Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-09-23 / 38. szám
LEGENDA (S VALOSAG A MEGMENTETT KÉMÉNYRŐL R usztavit, a kis grúz város, 1978 tavaszán földrengés rázta meg. Ősszel szélvihar pusztított: házak tetejét tépte le, fákat csavart ki, az építkezésen felborította a toronydarut. E természeti csapások következtében megdőlt és megrepedt a Rüszt avi Fém- kohászati Üzem marti r.ikemen céjén ek egyik kéménye. A nyolcvan méter magas óriás kissé az üzem épületei fölé hajlott. A megrepedt rész súlya körülbelül 290 tonnát tett ki. Ekkora téglatömeg fenyegetett bármelyik pillanatban azzal, hogy a 7-.es számú marti «kemencére, a gőzkazánokra és az üzemi villamosenergia központra .zúdul. Az első döntés egyértelmű vett: azonnal le kell csapolni a kemencét, leállítani a műhelyt, az embereket kivinni a veszélyeztetett zónából, a kéményt pedig a hideg kemencére om- lasztani. A kemencét úgyis fel kellett volna robbantani, ha bakövetkezil* a szerencsétlenség. Miután tovább mérlegelték a helyzetet, úgy látták, jobb lenne, ha a kéményt drótköteleikkel a másik oldalra zúdítanák. Igaz, ebben az esetben feltétlenül le kall állítani az egész munkafolyamatot. A tanácskozásra behívott 'jHivítómiun- kások egy harmadik variánst javasoltak. Nem szükséges a kéményt ledönteni, hanem meg kell kísérelni dirótkö- télmerevítökikel megerősíteni. ,Az üzem mérnökei a számítások után úgy találták, hogy az ötlet kivitelezhető, ha a merevítőbuzailokat a kémény legtetejéhez rögzítik. Azt azonban, hogyan jutnak fel harminc emeletnyi magasságra a drótkötelekkel, a számítások alapján sem tudták megmondani. Semmiféle toronydaru vagy tűzoltó- létra nem ért fel ilyen magasra — 80 méterre. Helikoptert sem lehetett alkalmazni, mert a propeller által kavart légörvény a kéményt hamarabb ledöntené, mint ahogy a drótkötelekéit hoz- záerösíteniék. Egyetlen lehetséges mód maradt: a szerelés alkalmával a kéménybe hegesztett vékony lépcsőfokokon felmászni!. A terv csábító, de egyben igen koc kázatos is volt. Azok a szakemberok, atkik a megsérült téglafal tartalékszilárdságát kiszámították, meghatározták azt is, mokkor.a annak a valószínűsége, hogy a munka alatt a kémény esetleg ledől: több mint tíz százalék. Ebben a helyzetben senki nem adhatott semmiifié le parancsot. A fémkohászok a javítómunkásóra néztek: valóban nem tudják megmenteni a műhelyt? A javítók pedig egymást és a kéményt figyelték. A tapasztalat azt súgta, hegy egy egészen kevés idő maradt még. Tehát ha belevágnak, akkor azonnal. Aztán két magasépítő, Brjuszov és Blohin, szó nélkül felkötötte a biztonsági övét, s megindult a kéményen fölfelé. Lépésről lépésre, egymástól kinyújtott karnyi távolságban haladtak. Délelőtt tizenegy óra volt. A kémény csúcsa abban a pillanatban csaknem két méterre tért el a függőleges irány tói. Két lépcsőszakasz ép volt. Huszonöt emeletnyi magasságig felkapaszkodhattak rajta. Brjuszov és Blohin minden lépesőszaíkasz után megállít egy szusz- szanásra a csöppnyi párkányon. Lenéztek az embercsoportra, amely némán figyelte lentről őket. A nyolcadik lépcsőszak asznál kezdődött a megsérült rész. Az oldalira dűlő kémény megdöntötte a lépcsőt is, így a törés felett a munkásoknak valamiféle lehetetlen vonalú, spirál alakban kellett hall adniuk. Többé már nem volt ahhoz kedvük, hógy lenézzenek. Ha az ember egy ép gyárikéményen mászik fölfelé, lenézve