Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-10-14 / 41. szám

„Stéphaníe, magához beszélek, hall engem? Olvasta az újságban, hogy mit akarnak építeni a rét kö­zepére? Egy Szállodát. A város nem túl gazdag. Annyi turista jön mostanában. Még halastóról Is be­szélnek. Emlékszik a rétre? Nem változott meg, ugyanolyannak fog­ja látni, amilyennek ismerte. Ha legalább egyszer már kijönne oda velem.“ Nem, a rétre ne, csak a rétre ne. Stephanie elfordítja a fejét, gyor­san feláll. Néhány lépés a (II. Hen­rik korabeli kredencig. Édességek, vanília, ecetes uborkák. Ogy tesz, mintha turkálna az üvegek és zacs­kók között. Csak a rétre ne. Vé­gül kivesz egy nagy, rózsaszínű és kék virágfüzérekkel meg XVIII. századi előkelő dámákkal díszí­tett fémdobozt, rajta kalligraíált angol felirat: Biscuits fins. „Nézze, Fernande, sütemény, vegyen. Vár­jon: csinálok teát.“ Nem kell, hogy lásson pirulni. Vagy talán kitalál­ta volna? Nem tudhatja senki. A rét... egy nyáron volt, a há­ború előtt. Stéphanie már több éve Pomereu-éknál szolgált. Nagy fo­gadást adtak az elsőszülött lány eljegyzésére, mielőtt a gazdáék és az összes meghívott el nem mentek a napot az Arromanches-i birtokon fejezni ba A fiatal szol­gálólány egyedül maradt az al­kalmi cseléddel, egy fiúval, akit azért vettek fel, hogy neki segít­sen. Elmosták az asztaliedényt, a helyére rakták, vísszatolták a he­lyükre a szalon bútorait. A hőség, amely F.-ben oly ritka volt, most tikkasztó volt, vagy legalábbis an­nak érezték, mivel egyiknek is, másiknak is reggeltől szaladgálnia kellett: visszavinni az almabort a helyére, a cukrászdába sietni, ki­emelni a szekrényből egy ruhát, el­tolni az útból az udvarra rosszul beállt gépkocsit. Amikor mindenki elment, magukra maradtak a közös munkájuk adta egyetlen cinkosság­ban. A fiú a konyhában volt, a lány a szalonban, a folyosón talál­koztak, váltottak néhány szót. Nyolc órakor a ház már rendben volt. Kinn még világos volt, és a tetőablakra sütő nap sárga vonala­kat vont az utolsó emelet lépcső­fokaira. Július 14-e volt. A fiú le­ült a konyhában, szemben Stépha- nie-val. A lány egy pohár almabor­ral kínálta. „Tessék egy korty, ez felfrissíti.“ „Oh, nem vagyok olyan fáradt. Miért nem megyünk ki mind a ket­ten? Tűzijáték van ma este a ré­ten.“ Stéphanie-nak eszébe jutott az ijedtsége, a pillanatnyi pánik, amely megbénította. Elmenni en­gedély nélkül, egyedül hagyni a házat..., s ha Mme Pomereu visz- szajönne? Nem, nincs mitől tarta­ni. A család távol van, negyven kilométerre. Senki nem tudhat meg semmit. Na és, nincs joga egyszer kimenőt adni magának? Július 14-e van. Még ha váratlanul vissza­jönne is valaki, megbocsátanának neki. A nemzeti ünnep a szolgá­lóknak is az. A fiú nem értette a habozását. Befejezték a munkát, szabadok. Párizsban, ahonnan jött, nem így fogják fel a dolgokat. Tavasszal érkezett, hogy állást ke­ressen a tengerparti vendéglőipar- ban, de mivel nem talált semmi ál­landót, helyről helyre járt. Henri Crauchet-nak nem volt más vágya. • Mai haladó francía elbeszélő mint élni egyik napról a másik­ra, egy kis pénzt keresni, inni, amikor lehet, meg az, hogy min­dig legyen egy nő a keze ügyében. Szép volt-e Stéphanie? A fiút ez nemigen nyugtalanította. Előttük az este, elviszi a lányt a tűzijátékok­hoz, talán a bálba is. Stéphanie először ment el anél­kül, hogy átöltözött, kalapot vett