Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-08-05 / 31. szám
ÚJ szú11 71. VIII. 5. Az Atrikát járó újságíró sokfelé találkozik furcsaságokkal, nehezen érthető dolgokkal. Tanzániából kellett Kenyába utaznom néhány hónappal ezelőtt. Ám a két szomszédos ország között a határ immár második éve zárva. A Nairobit érintő repülőgépek nem szállhatnak le tanzániai repülőtereken — s ugyanez a helyzet fordítva isi De ezúttal ne menjünk íbele a két ország viszályának részleteibe, annál is inkább, mert Kenyatta halála óta Moi kenyai elnök és Nyerere tanzániai államifő több közös lépést tett az ellentétek megszüntetésére... De repülővel még ma sem utazhatnak Tanzániából Kenyába! [Persze hajóval, vagy autóval sem...) Az Indiai-óceánban fekvő Seychelles sziget, vagy a kontinens belsejében fekvő Burundi kínálkozott a legrövidebb kitérővel elérhető „átszálló-helynek“. Persze, ezt mások is tudják, ezért a Dar-es-Salaamiből hetenként háromszor a burundi fővárosba induló kis kétmotoros Fokkerre nem könnyű helyet szerezni! Hát így repültem Burundiba, ebbe a 27 834 négyzetkilométer területű kis közép-afrikai köztársaságba. Amikor a Fokker harminckét utasával felemelkedett az utolsó tanzániai város. Ki- goma repülőteréről, alig néhány dolog jutott eszembe Burundiról. Hiszen Afrikának ez a kicsiny, szegény országa ritkán szerepel az újságok címlapján. Igaz, 1965-ben és 1972-ben, amikor a lakosság többségét alkotó bahutuk felkeltek az uralkodó törzsnek tartott vatuszik ellen — a véres polgárháború borzalmai heteken át szerepeltették Burundit a világsajtóban... Hogyan élnek ma együtt a bahutuk és a vatuszik? És mi lehet azzal a fiúval, akit svéd misszionáriusok 1975 novemberében egy majomfalkában találtak? „JOHN" — Kérem — fordultam a gép egyik 'burundi utasához —, hallott valamit mostanában erről a fiúról, aki állítólag beszéd helyett csak csettinteni tudott és a banánon kívül mást nem evett. — Ö, a Johnra gondol! A kisfiú hároméves lehetett, amikor a nagy ba- hutu—vatuszi polgárháború idején elvesztette szüleit és egy majomcsapat gondozásba vette őt. A misszionáriusok bevitték Gitegába egy gyermekotthonba. Olvastam az újságokban, hogy először csak négykézláb tudott haladni, de lassan megismerkedett az emberi életformával... A John nevet egyébként amerikai kutatók adták neki, akik hónapokig tanulmányozták a ma már 10—11 éves fiú viselkedését. Azóta nem írtak róla, de hallottam, hogy Johnt már beíratták az iskolába. ... Közben a gép egyre lejjebb ereszkedem s jobboldalt, a Tanganyika-tó partján feltűnt Bujumbura, a kikötő, az árnyat adó fákkal szegélyezett utcák, a villasorok... azután távolabb a repülőtér betoncsíkja. Délután két óra, ragyogó napsütés, alig 4 fokkal az .Egyenlítőtől délre. Bujumbura a kis kétmotoros Fokker Friendship ablakából mindenesetre inkább egy nagyközségiek tűnt, mint „Afrika Svájca“ fővárosának. De Bujumbura mégiscsak főváros — százezer lakossal — az egykori német (1885— 1923), majd belga (1923—1962) gyarmatból, Ruanda-Urundiból született egyik ország kormányának székhelye. Széles sugárútjain, alig néhány utcából álló központjában sétálva afrikai mércével mégiscsak városnak számít, ahol ugyan ritkán látni egy-egy buszt, de azoknak még a tetején is utasok kapaszkodnak. Két könyvüzlete, néhány élelmiszeriboltja (az egyik valóságos kis ABC áruház, bevásárlókocsikkal!), egy cipőüzlet, néhány utcai szabóság vagy varroda s persze pékség cukrászdával, meg néhány étterem — ez is mutatja a városi jelleget. Bujumbura központjában Hát ebben a városban épült