maga alatt egy lefelé egészen meredekein ihaladő, de egy kissé lejtős téglafalat — úgynevezett „szoknyát“ lát. Nem éppen gyenge idegzetűeknek való látvány, de a magasépítők már megszokták. Az adott esetben viszont Brjuszov és Blohin egyszerűen a semmi fölött függött. Még az egyébként normális kilengés is aggasztotta őket, mert azt a málló téglák csikorgása és ropogása kísérte. Hogy ez iszonyú volt nekik is? Persze! — mondta később Brjuszov. — Mi is csak emberek vagyunk. Körülbelül nyolcvan méternél n kéményhez erősítettek egy csigát. Érnek segítségével emelték fel a szerszámokat és a hegesztőfelszerelést, hegy biztonságos rögzítőkéit hegesszenek a drótkötelek számára. Ezután hozzákezdhettek a kötelek felvonásához, amelyeket a földön egyenesítgettek. Két váltó, kisegítő csoportot szerveztek. Csak Erjuszavct és Blohin* nem válthatta fel senki... Sötétedett, lent bekapcsolták a fény szóróikat. A munka közeledett a végéhez, de a drótkötelek rögzítése közben Brjuszov és Blohin nem nézett a földre. Amíg a két ember fent dolgozott, a kémény még jebban megdőlt. Az egész gyár lélegzetét visszafogva figyelte az elhajlott kéményhez tapadó két apró alakot. A hetes számú martír.komencét ideiglenesen leállították, az emberek biztonságos helyre mentek. Este fél kilenckor őrlik le. KezükGennagyij Brjuszov és Vlagyimir Blohin lábuk remegett az été t feszüitségtór A barátok ölelésétől szabályosan s.i) gatt minden parókájuk. Még húztak egyet a merevítőkötele ken, majd a földi támasztékhoz rög/.í tették. A sikeresen helyére állított kémény újra agy síkban állt hat szomszédjával. A kémény megmentésének híre ekkorra már áz egész várost bejárta, \s állandóan új részletekkel bővülve, las san legendává nőtt. Beszélték, hogy erre a veszélyes feiada'ca kizárólag egyedülálló embereket szemeltek ki, ső.t biztosan apátlan-anyátlan árvákat, s hogy állítólag napokig ültek a kéményen, miközben szélvihar dűlt... A legenda szerzői kitettek magukért. Aznap ritka csendes idő volt, és csak tíz órát dolgoztak fönt, nem pedig napokat, antii pedig az árvaságot illeti, természetesen a képzelet szüleménye volt. Vlagyimir Blohin családját a városban sokan jól ismeri.k szülei is a Rusztavi Fémkohászati Üzemben dolgozlak. A felesége is idevalósi, és a Iá nyuk is itt született. Gennagyij Brjuszov nemrég költözött a városba. Azt nem gondolta, hegy szerelő lesz belőle: az iskolában tanárai fényes pedagógiai karriert jósoltak neki. Valóban, mintha erre született volna, a gyerekek csak úgy csün- geneik rajta, szájtátva, engedelmesen hallgatják minden szavát. Egyszer aztán kipróbálta, hogyan fest a magas- építőszrrelő szerepében. A sok kockázattal járó munka miagával ragadta. Genr.agyrj egyébként szintén nem árva, s nem ás agglegény: két eibűvö’ő Ikerlánya, Oleszja, és Anyuta várja otthon. Brjuszov és Blohin egymáshoz köze! laknak. Minden nap együtt utaznak a buszon a munkahelyükre, s mi ndketten már messziről figyelik „kéményüket“ — szerencsére a város bármely pontjáról jól láttáié. Ezután az emlékezetes nap után már nemegyszer megfordultak a martinke- menca hetes számú kéményén. Persze, nőm a csúcsán, hanem egy kicsit lejjebb. A törés helyén a két tarát 32 darab, nagy kerületű fémlapot hegesztett össze. A káménybordák megtartják a kéményt mindaddig, amíg a kemencét a tervek szerint le nem áililítják. Aztán a téglafalat lebontják és új kéményt