékelnünk, hogy az utóbbi időben a reakciós erők aktivizálódnak a nemzetközi politikában? Vajon azt jelenti-e ez, hogy már nem az enyhülés a világpolitika fő Irányvonala? A Szovjetunió abból indul ki, hogy az enyhülés objektív jellegű, azt az erőviszonyoknak a béke irányában végbement változása határozza meg és az a népek együttműködését szolgálja. Ennek nincs más elfogadható alternatívája. A fegyverkezési verseny a stabilitás megbomlásához vezet, kimeríti a gazdaságot, újabb éz újabb feszültségeket teremt, semmit sem old meg; egy újabb világháború a nyugati politológusok szerint is egyenlő lenne az ön- gyilkossággal. A józan ész, az utóbbi évtizedek fejlődésének logikája azt diktálja, hogy — jelképesen is értve a kifejezést — a fegyverek halmozása helyett az élelmiszerkészletek halmozását részesítjük előnyben és tárgyalások útján keressük az utat a békéhez, az általános biztonsághoz. A reakciós körök az „utánunk a vízözön" elvből kiindulva megpróbálnak előnyöket szerezni és hasznot húzni a fegyverkezési versenyből, de az államoknak és a népeknek már elegendő a tapasztalatuk ahhoz, hogy ne engedjék magukat belesodorni egy újabb világháborúba. Az enyhülési politika tehát nem jámbor óhaj vagy bizonyos egyoldalú előnyre való törekvés eredménye, hanem a napjainkra jellemző mély társadalmi és politikai változások következménye. „Az enyhülést a nukleáris korszakban az államok együttélésének objektív körülményei diktálják — mondotta Leonyid Brezsnyev. — Ha nem akarjuk megkérdőjelezni a civilizációnak és magának az emberiségnek a létét, akkor valóban nincs más kiút.“ B ízunk benne, hogy az emberiség érez magában annyi felelősséget és erőt, hogy a mai és a jövő nemzedékek érdekében a béke és a haladás útját választja. V. VASZILJEV professzor (APN) DARUKÉSZÍTÉS A prágai CKD szakmai vállalat Sverma üzemének dolgozói az idén Jubileumot ünnepelnek — 25 évvel ezelőtt hagyta el az üzem kapuját az első autódaru. Azóta már több ezer különféle típusú daru ismert világszerte, valamennyit ebben az üzemben állították elő. Minden éghajlati feltétel között alkalmazhatók a CKD emelődarui. Ezek segítségével építették pl. a szövetségi távolsági gázvezetéket, megtalálhatók továbbá az afrikai sivatagokban és a sarkvidéken is. Felvételünkön Václav Hudeéek, a szerelőcsoport vezetője, Jaroslav Cer- ny lakatos a vezérlőtáblát szerelik. Mindketten az üzem legrégibb és legtapasztaltabb dolgozói közé tartoznak (Felvétel: CSTK — Tachezy) *
