Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-14 / 41. szám
tudomAnv 5 S TECHNIKA NyugabEurópa gazdasági életében az évszázad nagy eseménye volt az Északi-tenger alatti kőolaj- és .földgázforrások feltárása. A tenger alatti kőolajmezők kitermeléséhez azonban meg kellett oldani számos geológiai, technológiai, ökológiai, jogi és gazdaságiszociális problémát. A több mint 0,5 millió km2 felületű Északi-tenger kőolaj- és földgázkincsének feltárását időrendi sorrendben három szakaszra bonthatjuk, éspedig „szárazföldi“, „partvidéki“ és „beltengeri“ szakaszra. Az első szakaszban, a negyvenes és az ötvenes években végzett kutatások alapján Nagy-Britannia, Hollandia és az NSZK partvidékén aránylag csekély meny- nyiségű kőolajat és földgázt találtak. Ebben az időszakban a műszaki feltételek hiánya miatt kevés (figyelmet szenteltek az Északi-tengernek, s nem is számoltak itt jelentősebb készleteikkel. A második szakasz a hatvanas éveikben a hollandiai Groningen melletti, mintegy 1,7 trillió m3 földgázt tartalmazó lelőhely feltárásával kezdődött. Ezzel elkezdődött a környék intenzív geofizikai tanulmányozása, s az érdekelt félek hozzáláttak a tengeri ifúrőberende- zéseik kifejlesztéséhez. Miután az Északi-tenger medencéjét az öt parti állam, Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia, az NSZK és Norvégia jogilag is felosztotta egymás között, az NSZK-hoz és Nagy-Britanmiához tartozó tengerrészeken 1964-ben, a norvég vizeken pedig 1967-ben a próbafúrásokat is elkezdték. Eleinte az Északi-tenger déli részére összpontosult a kutatás, az Észak-Hollandia és Kö- zép-Anglia közötti térségben, ahol főleg földgázban bíztak a permkori rétegekben. Az első tengeri földgáz le főhelyet az angliai szektor déli részén találták 1965-ben, 65 kilométer távolságra a partoktól. Ebben a körzetiben rövidesen további 10 földgázlelőhelyet találtak, közülük a legnagyobb mintegy 330 mllli'árd im3 földgázt tartalmaz. E források rendszeres kitermelésére az 1966—1967-es években került sor, az angliai partokhoz csatlakozó föld- gázvezetékek megépítése után. Ezek általában 0,4—076 m átmérőjű és 50—70 kilométer hosszú csővezetékek. A kutatási munkák harmadik, beltengeri szakasza a legnagyobb készleteket tartalmazó lelőhely, az Ekofisk feltárásával kezdődött -1969-ben, mely- . nek kőolajkészletét 270 millió tonnára becsülik. A legtöbb forrást az Északi-tengert szektorokra bontó felezővonal mentén találták, s így az egyes lelőhelyek több szektorhoz Is tartozhatnak. A Frigg lelőhely 60 százaléka például Norvégiához, 40 százaléka pedig Nagy- Britaniniá’hoz tartozik. A kőolaj szállítására részben tankhajókat, részben csővezetékeket alkalmaznak. Az Ekofisk körzetében kitermelt kőolajat eleinte tankhajókkal szállították, később pedig egy 350 kilométeres kőolajvezetéket is építettek hozzá... A Fortis- lelőhely 203 kilométeres, valamint a Piper-lelőhely 216 kilo- \inéteres vezetékét 1975-ben építették, s később további vezetékek építésére került sor a kutak és a szigetország partjai között. Tizenöt év alatt több mint 660 kutatófúrást végeztek az Északi-tengeren, s több mint 450 kutat helyeztek üzembe helyhez kötött állványokon, összesen 156 kőolaj- és föld- gázlelőhélyet tártak fel, ezek közül 88 Nagy-Britannia, 30 Norvégia, 29 Hollandia, 8 Dánia, 1 pedig az NSZK vizein fekszik. Az 1978-ig kimutatott készlet kőolajból 3,5 milliárd tonna, 'földgázbői pedig 3 trillió m3. Az Északi-tenger egész térségében 1977-ben összesen 54 millió tonna kőolajat és 50 milliárd m3 földgázt termeltek, ebből a nagv-britanniai szektorban 40 millió tonna kőolajat és 38,5 milliárd m3 földgázt, a norvégiai szektorban pedig körülbelül 14 millió tonna kőolajat hoztak felszínre. A hollandiai szektorban 10 milliárd m3 földgázt termeltek ki, a dániaiban 0,5 millió tonna kőolajat termeltek. A tengerben lefektetett kőolajvezeték teljes hossza 1200 kilométer, a földgázvezetéké 1800 kilométer. A feltevések szerint a nyolcvanas években Nagy-Britannia kőolajtermelése eléri az évi 125 millió tonnát, a norvégiai olajtermelés pedig az évi 90 millió tonna fölé kerül, összehasonlítás végett megemlíthetjük, hogy Nyugat-Eurőpa ösz- szes többi