volna. Egyszerűen csak levetette a kötényét, összenyalábolta, ledob­ta egy székre olyan érzéssel, mintha valami rossz cselekedetet követne el, amit majd számon kér­nek tőle. Feszélyezve érezte ma­gát. Henri egy kissé parasztosnak találta a lány külsejét. Arcvonásai szabályosak, de haja rosszul ren­dezett. A tekintete rövidlátóan fá­tyolos, és a fiú úgy látta, minden mozdulata a tartózkodásé, vissza­utasításé, ami nem sok esélyt adott neki arra, hogy szórakozzon vele, hogy a fűbe döntse vagy föl­vigye a szobájába. Mindenekelőtt most az volt fontos, hogy magával tudja vinni. Az ünnep izgalma majd megteszi a többit. A kapu küszö­bén Stéphanie habozott, ne hagy­ja-e a házat nyitva. Henri döntött helyette, lehúzta a kapurácsot, és a lány eltette a kulcsot táskája aljára. A központ kicsi utcáin az embe­rek hangosan beszélgetve siettek, lármázó gyermekeket vonszolva maguk után. Stéphanie félelmé­ben, hogy az emberek felismerik és elárulják a gazdáinak, lehunyta szemét, mintha a konok figyelmet­lenség, amit útjukra így magára öltött, összekeverhetné a lapokat és valótlaníthatná némileg a ki­ruccanást, aminek titokban kellene maradni. Hozzábújt a fiúhoz, aki karonfogta őt. Amióta a nap le­ment, a hőséget, amely már nem volt olyan erős, elnyomta a partról jövő szél. A pár megállt, a lány kiszabadítva magát a fiú karolásá­ból, fölemelte szemét. A Sévigné- sétány platánjai, a versenypálya karzata és a fákból és levelekből álló homályos tömeg között, amit szeme megkülönböztetett a talaj­tól, megnyílt előtte a rét. Nem messze egy világosabb vonal a fa­gátat jelezte, amit azért állítottak föl, hogy a tömeg ne foglalhassa el a tűzijátékosoknak fenntartott helyet. A párok, a családok kis csoportokban árasztották el a csil­lagszerűen fényes utcákat, szabad helyet kerestek maguknak, egy kis teret, amit megpróbáltak tarta­ni, de amit hamarosan elfoglaltak mások, megtöltve fokozatosan a fű és a levágott széna egész terü­letét is. Stéphaníe mozdulatlanul nézte ezt a mozgást, ezt a zajos hullámzást, amely fölkerekedve úszott, jött feléje, amint ott állt a szél fúvásában, annak rövid roha­maitól összeborzolt hajjal. S ami­kor az arcok, a szép ruhák és a világos jelmezek beleolvadtak az éjszakába, a napnyugat rózsaszínű sávjai és a kelet felé húzódó fel­hők között mintegy kinyíló égbolt látni engedte az első csillagokat. „Mindjárt megkezdődik, mondja Henri. A petárdák éppen a fejünk fölött fognak ropogni. Nem fél?“ Stéphanie sohasem látott tűzijáté­kot. Azon gondolkozott, vajon a csillagok nem tűnnek-e el az ég hirtelen föllobbanásának vakító fényében, és megpróbálta ezt el­képzelni. Egy gyors robbanás el­némította a tömeget. A hirtelen be­állt csöndben a nézőik ezrei fi­gyelték az első rakéta röpülési pá­lyáját. Végre felgyulladt a látvány kezdetét jelző rövid nyalábrakéta, egy kis fehért pont, amelyet gar­madában vagy elkülönítve követ­tek a kilőtt napok, tűzesők, s las­san ereszkedve a föld felé, új alak­zatokra osztódtak, amit a tömeg, nem tudván betelni a látvánnyal, kiáltással és tapssal üdvözölt. Stéphanie nézte ezt az áradatban és ropogásban végbemenő káoszt, amely mintha az égitestek hullását és kigyúlását utánozná, visszaad­va azok színeit is. A feje fölött le­vő faágak megakadályozták a lányt abban, hogy kövesse a raké­ták röptét, de Henri Crauchet, aki elkerülte a fákat, hogy a látvány­ból semmit se