Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-09-09 / 36. szám

3lába. Magas' föl elárvult , aki csillag- templomiban it a többiek, gát, hogy az ő melegét, z istenét. Elhalta magát stt rajta sem i'P, alkihez el- azt is, amire ihéntrágyával

t kis szoba, a fölparázsló vés, amiit az t az ő igazi eségek által y, alki úgy egész életén plálkoztoatott. ben, ez tfip- l. Követ dóért megesett, ileányt vehe- osnak, fattyú lás vitte any- alkadit pártatai volt, sá- aporsóban is íg.

bapásztornalk »ől a gazdák, kr'g vetődött, iült, s a gaz- rá, mint egy- sárna poraként >míba, s érez- irigyen néz- ;atott pénzéből rrvutlatós ruhát, olcsó kalárist vásárolt a városi piacon, dús kontyát magasra tűzte. A dohánysimitóban, 'kukocicafosztáskor őt ülték körül a legények. Máthé János el is vette volna, de amint a síülők meg meszelték, elkergették a házuktól. Akkor állt be cselédnek az uraságboz. Ott sem volt jobb: az úr üldözte szerelmével. összevásárolt selymet, bársonyt. Nem fogadott el semmit a drága portékáiból. Különben jó dolga lett volna. Megfizették a munkáját. Városi iskolába akarta küldeni a nagybirtokos, miért eszes lány volt, jól elsajátította a betűvetést az iskolában, s éjszakánként a könyvtárból elcsent könyvek titkait silabizálfca. Akkor jött Miso, alki a házasság szent kötelékét jelentette számára. Azt, hogy a gyermekeit nem fogják fattyúnak titulálni. Részes aratásra jött le a hegyekből, s őt magával vitte. Házasság lett belőle, de a gyermekeik elmaradtak. Soha nem esett teherbe, ,s ő Máthé János szerelmiét siratta el éjszakánként. Nem adta volna a világért, ha Máté Jánostól fia lehetett volna, még ha fattyú Is... csakhogy a szivére szoríthassa a gyermeket, az egyetlent, aki hozzá tartozhatott volna, mint ő az anyjához ...

— De hiszen te sírsz, Piros? — szólalt meg a háta mögött Barnabás tanácstalanul. Persze, maga sem vette- észre, hogy két kezébe temette az arcát, s telesirta a kendőjét.

Barnabást Is nyomta valami. Ö is éppen úgy érezte az árvaságát ezen az éjszakán, miint ez a véletlenül idevetődött asszony, mint álmában a Pó folyó partján kivetett halottak, akiken az isteni irgalom sem segített többé. Fölcihelődött a vackáról, megtömte a pipáját, rágyújtott, beszívta, majd kipöfelkelte a füstjét. Nézte az asszonyt, megsajnálta. Magához húzta, simogatta a baját, arcát. Piros a nyákéba borult, átfogta és köny- nyeivel áztatta, mint az üldözött, és menedéket kereső gyerek. Görcsösen és reményvesztetten szorították egymást sokáig, miiint a halálba menők.

Odakint perceik hulltak az éjszaka szaka die k-a-i-ba, csöndesen, észrevétlenül ...

Ingükön átsütött a testük melege. Vihar támadt bennük, mely percről percre növekedett, áradt, mint a hirtelen, hamvából fölparázslott tűz,

amit szél érint a kiégett gyeipen. Kimondatlan vágyak, elfojtott, fájó reménységek, kusza, rendetlen, vad villámként perzselő hullámokban folytak össze bennük. Halálos elnémulások, elérzékenyülések patalkja ejtette bűvöletbe őket. Majd megfojtották egymást az ölelésben. Fájdalmas szorításuk egymás húsát vájta, mintha fürödni akarnának a kín gyönyörében. Szeműik elhomályosult, már semmit sem láttak; egymást sem, saját magukat sem. Orkán ragadta el őket, tébolyultén, mindenről megfeledkezve. Ogy lobogtak, mint két égő fáklya a halott, áthatolhatatlan pusztaságban. Nem tudtak be szölni. öntudatlan kiáltások szakadtaik föl bensőjükből, tomboló, mámorittas suttogásuk tört szikrázva az égig. Velőkig hatolt, őrületbe dermedt az ölelésük. Vad jajjal, magukon kívüli zuhantak a földre. Forgott velük a világ, s velük együtt omlott egy tüzes szakadékba.

Mintha álomból ébredtek volna, amikor valamelyest föleszméitek. Olyanok voltak, mint a föld, amelynek rejtett nedvei fölébrednek tavaszonként, s élettel duzzasztják a rügyöket. A föld útjáról indultak, az égen keringtek, majd váratlanul egymásra találva, kétségbeesett ölelésben vergődtek, mint a fenyők, amikor a vilhiar kidönti, s összezúzva egymás felé dobja őket.

Az éj betakarta szerelmüket. Forró lihegésük olyan volt, mint a nap füzében az égő mezőkön a magasba törő gabona ...

