Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)
1979-07-29 / 30. szám
A repülőtér vezetősége nagyvonalúan akart építkezni. Ogy döntött tehát, hogy a repülőtársaságok képviseletei számára a szingapúri nemzetközi repülőtér új épületében a biztonság kedvéért a szükséges irodahelyiségek kétszeresét építi fel. Gyorsan folyt az építkezés, de Szingapúr jelentős nemzetközi légicsomóponttá való átalakulása a hatvanas évek második felében még gyorsabb volt. Míg ünnepélyesen átvágták a bejáratnál a szalagot, a hivataloknak kényes problémát kellett megoldaniuk. „Kalappal“, vagyis improvizált sorshúzással segítettek a bajon. Mint ahogy ezt gyakran teszik a szingapúri panelházakban — ahová a régi kínai város túlnépesedett romos utcáiból költöztetik át a lakosságot —, a lakások szétosztásánál. A sorsolást ugyan nem közvetítette a televízió, mint ahogy a lakások kulcsainak szétosztásánál szokás, de a ^kalapot“ annál nagyobb feszültséggel szemlélték a repülőtársaságok képviselői. Kettejüknek ugyanis pár hónapra ideiglenes helyiséggel kellett megelégedniük, míg az építők befejezik a hozzáépítést a repülőtér épületéhez, amely a légiforgalom gyors fejlődésének köszönhetően gyakorlatilag már sosem lesz teljesen kész, mindig szükség lesz hozzáépítésekre. A városnyi szigetországban egyetlen látogatási rekord sem tartja magát egy évnél tovább. 1968-ban 300 000 turista érkezett ide, 1972-ben már 720 000, 1975-ben valamivel több mint egymillió, és ez a szám azóta több mint félszeresére megnövekedett. A szingapúri Paya Lebar repülőtérről 28 légitársaság félezernyi repülőgépe indul a világ minden részébe, de mindenekelőtt Japánban, Ausztráliába és a délkelet-ázsiai országokba, mivel Szingapúrnak a délkelet-ázsiai térségben ugyanaz a feladata, mint egy városi kereszteződésnek. A SIA a helyi légiforgalmi társaság ugyancsak a hetvenes évek gyermeke, évente azonban több mint kétmillió utast szállít, és a térség forgalmának legjelentősebb lebonyolítói közé tartozik. Nyugat-Európába, Ausztráliába és Japánba a kisebb típusokon kívül naponta öt Boeing-747 típusú óriás repülőgép indul, amelyek rendszeresen legkevesebb 200—300 utast szállítanak. Jő a forgalmuk, mivel a társaság nem tagja egyetlen nemzetközi légiforgalmi szervezetnek sem, tehát nincs kötve semmilyen megállapodáshoz a repülőjegyek árát illetően, ezért gyakran olcsóbban kínálja fel járatait, mint a konkurrencia. Tavasz óta a Szingapúri Légiforgalmi Társaság színeiben már a brit —francia Concord repülőgép is forgalomban van a Szingapúr—Bahrein —London vonalon, és igyekszik megmenteni ezeknek a nagyon gyors, de nem rentábilis repülőgépeknek ráfi zetéses költségvetését. Egyúttal amolyan repülőgépfurcsaság is, mivel az egyik oldalán a szingapúri légitársaság szüzei láthatók, a másik oldalán pedig Nagy-Britannia zászlaja és a British Airways Társaság szimbóluma, amely továbbra is a repülőgép tulajdonosa, az ő szolgálatában áll a legénység minden második tagja, és övé a fele jövedelem is. A város építkezik, és mivel nincs földterület, kizárólag a magasba nő. A húszemeletes épület mindennapi jelenség. 