veszítsen, egy kö­rülötte kialakult kis csoport köze­pén hangosan jelentette minden alakzat jellegét: „Kínai tűz, nap, most meg ben- gáli tüzek. Képeznek majd tűzesőt is, sohasem kevesebbet kettőnél vagy háromnál. Nézzék, megmond­tam, három van belőlük, és fogják látni legalul a bengáli tüzeket. Stéphanie felismerte a színeket, a felgyűlő, éles pirosakat, zöldeket, kékeket, egy homoksárgát, kénsár­gát, szalmasárgát és a .levelek szö­vedékén át látható csíkozatokat, a tartós és vakító porzást, mintha a csillagok, lángra lobbanva, rá akarnák vetni füzüket az égre, míg a rét végén, a vasutat szegé­lyező póznák előtt forogtak, kat­togtak, csorogtak a mozdulatlan szerek, mint valami színházi zsl- nórpadlás, az éjszakába burkolózó fák és házak, egy távoli épület, mind alig valótlanabb, mint a tűzi­játékok a réten, a rétet teljesen el­borító tömegen, amelyet hol egyetlen töltet villámló robbanása világít meg egy pillanatra, hol hatalmas, sokszínű rengés jár át a mind egyszerre kilőtt rakétáknak a visszhang révén dörgéssé torzu­ló kattogásától, mielőtt kilőnék a befejező nyalábrakétát, amely majd eltölti a nézőket a mindenkit részesítő ünnep érzetével. A lány tekintete inkább a földet figyelte, mint az eget, a fejeknek tejszínű áradásba vegyülő tömegét s ,a benne kialvó rövid, szabályta­lan, színes taréjú hullámokat, ami­ket a szuroknak, kénnek, salétrom­nak még egy utolsó összerobban- tása vetett bele az éjszakába. A réten, amelyet a lány alig ismert — Pomereu-ék szolgálatában tett útjai sohasem hagyatták el vele a kereskedelmi negyedet —, vala­mi takarót vélt felfedezni, egy kö­peny volt ez, amelyet F. lakói do­báltak a fűre, hogy jelét adják tu­lajdonjoguknak, ama akaratuknak, hogy nem hagyják el az egyetlen köztulajdont, mint mondták, aho­vá mindenki bármikor odamehet, leülni, sétálni, virágot szedni, ba­rátokkal találkozni és — újra meg­találni a magányt és a csöndet. Ha valaki a kislányok közül, akikkel Poitou-ban nevelkedett, láthatta volna Stéphanie-t, azt gondolhatta volna, hogy Charlopeau-ék lánya a jövendőbelijével ment ünnepel­ni. Egy röpke pillanatig Stéphanie Henri feleségének képzelte magát. De a házasság nem neki való. Az ő dolga az, hogy főzzön Poms­reu-ékra és kivasalja nagylányuk menyasszonyi ruháját. Megtévedt szolgálólány, akinek az a szabad­sága, hogy ezen a nyári estén a sétálók, középosztálybeliek, pihenő munkások, gyermekek, szerencse- hajhászó férfiak között joga van valami másnak éreznie magát? Körülötte sokan mozdulatlanul álltak, vagy egy helyben topogtak, nem akarva távozni, mintha az ő várakozásuktól és konokságuktól függne az ünnepély folytatása. Az álomkép lövedékei, egy fény rosz- szul kialudt csillagai még mindig elevenek a lehunyt szemhéjak alatt. Stéphanie először érzett ma­ga körül tömeget, amelyben jól érezte magát, amelyben szeretett volna elvegyülni. A szél ellenére enyhe volt az idő; a beszélgetések és a gyermekek kiabálásának za­jával az erős széllökések por- és füstszagot hoztak, egy vonatét, amelynek pöfékelése a folyó útját látszott követni Hérouvillette irá­nyában. A lány Henri Crauchet ne­vetését hallotta, de nem értette a nevetését. Nézte az eget a rét fö­lött, amelyet a tömeg, sajnos, kez­dett már elhagyni, és észrevett a magasban egy utolsó fényt, egy szivárványt, amelyet valami cinkos tűzijátékos az ő számára teremtett és amelyet egyedül ő látott lesik- lani a platánok levelei között a földre. „Gyere, megyünk táncolni. Már biztos megkezdődött a bál.