Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-14 / 41. szám
„Stéphaníe, magához beszélek, hall engem? Olvasta az újságban, hogy mit akarnak építeni a rét közepére? Egy Szállodát. A város nem túl gazdag. Annyi turista jön mostanában. Még halastóról Is beszélnek. Emlékszik a rétre? Nem változott meg, ugyanolyannak fogja látni, amilyennek ismerte. Ha legalább egyszer már kijönne oda velem.“ Nem, a rétre ne, csak a rétre ne. Stephanie elfordítja a fejét, gyorsan feláll. Néhány lépés a (II. Henrik korabeli kredencig. Édességek, vanília, ecetes uborkák. Ogy tesz, mintha turkálna az üvegek és zacskók között. Csak a rétre ne. Végül kivesz egy nagy, rózsaszínű és kék virágfüzérekkel meg XVIII. századi előkelő dámákkal díszített fémdobozt, rajta kalligraíált angol felirat: Biscuits fins. „Nézze, Fernande, sütemény, vegyen. Várjon: csinálok teát.“ Nem kell, hogy lásson pirulni. Vagy talán kitalálta volna? Nem tudhatja senki. A rét... egy nyáron volt, a háború előtt. Stéphanie már több éve Pomereu-éknál szolgált. Nagy fogadást adtak az elsőszülött lány eljegyzésére, mielőtt a gazdáék és az összes meghívott el nem mentek a napot az Arromanches-i birtokon fejezni ba A fiatal szolgálólány egyedül maradt az alkalmi cseléddel, egy fiúval, akit azért vettek fel, hogy neki segítsen. Elmosták az asztaliedényt, a helyére rakták, vísszatolták a helyükre a szalon bútorait. A hőség, amely F.-ben oly ritka volt, most tikkasztó volt, vagy legalábbis annak érezték, mivel egyiknek is, másiknak is reggeltől szaladgálnia kellett: visszavinni az almabort a helyére, a cukrászdába sietni, kiemelni a szekrényből egy ruhát, eltolni az útból az udvarra rosszul beállt gépkocsit. Amikor mindenki elment, magukra maradtak a közös munkájuk adta egyetlen cinkosságban. A fiú a konyhában volt, a lány a szalonban, a folyosón találkoztak, váltottak néhány szót. Nyolc órakor a ház már rendben volt. Kinn még világos volt, és a tetőablakra sütő nap sárga vonalakat vont az utolsó emelet lépcsőfokaira. Július 14-e volt. A fiú leült a konyhában, szemben Stépha- nie-val. A lány egy pohár almaborral kínálta. „Tessék egy korty, ez felfrissíti.“ „Oh, nem vagyok olyan fáradt. Miért nem megyünk ki mind a ketten? Tűzijáték van ma este a réten.“ Stéphanie-nak eszébe jutott az ijedtsége, a pillanatnyi pánik, amely megbénította. Elmenni engedély nélkül, egyedül hagyni a házat..., s ha Mme Pomereu visz- szajönne? Nem, nincs mitől tartani. A család távol van, negyven kilométerre. Senki nem tudhat meg semmit. Na és, nincs joga egyszer kimenőt adni magának? Július 14-e van. Még ha váratlanul visszajönne is valaki, megbocsátanának neki. A nemzeti ünnep a szolgálóknak is az. A fiú nem értette a habozását. Befejezték a munkát, szabadok. Párizsban, ahonnan jött, nem így fogják fel a dolgokat. Tavasszal érkezett, hogy állást keressen a tengerparti vendéglőipar- ban, de mivel nem talált semmi állandót, helyről helyre járt. Henri Crauchet-nak nem volt más vágya. • Mai haladó francía elbeszélő mint élni egyik napról a másikra, egy kis pénzt keresni, inni, amikor lehet, meg az, hogy mindig legyen egy nő a keze ügyében. Szép volt-e Stéphanie? A fiút ez nemigen nyugtalanította. Előttük az este, elviszi a lányt a tűzijátékokhoz, talán a bálba is. Stéphanie először ment el anélkül, hogy átöltözött, kalapot vett