fel néhány éve a Hotel Source du Nil — a „Nílus forrása“ nevű szálloda — légkondicionált szobákkal, amelyeknek hatalmas ablakai a Tanganyika-tóra, vagy túloldalt a felhőkbe nyúló hegyekre néznek. Ha nem kérek a portán egy újságot, a francia nyelvű Le RenOuveau du Burundi t, talán másnap sem tudom meg, hogy a szálloda alkalmazottai — sztrájkot kezdtek. Elbocsájtott társaik visszavételét és a vezérigazgató leváltását követelték. A vendégek szerencséjére a szálloda dolgozói egymást felváltva sztrájkoltak, s számomra csak az tűnt fel, hogy a szobámat reggel helyett délután takarították. Az egyetlen francia nyelvű burundi újság azonban 'három napon át terjedelmének egynegyedét fordította erre az „országos eseményre“. Ez végül is megnyugtatott, hiszen ha itt ez a legnagyobb belpolitikai esemény, akkor Burundiban nyugalom van... BAHUTUK ÉS VATUSZIK Mindenesetre ez a szállodai konfliktus némi bepillantást nyújtott a burundi társadalom rétegeződésébe. Feltűnt, hogy a helybeli afrikai vendégek és vezetők valamennyien szép szál, világosbarna bőrű férfiak, magas, kecses tartású és feltűnően szép arcú hölgyek. Ám sofőrjeik, akárcsak a szállóban szorgoskodó feketék — portások, ajtónállóik, pincérek — inkább zömök, közepes termetű legények. Az állami tisztviselők és diplomaták között is a magas, világosbarna arc- bőrű férfiak alkotják a többséget. Ök a vatuszik — vagy túszt törzsbeliek — akiknek ősei néhány évszázaddal ezelőtt vándoroltak ide Etiópiából. Állattenyésztők, akiknek a szemében a gazdagságot nem a föld, hanem a marha- állomány jelentette. Akinek a legtöbb szarvasmarhája volt, az állt a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán, s a legfőbb marhatulajdonos a király volt. A vatuszik megtisztelő foglalkozásnak tartották a marhatenyésztést és lenézték a földművelőket, megalázónak tartották a föld túrását. Leigáz- ták a bantukhoz tartozó — zömök, közepes termetű, földművelő — bahutu- kat. (Hutuknak is nevezik őket.) A lakosság kisebbségét — ma mindössze 13 százalékát — képező vatuszik uralmuk alá hajtották a burundiak többségét alkotó bahutukat. S ez az alárendeltség máig sem szűnt meg teljesen, noha az egymást váltó katonai vezetők a törzsi széttagoltság, a törzsi ellentétek felszámolását ígérik. A mai vezetők többsége is a szálas és jómódú vatuszik közül került ki, s 1976 novembere óta, amikor Jean-Batiste Bagaza őrnagy vezetésével fiatal katonatisztek vették át a hatalmat Micom- bero elnöktől, ugyancsak a törzsi előítéletektől mentes nemzeti egységet hirdetik. görög cégtáblák Burundi társadalmi ranglétrájának legalsó fokán a batvák állnak: alacsony termetű, főként vadászatból és halászatból élő pigmeusok, az erdők lakosai. Az évszázados „rendi-néprajzi“ tagozódás tehát itt a testmagasság és bőrszín szerint is megkülönböztethető: a vatuszik az urak, a bahutuk a parasztok és a batvák a szolgák. Immár egy évszázada létezik egy negyedik, legfelső lépcsőfok: a burundi társadalom fején az európai gyarmatosítók állnak, kezdetben a németek, azután a belgák, akik most is köldökzsinóron tartják ennek a négymillió lrkosú kis országnak a gazdasági életét. A legtöbb üzlet cégtábláján azonban görög neveket olvashatunk: Georgisz, Paguidasz, Haidemenosz ... A burundi kereskedelmi hálózat nagy része az ő kezükben van, s ha a néhány görög pék lehúzta a rolót, Bujum- tourában kenyérhiány lép fel.., Üzleteikben csaknem minden kapható, vagy megrendelhető — persze olyan magas árakon, amit csak az itt (főként ültetvény-tulajdonosként, vagy szakértőként) élő európaiak