1970-ben 53 szállodában 2787 ágyat kínáltak, két évvel később Szingapúrban má'r 13 000 látogatót tudtak elszállásolni. Kifizetődő befektetés a szállodák építése, így tehát azóta további tíz szállodát építettek fel. Ne,m csoda, hiszen a szingapúri kormány turistahivatalának adatai szerint 1982-ben legkevesebb hárommillió turista érkezik az or; szágba, mindenekelőtt japánok, ausztráliaiak, amerikaiak, britek, skandinávok és nyugatnémetek. A város nem úti cél, csak az egyes délkelet-ázsiai hosszú útvonalak megállója, és az átlagturista mindössze négy napig marad. Mi csábit a szigetre, melynek 584,3 négyzetkilométernyi területén (kb. annyi, mint a 300 000 lakosú Bratislava és közvetlen környéke) már több mint kétmillió lakos szorong, többnyire kínaiak, továbbá malájok, indiaiak ás pakisztániak? Az amerikai rohanó turista elégedett lehet. A prospektusok „Ázsiát egy kockában“ kínálják neki — titokzatos ferde szemű világot, kalandokat, a bluvárlapokban olvasható szenzációkat. És tetejében — ez a világ biztonságos és tiszta, mivel ahogy a prospektusok hangsúlyozzák, minden csapból iható víz folyik, és a cigarettavég eldobása az utcán legkevesebb öt dollár büntetéssel jár. A tisztaság bennszülött őreinek becsületére legyen mondva, hogy egyforma szigorral büntetik a hazaiakat és a külföldieket, és tekintettel a büntetések mennyiségére, el kell ismerni; a hazaiak méltán büszkék arra, hogy tisztaságszeretőb- bek, mint a régi civilázált országokból érkező turisták, akik „felülről“ néznek Dél-Kelet Ázsiára. Szingapúrban az ország lakosai 21 különböző nemzeti vagy vallási ünnepet tartanak meg. Ezek gyakorta színpompás karneválokkal, bemuA hatóságok igyekeznek felszámolni a régi negyedeket és helyükön magas, egyszerűen berendezett panelházak épülnek. Azonban e házak ablakában is látható a tipikus szingapúri „szárítóberendezés“, a kifüggesztett rudakon frissen mosott fehérneműt lobogtat a szél... (A szerző felvételei) tatókkal vannak összekötve, melyeket a külföldiek többnyire egyáltalán nem értenek, de szemlélésük kellemes élmény számukra. A prospektusok sétákat kínálnak a kínai óváros illatos szűk utcácskáin, de ezekből a bulldozérok naponta egy darabot levágnak, úgyhogy az évtized végére már csak egy kis rezervátum marad a kíváncsi turisták számára. Az uta zási irodák az ősi kézművesség ma radványait, a színek, öltözékek, virágok, régi és új épületek gazdagságát kínálják ... És mindezt kényelmesen, csak egy ugrásra a mindig klimati- zált kitűnő szállodai szobától, ahol meg lehet húzódni a 40—50 fokos forróságokban. A turizmus ipar lett, jól jövedelmez a jelentős mértékben megváltoztatott szokások, táncok ellenére is, melyeket a félig hivatásos hazai „színészek“ mutatnak be. A turista fizet, tehát meg kell neki adni mindent, amit csak kíván. Hogy azame rikai teljesen otthon érezze magát, Szingapúrban a délkelet-ázsiai illato kon és az amerikai kényelmen kívül egy hawaii falut is felkínálnak neki, amelyet azon a helyen építettek 1979. VII. 29. A szingapúri óváros utcái keleti illatokkal, kis boltok és vendéglők sokaságával csábítják a turistákat fel, ahol valaha a maláji halászik éltek cölöpházakban. Végül is a turizmussal foglalkozó vállalkozók reálisan számolnak Szingapúrban. Az óváros maradványai csak részben vonzzák az idegeneket. Épp ezért a prospektusok valameny- nyi világnyelven és jelentős helyen megfelelő terjedelemben minden szükséges adatot közölnek a vásárlási lehetőségekről. A város gyakor ta a világkörüli utazások utolsó állomása. A repülőtéri Duty-Free Shop (vámmentes áruk