volna. Egyszerűen csak levetette a kötényét, összenyalábolta, ledobta egy székre olyan érzéssel, mintha valami rossz cselekedetet követne el, amit majd számon kérnek tőle. Feszélyezve érezte magát. Henri egy kissé parasztosnak találta a lány külsejét. Arcvonásai szabályosak, de haja rosszul rendezett. A tekintete rövidlátóan fátyolos, és a fiú úgy látta, minden mozdulata a tartózkodásé, visszautasításé, ami nem sok esélyt adott neki arra, hogy szórakozzon vele, hogy a fűbe döntse vagy fölvigye a szobájába. Mindenekelőtt most az volt fontos, hogy magával tudja vinni. Az ünnep izgalma majd megteszi a többit. A kapu küszöbén Stéphanie habozott, ne hagyja-e a házat nyitva. Henri döntött helyette, lehúzta a kapurácsot, és a lány eltette a kulcsot táskája aljára. A központ kicsi utcáin az emberek hangosan beszélgetve siettek, lármázó gyermekeket vonszolva maguk után. Stéphanie félelmében, hogy az emberek felismerik és elárulják a gazdáinak, lehunyta szemét, mintha a konok figyelmetlenség, amit útjukra így magára öltött, összekeverhetné a lapokat és valótlaníthatná némileg a kiruccanást, aminek titokban kellene maradni. Hozzábújt a fiúhoz, aki karonfogta őt. Amióta a nap lement, a hőséget, amely már nem volt olyan erős, elnyomta a partról jövő szél. A pár megállt, a lány kiszabadítva magát a fiú karolásából, fölemelte szemét. A Sévigné- sétány platánjai, a versenypálya karzata és a fákból és levelekből álló homályos tömeg között, amit szeme megkülönböztetett a talajtól, megnyílt előtte a rét. Nem messze egy világosabb vonal a fagátat jelezte, amit azért állítottak föl, hogy a tömeg ne foglalhassa el a tűzijátékosoknak fenntartott helyet. A párok, a családok kis csoportokban árasztották el a csillagszerűen fényes utcákat, szabad helyet kerestek maguknak, egy kis teret, amit megpróbáltak tartani, de amit hamarosan elfoglaltak mások, megtöltve fokozatosan a fű és a levágott széna egész területét is. Stéphaníe mozdulatlanul nézte ezt a mozgást, ezt a zajos hullámzást, amely fölkerekedve úszott, jött feléje, amint ott állt a szél fúvásában, annak rövid rohamaitól összeborzolt hajjal. S amikor az arcok, a szép ruhák és a világos jelmezek beleolvadtak az éjszakába, a napnyugat rózsaszínű sávjai és a kelet felé húzódó felhők között mintegy kinyíló égbolt látni engedte az első csillagokat. „Mindjárt megkezdődik, mondja Henri. A petárdák éppen a fejünk fölött fognak ropogni. Nem fél?“ Stéphanie sohasem látott tűzijátékot. Azon gondolkozott, vajon a csillagok nem tűnnek-e el az ég hirtelen föllobbanásának vakító fényében, és megpróbálta ezt elképzelni. Egy gyors robbanás elnémította a tömeget. A hirtelen beállt csöndben a nézőik ezrei figyelték az első rakéta röpülési pályáját. Végre felgyulladt a látvány kezdetét jelző rövid nyalábrakéta, egy kis fehért pont, amelyet garmadában vagy elkülönítve követtek a kilőtt napok, tűzesők, s lassan ereszkedve a föld felé, új alakzatokra osztódtak, amit a tömeg, nem tudván betelni a látvánnyal, kiáltással és tapssal üdvözölt. Stéphanie nézte ezt az áradatban és ropogásban végbemenő káoszt, amely mintha az égitestek hullását és kigyúlását utánozná, visszaadva azok színeit is. A feje fölött levő faágak megakadályozták a lányt abban, hogy kövesse a rakéták röptét, de Henri Crauchet, aki elkerülte a fákat, hogy a látványból semmit se