Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-07 / 40. szám
■ issza út nincs: a halhatatlanságból nem léphet iki az ember, lg Éósz, is, aki szánta Tithónoszt, hiá" sdekelt. — Rimánkodott: Helyezd őt illagok közé! Zeusz lenézett a földes csak ennyit mondott: Ezt?! 3g sem kérdezte, hogy vajon Éósz eti-e még, az ilyesmi nem volt kér- az istenek között. a nem is csillagkép, de legalább egy agjegy: hébe-hóba, az istenek leg- logabb üdvének boldogságában, vagy ökör, midőn úgy látszott, elfeledlek magukról, Zeusz megmutatta ne- Tithónoszt: íme a halhatatlan haló! Sokan megborzadtak, mások ne- ek, a legderűsebben Apollón, a leg- tább isten. — Húga, Artemisz félre- ódott ettől a látványtól. — Tithónosz ig, a deszkát kaparva, fülét a desz- a tapasztva, orrát a deszkába fúrva, 3tetten vágyát a deszkába fojtva, csil- ithatatlan vágyát károgta, assanként már ssnkit sem mulattahetedik Trója, nyolcadik Trója. sztraioszák már enni sem adtak neithónosz belülről száradt ki; ami ma- t még benne, egyetlen nedv, az a il volt. Ez kicsordult a szája szélén, i'kor a deszkához tapadt. — Csak a mei nőttek egyre még, s jajveszéke- éhsége. — Asztraiosz időről időre oda- sztatott neki a kamrazugba egy csé- nektárt a sebtiben kifúrt lyukon át. íztán a nyála egyre büdösebb lett, és :e áthatolt a deszkaifalon, s végül izra is ráragadt. Dobják ki Tithó- iZt? fádész tiltakozott: Ez nem árnyék. — Istenek várában: képtelenség! — És földön, a tengerben: sehol se fogadba őt, még egy kopár-sziklás szöge- i sem, egy omladékos hegyoldalban n. \ vízbe dobni? Még a hullámok is fel- borodtak. Slrohadtak a reggelek; elviselhetetlen- váltak. A bűzlő hajnal lázt és ragályt zott, s még ennél is rosszabb zűrza- :t: anyák gyermekeiknek lettek árulói- testvérek döfték le egymást, a ven- glátó agyonverte vendégét. Még az is- iek közt is kitört a dögvész. üeusz ekkor fölkereste a Moirákat. \rra íkérte őket: változtassanak ítéletön, különben a sors összegabalyodik. És a rettenetes, a kegyes nővérek béták: Ti.thőnosznak meg kell halnia, de ik ha ő maga kívánja. Tithónosz azonban nem akart megint. Hangja már csak leheletnyi volt, de a halhatatlanság lehelete: Még él. ti a Hajnalpírt. Éósz majd meglát- i tud ő még csókolni. És megtörténik ijd, hogy boldogítja őt, ha egyszer a rjába zárhatja. Csak ezért remeg eny- ire, mert Éósz kerüli őt. Hát nem em- tszik már rá, ki volt ő? Nem emlék- ik az erejére, édességére? Azt hiszi, nek vége már? — És Aphroditét hívAphrodlté meg is jelent; ő volt az yetlen, aki nem borzadt Tithónosztől, un is nevette ki. Lehajolt hozzá, beélt hozzá, meghallgatta, és Tithónosz egértette őt. S végül is beleegyezett: Csak egyszer ríhasson még a Hajnalpírral, s pirka- itkor a csókjai közben haljon meg. Bűzös myáladzás: Éósz undorodott tő- Elfordult. Nem hírja elviselni. Kü- nben is: itt az ideje, hogy elkísérje 5 éjszakát. S ekkor Aphrodité megújította átkát. Amit Zeusz most tett, az is tilos volt, i a nővérek eltűrték. — Tithónoszt, a alhatatlant, tücsökké változtatta; ez a irinyó törpéknek az a nemzetsége, aly reggelente üdvözült kéjjel dör- ;öli össze száraz fává aszott lábszára- És