építenek. ALEVTYINA LEVINA, (Komszomolszkaja Pravda) * A Dzsidda felé közeledő repülőgépről még a kora esti óra sötétjében is felismerhető, hogy ebben a Vörös-tenger melléki, régi kikötővárosban óriási változások történtek a legutóbbi években. A meglepő méretű, nagyvárosi fénytengerbői ugyanis a fényesen megvilágított, több sávos gyorsforgalmi útvonalak kiterjedt hálózata tűnik szembe; és az 1977 elején még túlzsúfolt kikötő átrspülésekor is könnyűszerrel észrevehető, hogy egyes új mólóknál még néhány szabad hely is akad a hajók számára. A közeljövőben 45 kikötőhelyre bővülő berendezések teljesítőképessége szempontjából döntő volt a ki- kötőhatóság elnökének ez a rendelkezése, amely egy csapásra megváltoztatta a szaúd-arábiai importőrök gondolkodásmódját: amikor ugyanis kiderült, hogy azokat az árukat, amelyeket az importcégek két héten belül nem szállítanak el, egyszerűen a legtöbbet kínálónak adják el — hamarosan megszűnt az a korábban szokásos visszaélés, hogy a kikötőt ingyenes raktárhelynek tekintsék. A „zarándok“ jelszó közvetlenül arra emlékeztet, hogy Dzsidda elsősorban Mekka kapujaként szerezte meg mai jelentőségét, mint Szaúd-Arábia kereskedelmi metropolisa. Ehhez főként két tényező járult hozzá. Egyrészt a közlekedési eszközök állandó gyarapodása arra vezetett, hogy növekedhetett azoknak a hivő mohamedánoknak a száma, akik életükben legalább egyszer elzarándokolhattak Mekkába. Másrészt az a tény, hogy a kereskedelmet, az üzleteket és a pénzügyeket száműzték a szent helyekről — mindezt a tevékenységet felvirágoztatta a Mekkától alig 2 kilométerre eső Dzsiddában. Ennek megfelelően a zarándokok áradatából származó devizabevételek nem is olyan régen még — bármilyen hihetetlenül hangzik — Szaúd Arábia számára jelentősebbek voltak, mint a kőolajexportból származó jövedelmek. Ez volt egyúttal az oka annak, amiért az ország pénzügyi hatóságának, a Szaúd-Arábiai Pénzügyi Hi- ig7g vatalnak (SAMA), amely most már központi bankként működik, fő székhelye még néhány hónappal ezelőtt is Dzsiddában volt, s ott bonyolódtak le a pénzügyi műveletek. Ezt 1952-ben hozták létre, hogy a világ njinden országából érkező zarándokoknak, saját valutájukért cserében, egységes és áttekinthető pénzrendszert kínálhassanak. A SAMA fő székhelye jelenleg Rijadban, az ország közigazgatási fővárosában van, ahová idővel a külföldi követségeket is áthelyezik, amelyek — akárcsak a szaúd-arábiai külügyminisztérium — ideiglenesen továbbra is Dzsiddá ban vannak. A világ legnagyobb légikikötője Eltekintve a karavánoktól, amelyekkel az Arab-félszigeten élő zarándokok toveháton, sőt akár gyalog szerrel is Mekkába mehettek, néhány évvel ezelőtt i legtöbb hivő még hajóval érkezett Dzsiddába, hogy megkezdje zarándokúját. A legutóbbi évtizedekben azonban egyre .fokozódott a repülőgép jelentősége, és emellett Dzsidda — amely sokáig Szaúd-Arábia egyetlen nemzetközi légikikötője volt — e közlekedési eszköz terén sem veszített semmit előnyös helyzetéből, mivel Mekkát még átrepülni sem szabad, nemhegy ott leszállói. Szaüd-Arábia vörös-tengeri kapuja DZSIDDA: A MEKKÁI ZARÁNDOKOK KIKÖTŐJE ÉS KIINDULÓ ÄLLOMÄSA így aligha megtepö az a körülmény, hogy jelenleg új repülőtér van épülőben Dzsiddától északra — és ennek mérete és felszerelése csak felsőfokú jelzőkkel jellemezhető. Mindenekelőtt a „New feddeh International Airoport" 105 