veszítsen, egy körülötte kialakult kis csoport közepén hangosan jelentette minden alakzat jellegét: „Kínai tűz, nap, most meg ben- gáli tüzek. Képeznek majd tűzesőt is, sohasem kevesebbet kettőnél vagy háromnál. Nézzék, megmondtam, három van belőlük, és fogják látni legalul a bengáli tüzeket. Stéphanie felismerte a színeket, a felgyűlő, éles pirosakat, zöldeket, kékeket, egy homoksárgát, kénsárgát, szalmasárgát és a .levelek szövedékén át látható csíkozatokat, a tartós és vakító porzást, mintha a csillagok, lángra lobbanva, rá akarnák vetni füzüket az égre, míg a rét végén, a vasutat szegélyező póznák előtt forogtak, kattogtak, csorogtak a mozdulatlan szerek, mint valami színházi zsl- nórpadlás, az éjszakába burkolózó fák és házak, egy távoli épület, mind alig valótlanabb, mint a tűzijátékok a réten, a rétet teljesen elborító tömegen, amelyet hol egyetlen töltet villámló robbanása világít meg egy pillanatra, hol hatalmas, sokszínű rengés jár át a mind egyszerre kilőtt rakétáknak a visszhang révén dörgéssé torzuló kattogásától, mielőtt kilőnék a befejező nyalábrakétát, amely majd eltölti a nézőket a mindenkit részesítő ünnep érzetével. A lány tekintete inkább a földet figyelte, mint az eget, a fejeknek tejszínű áradásba vegyülő tömegét s ,a benne kialvó rövid, szabálytalan, színes taréjú hullámokat, amiket a szuroknak, kénnek, salétromnak még egy utolsó összerobban- tása vetett bele az éjszakába. A réten, amelyet a lány alig ismert — Pomereu-ék szolgálatában tett útjai sohasem hagyatták el vele a kereskedelmi negyedet —, valami takarót vélt felfedezni, egy köpeny volt ez, amelyet F. lakói dobáltak a fűre, hogy jelét adják tulajdonjoguknak, ama akaratuknak, hogy nem hagyják el az egyetlen köztulajdont, mint mondták, ahová mindenki bármikor odamehet, leülni, sétálni, virágot szedni, barátokkal találkozni és — újra megtalálni a magányt és a csöndet. Ha valaki a kislányok közül, akikkel Poitou-ban nevelkedett, láthatta volna Stéphanie-t, azt gondolhatta volna, hogy Charlopeau-ék lánya a jövendőbelijével ment ünnepelni. Egy röpke pillanatig Stéphanie Henri feleségének képzelte magát. De a házasság nem neki való. Az ő dolga az, hogy főzzön Pomsreu-ékra és kivasalja nagylányuk menyasszonyi ruháját. Megtévedt szolgálólány, akinek az a szabadsága, hogy ezen a nyári estén a sétálók, középosztálybeliek, pihenő munkások, gyermekek, szerencse- hajhászó férfiak között joga van valami másnak éreznie magát? Körülötte sokan mozdulatlanul álltak, vagy egy helyben topogtak, nem akarva távozni, mintha az ő várakozásuktól és konokságuktól függne az ünnepély folytatása. Az álomkép lövedékei, egy fény rosz- szul kialudt csillagai még mindig elevenek a lehunyt szemhéjak alatt. Stéphanie először érzett maga körül tömeget, amelyben jól érezte magát, amelyben szeretett volna elvegyülni. A szél ellenére enyhe volt az idő; a beszélgetések és a gyermekek kiabálásának zajával az erős széllökések por- és füstszagot hoztak, egy vonatét, amelynek pöfékelése a folyó útját látszott követni Hérouvillette irányában. A lány Henri Crauchet nevetését hallotta, de nem értette a nevetését. Nézte az eget a rét fölött, amelyet a tömeg, sajnos, kezdett már elhagyni, és észrevett a magasban egy utolsó fényt, egy szivárványt, amelyet valami cinkos tűzijátékos az ő számára teremtett és amelyet egyedül ő látott lesik- lani a platánok levelei között a földre. „Gyere, megyünk táncolni. Már biztos megkezdődött a bál.