a tücsök maga a beteljesülés: Min- sn reggel Éősz, sáfrányillatú köpenyé- ek suhogása, az illata, a .harmata, a ózsaujja. És az történt, aminek tör- innie kellett: Tithónosz hangja megint rak édessé vált, teste hajlékonnyá, a seme aranyfényűvé, szive perzselővé, s kimeríthetetlenné az ereje. A kilencedik Trója, a tizedik Trója, és romjain: tücsökzene. Odafönt a várban is szívesen hallgat- 5k, leginkább Ganümédész, sőt, elvét- e még a Moirák is odafüleltek rá. lyenkor felderült vigasztalan ábrázatuk, s megretobent dermedt-jég kezük. Csak egyvalaki nem hallja őt soha: z a Hájnalpír. — Aphrodité átka űzi t, és érzékei csak egyet észlelnek: az Ivó halandó testét. Már régen lekopott óla a szemérem, mennyei ringyő lett, tiindenki megveti, tüzelő szuka, akárkiéi lefekszik, még az alig serdült fiúét sem szégyellt. Minden reggel más- íoz surran he, s aztán kereket old, niélőtt az a valaki felébredne. A férfi ilete legrózsásabb álmát álmodja. Ez. az az óra, amikor beteljesülnek a rágyak, de jó óvakodni a halhatatlan- égtől. SZABÓ EDE fordítása Herdics Ferenc UMM Szaporán vert szívem a végtelennek tűnő hómezőn; hokifénytől csillant a vastag hó- tukarő. A közeli falu fényei meg mintha kihunytak volna.' Apám csak állt, mint egy szikla, sértettségében is gőgösen. — Aztán mi lészen a fizetség? — kérdezte a hárem rongyos ruházatú férfitól. — Előbb ide az áruval — lóbálta meg botját az egyik: amolyan prédára vadászó keselyűpofa. Kefekötő volt az én apám, szegény szikár ember. Az első világégés előtt feje fölé emelte a százliteres boroshordót s a kocsma túlsó végébe hajította, mert felbosszantotta egy kötekedő részeg. — Nem úgy, barátaim — vetette oda. .— Egyezkednünk illene! Hiszen én dolgoztam a kefékkel... A rongyosok összenéztek, nem számítottak makacs ellenállásra a kihalt éjszakában. — Utolsó szavad ez, János? — hallottam heves szívdobogásomon keresztül. — Egy szavam volt nékem mindig, tudod te azt! — szólt most már ingerülten apám. — Hát akkor, ... jusson eszedbe, amikor a kocsmába leütötted a kis Bognár! — szűrte fogai közül amaz, és megindultak lelénk. Ekkor megdöbbentem: apám kezében valami tárgy csillant. — Még egy lépés, aztán . . . meg-bal- tok... — halkan, szinte közönnyel tagolta a szót. A három férfi megtorpant. — Hiszen csak tréfáltunk, János, ugyan ne marháskodj — nyögte- egyikük, a nagy darab, lomha mozgású, majd lassan hátrálni kezdtek. Kis idő múltán úgy elvesztek a fehér, fagyos sivatagban, hogy fel sem eszmélhettem, már apám erős kezét éreztem vállamon. — Gyerünk fiam — törülte meg homlokát s bekattintotta fémesen csillanó zsebkését!... Azt mondta: fiam. Pedig azelőtt mindig így szólított: gyerek! Fiának szólított... Sajnálkozva néz, amint havat dörzsölök szét izgalomtól izzadt tenyeremen. Aznap éjjel nem bírtam elaludni. Aliig magamra húztam a takarót, de a szemem egy pillanatra sem mertem lehunyni, szüntelenül a három férfi képe lebegett előttem. Hosszú idő múltán kezdett hatalmába keríteni az álom, és szinte egy idegen világból jutott el hozzám apámék egyre ingerültebb hangja, amint a konyhában nincsfelens'égünkről és éjszakákba nyúló veszélyes