Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-10-07 / 40. szám
Ő si szokás, hogy a lakodalom napján mind a vőlegényes, mind pedig a menyasszonyos házinál külön-külön összegyü’.ekeznek a •lakodalmas vendégek, s egyszerre (indulnak a szertartásra. A vőlegény menete gyorsabban halad, mert ennek kell a menyasszonyt fogadnia a 'bejáratnál. Az ősi szokás jelenkori változataként éppen most vemül a nyíri (Ny- rovee) majorból a falu felé a vőlegény menete. Elöl, fekete TATRA 603-ös autóban ül a vőlegény, utána autóbusz, zsúfoltan lakodalmas vendégekkel, nyomában huszonnégy személygépkocsi, azokban is lakodalmas vendégek ülnek. Halad is a menet elég gyorsan. — Ki gondolta volna valamikor, bogy az uradalmi népek gyermekeinek ilyen lesz a lakodalmi menete? A kérdést úgy teszi fel Lőrinci Lajos, az Állami Gazdaság nyíri telepének vezetője, hegy választ nem vár rá, mert mindjárt felel is: AKIRE RÄSZÖLT AZ INTÉZŐ # FURCSA GÉPPARK A MAGTAR ELŐTT # HOGY LESZ EGY MAJORNAK MOZEUMA? — Akik megszervezték, politikai küzdelemre buzdították a népet, biztos, hogy valahogy így képzelték el. Rá is mondja Gubik József bácsi: — Tudjuk mi, hogy kik. Sző sem esik arról, hogy a kommunisták, a párt egykori küzdelmének eredménye, egy a sok közül, hogy megváltozott itt is az élet. A válasz lényegét azonban értik a körülöttünk állók. S azon sem csodálkoznak, hogy a gazdaságvezető megfordul, az egykori cseléd lak ásók felé mutat, úgy mondja nekem: — Most költöznek ki innen az utolsó lakók. Azután lebontjuk az egykori cselédlákásokat. Korszerű, eme letes, központi fűtéses házakat építünk a helyűikre. Most miág megnézheti, milyenek. Magas törzsű akácfának dőlve, széles mozdulatokkal magyarázza Gubik Sándor traktoros: — Két éve, hogy emeletes házat építettem a faluban. Egy-ikét holmi át tatárad t, most hazaszállítjuk. Egyébként, amióta az eszemet tudom, minidig ilyen volt itt minden. Cselédlakások sora. Mondjuk csak ki így, hogy cselédlakások, mert azok. Háznak az ház, amit én építettem. Édesapja, Gubik József bácsi is megszólal: — Amióta az eszedet tudod? Mit mondjak akkor én? Itt születtem. Három éve nyugdíjas vagyok, tehát nem imád gyerek, de én is Csak azt mondhatom, hogy mindig ilyen volt itt minden. Hátat is fordít a cselédlakások sorának, úgy mondja: — A nép maga igyekszik megszabadulni attól, ami arra emlékeztetné, hogy nem mindig volt ember az ember. Nem is hajlandó a múltról beszélni. ’Inkább azzal dicsekszik, hogy még A furcsa géppark előtt Gubik József (jobboldalt) beszélget a nyugdíjasokkal mindig jól bírja a munkát. Fiatal korában gőzekével szántotta az uradalom földjét, megszerette a gépeket, hát most, nyugdíjasként lánctalpas ■traktorral szánt. Elismerő oklevelet kapott jő munkájáért. Tavaly ősszel az állami gazdaságok traktorosainak szántási versenyében, ő, a nyugdíjas!, ■első helyezést ért el. Karórát kapott jutalmul. Kérdezem tőle: — Hogyan summázná a major, meg a saját élete történetét? Szabadkozik persze, hogy ő nem ért ilyesmihez, hosszú lenne mindent elmondani, kevés jó volt, a rosszra emlékezni pedig csak bosszúság, fontosabb a mával törődni, meg a holnappal. Végül is kimondja: — Ami történt... az egy egész történelem. Azt tanítani kell, hogy értsék meg, csodadolgok történnek, ha a nép a maga gazdája. És most ő kérdezi tőlem: — Látta a lakodalmi menetet? Hát nem csodadc'og annak, aki maga javította, zsírozta, kente az uradalmi ihiintót, amikor az intéző a szomszédos birtok, ispánjának a lakodalmába készült? Tekintetét ráveti az akácfasorra, nem is ügyelve a szóra, megjegyzésekre, úgy néz végig az akácokon, ■mintha azok födnék, takarnák a múltat. Vele képzelem magam elé a mába idézett jeleneteket: Ott perzott végig a hintó. Ott beszélték meg, hogy mikor csatlakozzanak az aratók sztrájkjához. Ott vitatták meg, hogy mit jelent cukorgyári birtok helyett az állami gazdaság. Ott, a fasor végén várták a párt küldöttjét, szervezőjét. — A legutóbbi pártgyűlésen is szóba" ikerült a múzeumunk ügye — hallom a gazdaságvezető magyarázatát. — Jól mondja Józsi bácsi, itt be lehet mutatni, tanítani lehet a történelmet, a mezőgazdasági dolgozók mozgalmi múltját. Akár skanzent is létesíthetné rak. Hogy lesz egy majornak múzeuma? Miért éppen ott szervezik meg? Kik azok, akik létrehoznak egy ilyen intézményt? Honnan van az állami gazdaságban, a pártszervezetben még ehhez is erő? Van-e ehhez elég erejűk? Nézzük inog azt a múzeumot! Útközben többen is csatlakoznak hozzánk. Idősebbek, fiatalok, még gyermekek is. Kocsis Évike, a második osztályos kis szikra bizonygatja: „Igazi múzeum az!