“ Henri kézenfogta és a fülébe beszélt, igyekezve tegezéssel áthidalni a köztük levő távolságot, amit majd megszüntet azzal, hogy a lányt karjába zárja a Köztársaság téren, ahol színes krepp-papírral rosszul védett lampionok billegtek az oszlopok tetején. Ott folytatódott az ünnepség, azon a helyen, ahol a kávéházak mind hajnalig tartanak nyitva. A nehezen előre haladó, csoportokat kerülgető lány szívesebben maradt volna a kisbálban, amit a Sévigné-sétány végén látott kialakulni, a két fényszóróval szegényesen megvilágított helyen, egy narmonikás zenéje mellett, aki a párok között keringőzve játszott táncosnőként magához szorított hangszerén. Stéphanie egyszer csak már nem hallotta őt. A sétálók többsége visszafordult a városba. A lány még utoljára visszanézett. A nap már rég eltűnt, a hold egy szeletecskéje fukarul rávilágított a fák tetejére, és lesiklott a már csaknem elhagyott rétre. Miért nem érti meg a fiú, hogy ott kellett volna maradni és a fűbe ülve birtokba venni a területet, ahol a magány és a csönd értelmet adhatott volna talákozásuknak, ennek a kifuccanásnak, amelyet Stéphanie átélt, anélkül, hogy igazán átadta volna magát neki, mert nem volt képes arra, hogy egyszerre meglássa a világot és fel is oldódjék benne. Betérnek majd egy kis utcába a város szállodájának a környékén, hallani a zenekart, a kürtöt, a szaxofont és egy zongorát, amelynek hangját a maguk erőszakosan ütemezett polkájával elnyomják a réztányérok meg a dob, s ez lehetővé teszi Henri i hogy levesse gavallér: a lányt a keringő a szorítaná, aztán r együtt sört és fehér I sé becsípetten a láni gát fölvezetni a lakás volt a Szikla utcában, lány és nem az utol fönn hanyatt dönt, r finnyást, hiszen szóig őmaga, talán még szí nap már nem lesz c tesz róla, hogy ne l egyébként sem száné szú ideig maradni F. tek neki egy helyet 1 ott jó borravalókhoz jobb lányokat csíphet itt. Stéphanie-nál nem szó, sejtette már, ho könnyű eset, nem ei magához szorítsa őt, , te volna, megőrizte a táncoláshoz vagy inkí dozásához. „De várjon! Hová i kezdtünk szórakozni, menekült, mint a ral lat, a fiú kergette őt zött, szem elől téve« meglátta, amint a Not: ti hársfák alatt fut, s bogó szívvel utolérte rangszó nyomta el zaját. „Miért ment megvárhatta volna a — Nem, hátha Pom szajöttek ... Tizenegy tán... — Meg aztán? — Fáradt vagyok: a az a sok ember. Szíve A fiú még egyszer próbálni, hogy vis megfogta a kezét és r ta, egész halkan bess — Mit csinálnál sz — Kinn a réten, ot — De már vége a Hogyan értesse me mély nyugtalanságot, közepette érzett, mag kétáktól és bengáli ti kus hellyé változtatót! te, de nem látta Feri csodálkozva szemlélt! tudott visszagondolni kül. hogy újra ne éré ma érzést, amitől me hangja és halk zokogé zavarba hozva Henri' köhögést, amely me; szomorúságától, s ami tését a fiú nem értette most sem érti a vele idős hölgy — hogyai ezt megérteni, negyvi —, aki azzal foglalata süteményt máirtogat e jébe. Nem, nincs töb ság, nincsenek kön: nyugtalanság. Csak a léke, amelyet nem leh teni és egy mosoly, (an nyúlt képekből, ,a hal dott szavakból ered. — Kísérjen vissza. : menni. — Nos hát, a viszon Nem, ne csókoljon nőm: ha maga nincs, volna ki. fukAri vales Gyurik £▼■ il