és a burundi elithez tartozó feketék képesek megfizetni. Az áru nagy részét repülőgépen hozzák Európából.' Burundinak ugyanis nincs tengeri kikötője, nincs vasútja és ötezer kilométernyi úthálózatából mindössze 150 kilométert aszfaltoztak. A kenyai Mombasa kikötőből Ugandán és Rwandán át döcöghet a kamion az áruval, Dar-es-Salaam kikötőjéből viszont a Tanganyika-tó partján levő Kigomáig vasúton jön a szállítmány, ott hajóra rakják és a tő vizén érkezik Bujumburába. Mindez drágítja az árut, s ha egy szállítmány csak néhány napot is késik, már áruhiány lép fel Bu- jumburában. A görög kereskedők értenek hozzá, hogyan lehet ebből is hasznot hajtani... FÖLDET A BAHUTUKNAK! Burundi vezetőit az ilyen „hétköznapi gondok“ mellett 1976 novemberében, a hatalom átvételekor megígért programjuknak a valóra váltása foglalkoztatja: a törzsi ellentétek megszüntetése mellett a rendkívüli szegénység (az egy főre jutó nemzeti jövedelem a legutóbbi adatok szerint mindössze 70 dollár), az árutermelés elmaradottsága, a feudálisJhűbéri maradványok, s a tőkehiány. A parasztoknak évente 500 burundi frank (mintegy 6 és fél dollár) összeget kell az állami bankba helyezniük, amit három év múlVa kapnak vissza. A (vatuszi) földesuraktól bérelt kis föld- darabokat egy rendelet szerint fokozatosan át kell adni a (bahutu) parasztok tulajdonába és mindenütt szorgalmazzák a kávé, gyapot és kukorica- termesztést, hogy ne csak az ültetvényekről kerüljön exportra ezekből a termékekből. A rugókban, a kis falusi településeken ugyanis még ma is a naturális gazdálkodás a jellemző, s a kormánypárt, az UPRONA most a fiatalokat, a Forradalmi Rivagasore Ifjúság tagjait ösztönzi arra, hogy a nádkerítéssel körülvett kunyhócsoportok — a rugók — bekapcsolódjanak az árutermelésbe és korszerűbb termelési módszereket alkalidazzanak. Esténként a város félelmetesen üresnek tűnik. Olykor felbukkan egy gépkocsi, gyalogosan azonban alig járnak az utcán. Csak a mozi körül nagy a nyüzsgés. Amerikai krimit játszanak, a bejáratnál két ör vigyázza a rendet, akárcsak a tóparti diszkónál. Este őrök mindenütt, kettesével, ahogyan az egy katonai rendszerhez illik. De nyugalom van, s az utóbbi másfél évtized két nagy törzsi háborúja, ame- lyek során ötvenezernél többen estek a bosszú áldozatául — egyre távolabb kerül a mától. — Senki sem akarja a pokol visszatértét, amikor a bahutuk puskával, lándzsával, késsel, botokkal, támadtak az uralkodóknak tekintett vatuszikra, s akit kézre kerítettek, annak térden alul levágták a lábát, hogy ezzel tegyék őket egyenlőkké... — emlékszik vissza újdonsült helybéli ismerősöm a rémségek éjszakáira. — Bagaza kormánya, reméljük, képes lesz megakadályozni egy újabb törzsi háborút... Nézze csak a labdarúgókat — mutatott ki a szálloda ablakán. — Mindkét csapatban együtt játszanak vatuszik és bahutuk. Ami a labdarúgóknál már természetes, s ami a politikában már jelszó — holnap talán a társadalmi és a gazdasági életben is valóság lesz. Persze, kivételek ma is akadnak. A stadion bejáratánál fonott nádszékeket árusító két legény például bahutunak vallja magát és azt tartja, hogy máris „sokra vitte az életben“. A tikfából faragott szobrocskákat kínáló fiú viszont vatuszi törzsben. Az ő szarvasmarháit elvitte egy járvány, s most a fővárosban faragványok eladásából tengődik, ö mezítláb nem léphet be a vatuszi elit számára annyira otthonos szállóba ... SEBES TIBOR Akiknek nincs pénzük a belépőjegyre, a diadalkapuról nézik a labdarúgó-mérkőzést ... (A szerző felvételei) Átszállás — B U R U N DiBlil