ikőolajforrásának évi hozama 12 millió tonna. A kutatási munka gyakorlatilag két szakaszból áll. Az első szakaszban geofizikai méréseket végeznek, s csak ezek értékelése után kezdik el a kutatási fúrásokat. Az utóbbiak sikeres Végrehajtása főleg annak köszönhető, hogy az elvégzett fizikai, főleg szeizmikus és gravitációs mérések alapján pontos térképeket készítenek a tengerfenékről. így a lelőhelyeket rendszerint már az első, vagv a második fúrásnál megtalálják. Egy lelőhelyen általában 4—8 kutatófúrást végeznek, a jövesztés előkészítéséhez azonban még néhány további próbafúrás is szükséges. A kutató- és próbafúrások elvégzésére két különböző típusú mozgatható fúróberendezést használnak, éspedig a támpil- léres és a félig lemerülő, !e- horgonyzott berendezést. A támpilléres berendezést 75—90 méteres mélységig alkalmazzák, ez fúrás közben 4—6 ten gerfenékig süllyesztett pillérre támaszkodik, helyváltoztatásnál ezeket a pilléreket felhúzzák, s az egész 'berendezést vagy vontatók viszik tovább, vagy pedig saját motorja hajtja. A félig merülő, lehorgonyzóit fúróállványt körülbelül 180 méteres mélységig alkalmazzák. Ez 2—5 víz alá merülő pontonra épül, s a fúrásnál horgonyokkal rögzítik az egész berendezést. Áthelyezése a horgonyok felhúzása után az előbbihez hasonló módon történik. A kutató- és a próbafúrások legnagyobb mélysége 3—3,7 kilométer. A jövesztési fúrásokhoz rögzített acél- vagy betonállványo- kat használnak. Az állványok alatt tartályok vannak a kőolaj vagy a földgáz tárolására. Az állványról az első fúrást függőleges, a többit ferde irányban végzik. A Fortls-lelő- hely acélszerkezetű fúrőállvá- nya 146,4 méter magas és 20 ezer tonna súlyú. Rögzítésére 250 tonnás cölöpöket használnak, amelyek 61 méter mélyen vannak a tengerfenékben. A tervek szerint az itteni lelőhely kitermelésére négy fúró- állványt helyeznek üzemibe, amelyek mindegyükéről 27 ferde fúrás Végezhető. A Brendt- lelőhelynél a tenger mélysége 137 méter, az itt félállított fü- róéllvány súlya 40 000 tonna. Ugyanakkor hasonló tenger- mélységnél lényegesen iköny- nyebb szerkezeteket is alkalmaznak, mint például a^Piper- lelőhelynél, ahol 145 méteres mélységnél az állvány súlya mindössze 12 000 tonna. Mostanában inkább a betonépítmények használata kerül előtérbe. Ezek hatalmas vasbeton-konstrukciók, magasságuk eléri a 200 métert, súlyuk a 170 000 tonnát. A hozzájuk tartozó tartály űrtartalma 200 000 m3. A Conmorant-lelőbelyen a fúróállványt egy 56 méter magas, 100x100 m alapterületű betonkeszonra építették. A ke- szon belsejének egy részét 160 000 m3 kőolajat befogadó tartállyá építették ki. A keszon négy sarkára építették a fedélzetet tartó négy 120 méter magas acéloszlopot. A fúróberendezés fedélzete 25 méter magasan emelkedik ki a vízből alapterülete 81x46 méter. A berendezésről 36 fúrás végezhető el különböző irányiban. A tenger mélysége Itt 154 méter. Az Északi-tengeri kőolaj- és földgázjövesztés eddigi tapasztalatai teljes 'mértékben igazolták a kőolaj keletkezésének vertikális jellegű, üledékes- migrációs elméletét, valamint a kutatáshoz és a jövesztéshez használt speciális berendezések fejlesztésének és állandó tökéletesítésének célszerűségét. B. A. SZOKOLOV kőolaj és földgaz AZ ÉSZAKI-TENGERBEN Balra egy félig merülő, lehorgonyozott, kutatási célokra alkalmazott fúróállvány, jobbra pedig a jövesztési fúrásokhoz használt rögzített vasbeton és acél- szerkezetű fúróállvány vázlatos rajza látható A zapuruzsjei Vízerőmű építési főigazgatóság szakemberei szA razdukkban alakítják ki távvezeték oszlop ászé talapzatát és vasszerkczelél TÁVVEZETÉK „ÚSZÓ" TALAPZATOKON A nagyfeszültségű villamos távvezetékek lervezői gyaktai kerülnek szembe azzal a gonddal, hogyan építsék meg vízi akti dályokon át minél kisebb költséggel a hálózat oszlopait. Ha a vízi akadály nem nagy, a partok szélén álló oszlopokat egy szerűen magasabbakra tervezik: a száz méter magas vezetékosz lopok 800 méternyire, sőt nagyobb távolságra is állhatnak egy mástól. De mit tegyenek akkor, ha a távvezeték útját nagy ki terjedésű víz, például teingeröböl szakítja meg? Ilyen esetekben eddig megkerülték a vízi akadályt, vagy az oszlopokat kis