“ Bencze János, az asztalosműhely dolgozója kiigazítja: „Még nem az, de lehetne.“ Horváth Lajosné készségesen tájékoztat: „Évente többször is rendezünk ott nagytakarítást.“ Egy fiatalember jól értesültem magyarázza: „A tanító elv- társ minden értékesebb tárgyról diapozitív felvételt készített, tanításkor ■még vetíteni is szokta.“ Mindenki tud a múzeumiról. Megállunk a fasor végén, az útkereszteződésnél. A magtár előtti téren furcsa géppark a látvány. Betontalpazaton, virágágyások közepén régi gépek, lokomobil, cséplőgép, gőzeke, járgány, vetőgép, szecskavágó sorakoznak. — Része a jövendőbeli skanzennek — magyarázzák. — Nemsokára ide kerül majd a Trezina is ... A motor - vontatású, keskeny nyomtávú vasútvonalon közlekedő kis vonat is, mert már felszedték előle a síneket, csak Nagypusztára jár, meg a cukorgyárhoz. A múzeumnak való kastély, melynek földszinti helyiségeiben a telepvezetőség irodái találhatók, arrébb, egy gyönyörű kert közepén áli. Ily- lyési szavakkal mondják az idősebbek: „Bejutni ide egy más világba való lépést jelentett.“ Hozzáteszik persze: „Valamikor.“ Nem hatódok meg. Ök se. Miközben elmondják, hogy Gregor Mátyás, a gazdaság ma már nyugdíjas igazgatója kezdeményezte a gyűjtést, egészein otthonosan mozogva vezetnek fel az emeletre, a múzeumba. Megcsodálom a csigalépcsők fölötti, magasban függő, kézi faragásé, hatalmas •csillárt. Azután sorra járjuk a tersmméretű szobáikat. Első, ami feltűnik: miiindeigyikbem más és más, de kézzel 'épített cserépkályha, életképeket, jeleneteket ábrázoló csempékből rakott cserépkályha áll. A termekben csak nagyjából rendezett, elég nagy összevisszaságban, de gazdag és értékes gyűjtemények láthatók. Díszes faragású, több mázsa súlyú, hatalmas íróasztal — feltehetően a zselízi (Zeliezovce) kastélyból került ide valamikor — az egyik terem legértékesebb bútordarabja. Rajta, körülötte, még a padlón is kitömött madarak. Legalább kétszáz. Kék varjú, ami már kipusztult ezen a tájon. Hatalmas rétisas, melyet 1901-ben preparáltak. A másik teremben vadásztrófeák sokasága között több művészi festmény, amelyekről még a laikus Is megállapíthatja: múlt századbeli alkotások. Akárcsak a falakon látható, speciális mezőgazdasági településeket, községek határait " ábrázoló térképek. Fel is jegyzem az egyik feliratát: „Készíttetett gróf Breuner javaslatára, 1887-ben.“ Alattuk talajminták, helyi és környékbeli archeológia! leletek sorakoznak, meg üvegdobozokban növény-, rovar- és lepke- gyüjtemények. A harmadik terem közepén hintó, és csáza áll. Körülötte lószerszámok, lóápoló eszközök, régi kovácsműhelyből származó szerszámok sokasága. Állványokon pedig fényképekkel teli faliújságok, melyeket a felszabadulást követő években készítettek. Üvsgtetejű faládákban még az Esterházyak ideijéből származó kimutatások, okmányok és telekkönyvi rajzok. Köztük az egyik Esterházy 1846. március 28-án keltezett végrendelete. A negyedik teremben rengeteg cse rép- és agyagedény, háztartási eszközök, szövőszék, rokka s egyebek. Köztük néhány régi bútordarab, aztán régen használatos, házi szerszámok. Az ötödik teremben viszont az uradalmi műhelyekből kikerült készítmények, eszközök és szerszámok sokasága látható, meg régi méhészeti eszközök a falakra helyezett régi-régi röplapok, s legalább három évtizedes plakátok alatt. — Kezdeni kellene valamit ezzel a rengeteg anyaggal — mondják néhányon —, mert ahogy most van, nincs jól. — Csak el ne vigyék tőlünk! — hangoztatják mások. — Mi gyűjtöttük, de különben is, ez a mi múltunk. — Igazi múzeumot kellene csinálni...! — Azt. Csak az a kérdés, hogy kik intézkednek majd? Kik? Erre Gubiik József bácsi csak eny- nyit mond: — Tudjuk, mi, hogy kik. Több szó nem esik róla, hiszen a válasz lényegét mindenki érti. No meg visszaérkezett a majorba a lakodalmi menet, idáig hallik a vidám nőtaszó: .......Iszom a bort, rúgom a po rt, ölelgetem a szép asszonyt...“ Most mindenki csak erre figyel. HAJDÚ ANDRÁS Lőrinci Lajo« gazdaságvezető szívesen megmutatja az összegyűjtött anyagot, megmagyarázza, hogy mit, mire használtak 1979. X. 7. Az egykori kastély, melynek emeleti helyiségeiben helyezték el az összegyűjtött anyagot ' y ' ' 1 1 •' '' (A szerző felvételei)