boltja] szegényes üzletecske a többi repülőtérrel ösz- szehasonlítva. A versengésben Szingapúr, a Vám nélküli város nyert. Az egész országban vámmentesen árusí tanak minden lehetséges ipari terme két — filmező, és fényképezőgépe két, fekete-fehér és színes televízió kát, régiségeket, arany- és ezüstékszereket, kelméket, melyekből az ügyes bennszülött szabók egy éjszaka alatt tökéletes öltönyt varrnak. A japánok azt állítják, hogy a vám mentes kereskedelemnek köszönhetően* egyes termékeik Szingapúrban olcsóbbak, mint otthon, s ezért nem ritkaság, hogy Made in Japan kamerákkal térnek vissza. Sőt, Szingapúron keresztül adja el áruját a Kínai Népköztársaság is, és az itteni kereskedelem jelentős kemény valutát eredményez neki. A People s’Parkban az egyik légfény- űzőbb áruházban egy egész emelet Ki náé, és gyakorlatilag mindent árulnak itt — textíliáktól és élelmiszertől kezdve világhírű teákkjl és ismeretlen szeszes itallal folytatódóan az emléktárgyakig és kis szerszámgé pékig. Talán az egyetlen, ami (legalábbis hivatalosan) nem eladó, az a szerelem. A hatóságok minden ilyen irá nyú vállalkozást, ha kiderül, szigorúan büntetnek. Éjfélkor azonban a Buggis Street utcai vendéglőknek idegenekkel körülvett asztalai közé gyönyörű, szénen fejlett ferde szemű lányok jönnek, és nagyon s*ívesen hagyják magukat fényképezni a meglepett hímnemű turistákkal. Amikor azonban egy perc múlva az utcai fényképésztől az idegen megkapja a kész színes felvételt és a „hölgy- gvel“ folytatni szeretné a kötetlen szórakozást, diszkréten megjelenik a tulajdonos és figyelmezteti: „Vigyázzon uram, ez egy fiú!“ A Buggis Streeten megszületett a legújabb szingapúri attrakció. Teljesen normális fiúk amerikai hormon injekciókkal folytatott kúra után leg alábbis látszatra nőkké változnak. Duzzadó kebleik nőnek, az amerikai filmek mintájára hosszú fekete hajat növesztenek és gyakorolják az elvál toztatott „nőies“ hangot. Kizárólag nekik van joguk legálisan hosszú hajat hordani, mivel máskülönben a bennszülött hosszúhajúakat a rendőr és az a kereskedő is, aki nem akar magának kellemetlenséget okozni, borbélyhoz küldi. Ez egy különös vállalkozás, 3 hivatalok jóváhagyó sával. Nem csoda, hiszen nincs feles leges munkalehetőség, legalábbis jobb. Az utcai fényképész bevasalja a másfél dollárját a felvételért, az egyharmadát a fiatalembernek adja, aki illedelmesen meg is köszöni. Elcsúfított teste árán többszörösét keresi annak, mint egy munkás és még inkább mint egy munkásnő, aki naponta nyolc órán át téglát és mai tért fuvaroz az építkezéseken. A diszkrét vendéglős figyelmezteti a vendéget, hogy vigyázzon, de ez’ nem teljesen önzetlen szolgálat. A vendég ugyanis más csapdába esik. A vendéglős szépen belekarol a turista úrba, és nagy bőbeszédűséggel meggyőzi őt, hogy épp az ő asztalá nál találja meg azt, amit hiába keresett a többi utcára kitett kétszáz asztalnál. Ugyanis legkevesebb eny- nyi szakács rakja ki este mint este asztalkáit, és a felszolgálónak nagyon kell igyekeznie. Nem is annyira az asztal körül, mint inkább azok körül, akik csak úgy sétálnak az ut cán, hogy rávegye őket, hogy üljenek az asztalhoz. A Buggis Street a szakácsok kemény konkurrenciahar- cát is jelenti. Hiszen az ember csak egyszer vacsorázik. Na de; az üzlet, az üzlet. Az üzlet az Szingapúr, és Szingapúr az üzlet. JAN BLAZEJ