vándorlásainkról veszekedtek, meg hogy itt a háború, később úgysem lehetünk majd együtt, véget kell hát vetni ennek az életnek... Reggel forró teámat szürcsölgettem, anyáim meg a tűzhellyel bajlódott, amikor apám csizmásán, hosszú posztókabátjában belépett a konyhába, fején a százéves kucsmával. Bajuszát dér lepte, arcát kicsípte a hideg, mégsem ment oda a tűzhelyhez melegecfhi. Nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon így szólt: — Indulunk, gyerek! — s azzal kiment, lassan betette az ajtót. Majd megbénultam utoisó szavától, mégis futva búcsúztam anyámtól — apámat nem volt tanácsos megvárakoztatni. A kapunál állt, hátán hatalmas batyuval. Az áruval felpakolt ócska kerékpárt nekem kellett tolnom. Apám a kerítés végénél megállt egy pillanatra, rám emelte szúrós kék szemét: — Márpedig az áru elmegy, fiam ... Mert azzal én becsülettel megdolgoztam — és elindult. Frissen hullott hó ropogott a talpunk alatt. Fehér volt az egész falu és csendes. Vasárnap reggel volt. ERICH ARENDT ELVESZETT ÍRÜL Élettelen hamuföld. Homok, tengerszürke hamuföld. Fénytelen fényben kaktuszok, dermedt vállukon viszik a vasnehéz terhet: az ég fakó falát, mit szomjú por fölött halott fényből emeltek. A parton halál riogat: tüskék, madárijesztő arccá aszottak. Egyetlen virág nyit még, pirosat, hervad: a hegyoldal szúrós marka szorítja, tüskébe öltözik pillantás, lehcllet. Szél futkos szaglászva, vonítva. Csont, ahogy a vtz odahordta, törzs törzs mellett, ős, idegen horda. Erdőiből küldte a naptűzfolyó. Törzsek: évezredeken át álltak a földrész tüzében, lenn, lenn, fakemény öntés. Fa, csak pusztulásra jó. A hullámököl nehezen ver. Félelem remeg át a holdkopasz öblön: haláluszonyos cápa jön, jön. Felhők vetnek még árnyat, elborul a tenger. Madár nincs, hogy fényt könyörögjön. Tenger és égboltja néz meredt szemmel. Élettelen hamuföld. Homok, tengerszürke hamuföld. Töpreng a világ fűszártalan-zordul, de hegyoldalban egy néger, faekét markolva mér fel minden rögöt, ami kifordul. KÉPES GÉZA fordításo HEINZ KAM LAU Ml EGYÉB? Mi egyéb történhetett volna ezzel a világgal, hogy emberibb legyen? Mi mást várhattunk volna még, annyi kyrie eleison után, annyi tiprásra, mocsokra, nyomorra - beláthatatlan reménytelenségre? Ha nincs ez az év, tizenhét, ez az Október - Volt valami egyéb? Van, mindmáig is, jobb javaslat? Volt bárhol is nagyobb remény - azóta? TANDORI DEZSŐ fordítása GUNTER KUNÉRT EGY ROSSZ FELÉ TEKERT FILM Amikor fölébredtem, egy láda levegőtlen rrad sötétsége vett körül. A (öld megnyílt a fejemnél. Sok göröngy repült csattogva vissza több lapátra. A drága szép doboz velem, a drága elhunyttal gyorsan szállt-szállt fölfelé. A födél felcsapódott, én pedig fölmogasodtom és máris éreztem, hogy mellemből három golyó repült a katonák puskájába vissza, ■ a léptek távolodtak, egy dal is messze szállt és egyszerre döngö léptek haltak el a messzeségben. VÉGH GYÖRGY fordítása ADOLF ENDLER NÖVEKEDÉS Ő hogy vizsgálja öklét s hegyes térdeit a kamasz, kérdezve: Férfi vagyok-e? és boldog bámulattal telik szive, míg közülni kezd már ökle, könyöke. EÖRSI ISTVÁN fordítása Kopócs Tibor illusztrációfa