szige tekre állították, ha pedig nem találtak természetes szigeteket, mesterséges szigeteket létesítettek. Ez a technika meglehetősen költséges, ha pedig a víz — öböl vagy tároló — medrébe ala pozzák a távvezeték oszlopait, rendkívül nehéz műszaki feladat A zaporozsjei vízi erőmű egyike a legnagyobbaknak a Szov jetunióban, teljesítménye 3600 megawatt. Az itt termelt energiának Nyikopol körzetébe kell eljutnia. Az egyenes utat azonban megszakítja a kahovól víztároló. Az energiatovábbító oszlop- „lánccal“ megkerülve a mesterséges tengert,-legalább 300 kilo méteres lenne a távvezeték, míg a víztárolón át mindössze 50 kilométeres. De milyen technikával állítsák be a távvezeték oszlopait a kahovói „tengerbe?“ Eddig sehol a világon nem építettek villamos távvezetéket ekkora vízi akadályon át. A feladat eredeti megoldás keresésére serkentette a tervezőket, akik csakhamar megoldották a nagyfeszültségű távvezetékek vízi akadályokon „átívelő“ megépítésének kérdését,, mégpedig oszlopok hordozására alkalmas úszó talapzatok segítségével. Az úszó talapzatokra „feszített“ első kísérleti távvezetéket Murmansk közelében, a ikiszlogubszíki árapályerőműnél építették meg. A távvezeték oszlopait hordozó — lapokból összeszerelt — talapzatok: vékony falú vasbeton szerkezetek, amelyek valójában válaszfalaikkal szektorokra osztott különös uszályok, csak éppen kör alakúak. Súlyuk elérheti a nyolcezer tonnát, átmérőjük a 45. magasságuk pedig a 12 métert. Ezekre szerelik rá az akár száz méter magas oszlopokat. Az úszó talapzatokat szárazdokkban, hatalmas munkagödörben alakítják ki, itt rögzítik rájuk a távvezetékoszlopok vasszerkezetét is. Amikor kész a hatalmas alkotmány, vízzel árasztják el a dokkot. Ekkor az üres talapzatokat a hátára veszi a víz. A talapzatokra szerelt távvezeték-oszlopokat el is kell juttatni kijelölt helyükre. Erre nagyméretű bölcsőkocsiikat használnak, a „tengeren“ pedig vontatók veszik kötélre és húzzák a tervezett pontra a talapzaton úszó oszlopokat. A tervezők számítottak a veszélyes helyzetekre is. Hirtelen támadt erős szél esetére megoldották, hogy az oszlopot tartó talapzatot — ideiglenesen — a mederhez lehessen „horgonyozni“. A végleges rögzítés helyén búvárok készítik el az alapozást a mederben. Amint az úszó távvezeték-oszlop a kijelölt pont fölé érkezik, a betonlapokból álló hordozó szerkezet szektoraiba vizet engednek. Ennek súlyától a talapzat lassan süllyedni kezd. fokozatosan alámerül, pontosan az előkészített alapra. Ezután a talapzat szektoraiba különleges töltőgéppel homokot nyomnak, ami kiszorítja a vizet. Ettől kezdve a talapzat mozdíthatatlanu! áll a helyén. A murmanszki tapasztalatok alapján a kahovói „tengeren“ épített villamos távvezeték mintapéldánya: modell még nagyobb vízi akadályokon, szorosokon, valamint árapály-erőműveknél lé tesítendő nagyfeszültségű távvezetékek létesítéséhez. (Delta) „SOKOLDALÚ” KORMÁNYOZHATÓ LÉGHAJÓ Az Aerospace Development Ltd. angol gyár megkezdte az AD—500 típusjelzésű, közepes nagyságú, kormányozható léghajó gyártását, amelyet a jövőben sorozatban fognak készíteni. Különféle célokra használják majd ezt az energiatakarékos közlekedési eszközt: tengeri fúrószigetek kiszolgálására, halászati vizek a felségvízhatárok ellenőrzésére, halrajok követésére stb. A léghajó egyik prototípusát az angol gyár eladta a venezuelai Aerovision y Desarrolos konzorciumnak, ahol most próbálják ki a kormányozható léghajót, amelyet Venezuelában a tengeri halászat támogatására, nagy feszültségű villamos vezetékeik építésére, teherszállításra és turisztikai célokra kívánnak felhasználni. Az AD—500. töltőanyaga hélium. A léghajó felfújva 50 méter hosszú és 18,75 méter az átmérője. Burkoló anyaga poliészter. A léghajó kabinjának hossza 9 méter. Az üvegszál erősítésű műanyagból készült kabin két pilótát, 10 utast, vagy az utasok helyett 2,5 tonna teherárut szállíthat. Két, egyenként 147 kW-os (200 lóerős) léghűtéses Porsche-motor hajtja a léghajót, csavarszárnyak segítségével. Maximális sebessége 115 km/óra, utazósebessége 60 km/óra körül van. Az angol gyár a fejlődő országok piacát is szeretné meg nyerni az AD 500 számára. Műszaki Elet 1979. X. 14.