“ Henri kézenfogta és a fülébe beszélt, igyekezve tegezéssel áthidalni a köztük levő távolságot, amit majd megszüntet azzal, hogy a lányt kar­jába zárja a Köztársaság téren, ahol színes krepp-papírral rosszul védett lampionok billegtek az osz­lopok tetején. Ott folytatódott az ünnepség, azon a helyen, ahol a kávéházak mind hajnalig tartanak nyitva. A nehezen előre haladó, csoportokat kerülgető lány szíve­sebben maradt volna a kisbálban, amit a Sévigné-sétány végén látott kialakulni, a két fényszóróval sze­gényesen megvilágított helyen, egy narmonikás zenéje mellett, aki a párok között keringőzve játszott táncosnőként magához szorított hangszerén. Stéphanie egyszer csak már nem hallotta őt. A sétá­lók többsége visszafordult a város­ba. A lány még utoljára visszané­zett. A nap már rég eltűnt, a hold egy szeletecskéje fukarul rávilá­gított a fák tetejére, és lesiklott a már csaknem elhagyott rétre. Mi­ért nem érti meg a fiú, hogy ott kellett volna maradni és a fűbe ülve birtokba venni a területet, ahol a magány és a csönd értelmet adhatott volna talákozásuknak, en­nek a kifuccanásnak, amelyet Stéphanie átélt, anélkül, hogy iga­zán átadta volna magát neki, mert nem volt képes arra, hogy egyszer­re meglássa a világot és fel is ol­dódjék benne. Betérnek majd egy kis utcába a város szállodájának a környékén, hallani a zenekart, a kürtöt, a szaxofont és egy zongorát, amely­nek hangját a maguk erőszakosan ütemezett polkájával elnyomják a réztányérok meg a dob, s ez le­hetővé teszi Henri i hogy levesse gavallér: a lányt a keringő a szorítaná, aztán r együtt sört és fehér I sé becsípetten a láni gát fölvezetni a lakás volt a Szikla utcában, lány és nem az utol fönn hanyatt dönt, r finnyást, hiszen szóig őmaga, talán még szí nap már nem lesz c tesz róla, hogy ne l egyébként sem száné szú ideig maradni F. tek neki egy helyet 1 ott jó borravalókhoz jobb lányokat csíphet itt. Stéphanie-nál nem szó, sejtette már, ho könnyű eset, nem ei magához szorítsa őt, , te volna, megőrizte a táncoláshoz vagy inkí dozásához. „De várjon! Hová i kezdtünk szórakozni, menekült, mint a ral lat, a fiú kergette őt zött, szem elől téve« meglátta, amint a Not: ti hársfák alatt fut, s bogó szívvel utolérte rangszó nyomta el zaját. „Miért ment megvárhatta volna a — Nem, hátha Pom szajöttek ... Tizenegy tán... — Meg aztán? — Fáradt vagyok: a az a sok ember. Szíve A fiú még egyszer próbálni, hogy vis megfogta a kezét és r ta, egész halkan bess — Mit csinálnál sz — Kinn a réten, ot — De már vége a Hogyan értesse me mély nyugtalanságot, közepette érzett, mag kétáktól és bengáli ti kus hellyé változtatót! te, de nem látta Feri csodálkozva szemlélt! tudott visszagondolni kül. hogy újra ne éré ma érzést, amitől me hangja és halk zokogé zavarba hozva Henri' köhögést, amely me; szomorúságától, s ami tését a fiú nem értette most sem érti a vele idős hölgy — hogyai ezt megérteni, negyvi —, aki azzal foglalata süteményt máirtogat e jébe. Nem, nincs töb ság, nincsenek kön: nyugtalanság. Csak a léke, amelyet nem leh teni és egy mosoly, (an nyúlt képekből, ,a hal dott szavakból ered. — Kísérjen vissza. : menni. — Nos hát, a viszon Nem, ne csókoljon nőm: ha maga nincs, volna ki. fukAri vales Gyurik £▼■ il

Next

/
Thumbnails
Contents