négyzetkilométeres területével a világ legnagyobb repülőtere lesz. Az új légikikötő első részlege a nyolcvanas évek elején, a másik pedig a közepén készül el, s az összes költséget jelenleg mintegy 5 milliárd dollárra becsülik. Hogy a zarándokforgalomnak mindenképp elsőbbséget adnak, ez már abból is kitűnik, hogy csupán erre a célra nem kevesebb, mint tíz új csarnok létesül, emellett a közvetlen közelben, a repülőtér területén négy mecset is áll majd rendelkezésre, ahol a zarándokok elmondhatják első imájukat. Az űj légikikötőt egyébként minden vonatkozásban önálló sivatagi városnak tervezik, amelynek tengervízsótlanító berendezése, villany- és telefonhálózata, valamint belső közlekedési rendszere lesz; hír szerint 1985- ben körülbelül 20 000 embernek ad majd munkát, s hogy milyen fényűzéssel épül, erről ékes bizonyság az a körülmény, hogy a főépületet carrarai márványlapokkal burkolják majd — összesen 6500 tonna súlyban. ' , A szűk keresztmetszetek áthelyeződrek Ezzel kapcsolatban megint csak utalni kell arra, hogy a dzsiddai új repülőtér tervének megvalósítását szaúd-arábiai olajdollárokból finanszírozzák ugyan, gyakorlatilag azonban külföldi know-how és munkaerő, valamint importált építőanyagok és gépek segítségéve! hozzák tető alá. Az! életszínvonal nyilvánvaló emelkedése ellenére, amely a legutóbbi években a lakosság valamennyi részét érintette, az ember változatlanul nem szabadulhat attól a benyomástól, hogy Szaúd-Arábia erőltetett gazdasági növekedése egyelőre igen egyoldalú és szinte mesterséges dolog marad, amelynek tagadhatatlan árnyoldalai is vannak. Ezek főként két síkon vehetőek észre: egyrészről emberi téren, másrészről pedig a szűk keresztmetszetek egyre újabb területekre való áthelyeződésében. így például a dzsiddai kikötő ugyan már nem holmi szűk „palacknyak, viszont az elektromos háztartási készülékek importja annyira fokozódott, hogy a város áramellátása — az erőművek teljesítményének rendkívüli fokozása ellenére — állandóan kevésnek bizonyul. A vízellátásra is ugyanez vonatkozik, amelyet a modern egészségügyi berendezésekkel rendelkező új házak építése erősen igénybe vesz. A gyorsan megnövekedett jólét fonákja az akadozó szemétszállítás és az egyre több autórónes terén nyilvánul meg legszembetűnőbben. Mivel a dzsiddai kikötőn keresztül havonta mintegy 5000 új járművet importálnak, és a javítóműhelyek még többnyire hiányzanak — a már csak félig-meddig használható autókat egyszerűen otthagyja valahol a tulajdonosuk, aki könnyen megengedheti magának egy *új gépkocsi vásárlását. Ez pedig arra vezetett, hogy a dzsiddai utcákon és parkolóhelyeken jelenleg több mint 80 ezer, többé- kevésbé rcncstelepre való„_autó rozsdásodik, és e probléma megoldása egyelőre lehetetlennek látszik. Nehezen áthidalható ellentétek Szaúd Arábia nyugati orientációjú elitjének — amely nem sajnálja, hogy a faverandás, hagyományos dzsiddai vályogházak majdnem teljesen eltűntek. s az óváros festői, piaci utcák a giccses műanyag-tetők révén sokat veszítettek eredeti bájukból — mégis az a meggyőződésük, hegy az egyetlen helyes utat választották a jövő felé. Hogy vajon ennek a vezető rétegnek sikerül-e leküzdenie a modern technika és a vallást ortedoxia közti ellentmondásokat, az egyelőre még egy olyan, viszonylag az egész világ előtt nyitva álló városban is a jövő titka, amilyen Dzsidda. (NEUE ZÜRICHER ZEITUNG)