Barnabás még soha nem ölelt így asszonyt, mint ezen az éjszakán. Piros teste olyan volt, mint a vetésből kibuggyanó tűzvirág.

Ogy néztek egymásra, mintha csodát látnának. Álmot, melynek a megvalósulásában neim hittek, de amelyre egy életen át vártak mégis. Mely beteljesedett, s amelyről nem lehet lemondani többé; talán azért, mert későin jött és nagy árat fizettek érte. Nem szégyelltek egymás fedetlen testét, lemeztelenített lelkűket, ahol égő lángrózsák virulták ki az éjszaka némaságéban. Mintha jégbilincs- ből kitörő vizek pusztító, nehéz morajlása zúgna át rajtuk, de amit nem tudnak szavakba foglalni, mert egyszerű a lelkűk, mint a föld, amelyből vétettek...

sérlek! — intette az éjjeliőr; váratlanul ott termett a levélbordó orra előtt.

— Miért? Ember az ilyen? Gyönyörű! Isten veled... Látom, te is csak oktalan állat vagy, megyek már, nem törődöm többet ... baurnákkal... Magam is barom vagyok, de van szívem. Érted? Mit is akartam, mondd?

— Inni akartál, ittál Is, de most eredj haza — tanácsolta jószívvel az éjjeliőr.

— Megyeik is, okvetlenül... De téged nem sajnállak .. . eh! Fordulj föl... köpök egyet, és elmegyek melletted. Nem akarok

többet... nem ... Mert én megsajnáltalak, de te csak sértegettél érte. Te-e, csú- ufság! Nem sajnáltaik többet... te disznó!

Fülsiketítő füttyszó harsant fel, s nem messze választ süvített rá egy májilk.

— Mindjárt elhallgattatunk — mondta az éjjeliőr, megfogta a levélhordó könyökét, s a palánkhoz tuszkolta.

Az kitépte magát az éjjeliőr markából, és sírásba hájló hangon kérdezgette:

— De miért? De miiért? Mi?

RAB ZSUZSA fordítása

(TÖRTÉNET AZ ÁLLÁSTALANSÁG KORÁBÚL)

Senki sem törődött a fülkében a férfival, pedig két apró gyereket tartott a karján. Megvolt a maga gondja mindenkinek, sokkal hosszabb útra is futotta volna. Két Ruhr-vldék'. város közt haladt az esti vonat, a tájak halott gyártelepei rettegést keltettek, az embereik pedig elcsigázottak voltak, nehéz nap után.

A következő állomáson zsúfolásig -megtelt a fülke. Volt a felszállók közt egy vézna, igen fiatal, szelíd arcú lány. A férfiak azonban fütyültek a szelídségre, örülhetett a lány, ha a helyiért tülekedők nem nyomták agyon. Ám ő meglátta a gyerekeket tartó férfit, azt Is észrevette, hogv beteg, halálosan kimerült. Elvette tőle a gyerekeket. Megpróbálta kisza- badfianí a felsőtestét, hogy ringathassa őket egy kicsit.

— Jő hozzánk.

— De hát maiga beteg. Miért nem maradt otthon?

— Van állásom, kisasszony. Képzelje csak, állásom, öt évig nem volt, és most van. Képzelje, egy barátom szerzett nekem állást. Ilyen is létezik. Oda kell utaznom, most nem lehetek beteg.

— Láza van.

— Tálán egy kevés. Beteg voltam, a feleségem elöreutazott, hogy szállást keressen. Holnap okvetlenül be 'kell lépnem. Bizalmi állás: éjjeliőr leszek egy gyárban.

— Most aludnia kell.

A férfi szót fogadott, aludt. A lány látta: beteg ember álma ez.

Megállt a vonat, a fülke kiürült.

A férfi először sehogy sem akart fölébredni, aztán visszarogyott az ülésre. Végül mégis lesegítette a lány gyerekestül és cókmckostul a pályaudvar csarnokába. Ott aztán végképp összeesett. Csődület támadt, de mindenkinek sietni© kellett valamerre. Mentők emelték hordágyra a beteget.

— Nem mehetek kórházba! — kiabálta. Aztán eszébe jutottak a gyerekei: — A feleségem vár minké'. Gerber utca 11.

A feleslégét Katharinának hívták. Elöreutazott hálóhelyért, és most várt, nagydarab fekete asszony. Megörült, amikor kopogtattak. Egy idegen nő az ő gyéreikéivel!

— Marie-naik hívnak, a férje megbetegedett.

— Ezt nem teheti velünk, nem eshet épp most ágynak.

Katharina arca kemény lett, gonosz, \

— Menjen csak be hozzá, vigyázok én a gyerekekre, úgy sincs hová mennem — mondta a lány.

Amikor Katharina a kórházban a férje iránt érdeklődött, két ápolónő a főnővér elé vezette. Az megragadta a kezét. — Baj történt a férjével. Nagyon nagy baj. A legrosszabb, ami történhetett.

Az asszony vadul kitört. — Nem, ez lehetetlen! Megvan végre az állása. Hosszú évekig kilincseltünk. — Aztán hirtelen elnémult. Kiadták neki a halott ruháit és iratait. Hazafelé menet leült egy padra, és nézelődött. Nem sírt, megkeményítette a töprengés.

Másnap a gyárigazgatóság irodájában jelentkezett az új éjjeliőr, igen hallgatag ember. „Az ilyenek a legjobb örök.“ Az iratai rendben voltaik, fölvették.

Marle a gyerekek mellett maradt, így neki is megvolt a kenyere. Együtt vettek ki lakást, egy családnak mondták magukat: férjnek és feleségnek. A ház lakóinak tetszett a fiatalasszony, szerény volt és jólesett ránézni. A férjét becsülték a kevés beszédéért, és mert sokszor és szívesen segített nekik. Becsülték a gyár munkásai is; kutyájával és revolverével katonásan, magabiztosan

állt a posztján. Csodálkoztak Ma- rie-n: túlságosan fiatal és törékeny ehhez a kemény férfihoz. Az egyik fiatal munkás, George, beleszeretett, és bánkódott miatta. Érezte, Marié is vágyódik őutána.

Katharina szomorúan mondta: — Ha hozzámégy, minden hiábavaló volt.

— Nem megyek hozzá — felelte Marié. — Nem veszíthetjük el az állásunkat. Ez nekem a legfontosabb.

George-nalk be kellett érnie a kezével, egy csókkal a kapualjban. Az együk szomszéd alighanem meglátta őket, aztán belesett az udvarról a szobába, otthon van-e a férj. Férfi helyett azonban erőteljes, meztelen női testet látott. így már két férfi settenkedett a csatád körül, s riogatta őket. Csak a gyerekek voltak vidámak. És a nők tudták, helyes, amit tesznek, hiszen nem koplalnak a gyerekek. Az állástalanok sorai mind hosszabbra nyúltak. Ragaszkodni kellett minden munkához, bármilyen nehéz volt is.

Egyszer éjszaka rablótámadás történt. Az éjjeliőr azonban nem vesz' tette el a fejét, tüzelt a revolveréből. Meg is nőtt a becsülete a gyárban meg az utcában. Mind a két nő másféle éjszakákra vágyakozott, mégis hiába igyekezett bármi is szétzilálni a családot, az összetartó erő nagyobb volt. A kenyérgond tartotta őket együtt.

A szomszéd felismerte az őrzubbony alatt az asszonyt, amikor az lehajolt, vaigy ment 1© a lépcsőn. A bibliát dugta az orra alá: „Asszony r.e viseljem, féríiruhiázatot, se férfi ne öltözzék asszonyruhába.“ Katharina a szomszéd fején csattaintotta be a könyvet: — Azért tettem, hogy enni adhassak a gyerekeknek. — A férfi elsZégyellte magát: — Nem jár el a szám.

Marle sűrűbben találkozott Georga- dzsiall, csókjaik felforrósodtak. De George elveszítette az állását, az éjjeliőrnek viszont, kevesedmagával a házbeid férfiak közül, megmaradt a munkája.

Egy éjszaka baleset történt a gyárban. Szirénák, jajgatás^ sebesültek. Amikor Katharina magához tért, egy kőrház női osztályán feküdt, körülötte csupa nő. Észre sem vette, hogy kötés van rajta, kiugrott az ágyból, rohant a főnővérhez. Ugyanazt mondta neki, amit már mondott egyszer egy másik kórház főnővérének: — Ez lehetetlen. Van állásunk végre.

Miár késő volt. Az iratokat elküldték, a csalás lelepleződött.

A Garber utcába kiszállt a rendőrség. A házbelíek megértették, amit az asszony tett, és szidták a rendőröket.

— Mit alkarnak tőlük? Bátor te remtésék, nem ártottak ezzel senkinek.

Katharina megkapta a felmondólevelet. A gyár munkásai összefogtak, és kérvényt írtak az érdekében. Amikor Katharina bement, sorra mind kezet szorítottak vele. Elkísérték az igazgatósági szóiba elé: — Segítünk rajtad. Nem dobhatnak ki.

Bent Katharina amúgy bakter módra az asztalra csapott öklével. Erre így szólt az igazgatóság: — Mi csak javát akarjuk. Leveszünk a válláról egy nehéz munkát, és könnyűt adunk helyette.

A könnyű munka így festett: vödör, Söprű, fölmosórongy. Katharina visz- szahőkölt. De elfogadta, mert a gyerekek gyerekek, a kenyér pedig kenyér; nekilátott a súrolásnak.

A munkások szemében talán még nagyobb lett a becsülete, mint addig. — Ha mi dirigálnánk, te asszony, egészen más állás jutna ebben az életben — mondták.

ASZTALOS JÓZSEF fordítása

Kopócs Tibor illusztrációja

ANNA Sí fi HFRS