Új Szó - Vasárnap, 1979. július-december (12. évfolyam, 26-52. szám)

1979-07-01 / 26. szám

—— ■ I „Barátaim hívták Tel a figyelmemet Móricz Zsigmond prágai tartózkodására: Jöjjön el tizenötödikén s győződjék meg róla, minő szervezője az egynyelvű Mó­ricz a kényes gondolatnak, mely a nem­zetek közeledését kívánja a műveltség terén. Móricz tökéletes magyar minden tekintetben. Nemcsak a bajsza az, s ko­ponyájának jellegzetes formája, hanem a lelke is. Egyike a legnagyobb magyar íróknak, aki anyatnyelvén kívül aligha tudná magát más nyelven megértetni. Az YMCA palotája a Poriéin. Az is­merkedés ötórai teáján veszünk részt. Egy nagyobb szoba, füsttel teli s két hölgyet kivéve csupa feketébe öltözött urat látok. A sajtó képviselői, a külügy­minisztérium s a magyar követség em­berei. Itt vannak a Pen-klub s az Egye­tem képviselői is. S köztük szlovákok: Bújnák Pavel dr. egyetemi tanár, Kom­pig Peter, a Venkov szerkesztője, az író. Ez az utóbbi játssza az összekötő sze­repet a csehek felé. Kedves készséggel s meglepően pontosan tolmácsolja Mó­ricz szavait. S a messziről jött vendég, „a magyar irodalom fejedelme“, aho­gyan újságírótisztelői nevezik a Prágai Hírlap köréből, barátságos mosollyal nézi az alkalmi tolmácsot s játszik a szája szögében levő cigarettával. Alacsony, tömzsi termet, széles húsos arc, erős arccsontokkal, apró fürge szempár, mely a villanyfényben meg­állapíthatatlan fényben ragyog. Hatal­mas, buja fekete hajfürtjeit hamuval hintette be a megkezdett második öt- venév. A legnagyobb meglepetés azon­ban Móricz hagja. A magyar falu leg­kiválóbb ismerője, aki külsejére ennek kitűnő képviselője olyan sajátos nőies hangon szól, mint egy szalonokban moz­gó értelmiségi ember. (Majakovszkijról mondják, hogy ugyanilyen hangon ve­tett vihart a tömegben.) Valaki bizalmasan a fülembe súg. Megfordulok. „Jó lesz?“ „Jó!“ — mon­dom udvariasan az ismert festőművész­nek, aki felhasználja az alkalmat, s tol­lával már a hatodik fejet rajzolja váz­latkönyvébe. Móricz irodalmi terveiről beszél, egy háromkötetes történelmi regényről, Er­dély múltjáról Bethlen Gábor hadjára­tairól, a Fehér Hegyről, cseh Írókról a magyar színpadon (Capek és Langer) és a csehszlovák—magyar közeledés szükségéről. Általános egyetértés min­den oldalon. Tervek hangzanak el, öt­letek. A cseh magyarul szónokol, a ma­gyarok németül válaszolnak, aki tud, szlovákul szól, itt is ott is még keresik a szavakat, de a lelkekben már megin­dult a kézfogás. S az ellentétes nyelvű írástudók kis szigete fölött a prágai YMCA-palota nem tudom hányadik eme­letén magasan az utca zavaros vizei fölött átívelődött az emberi barátkozás szivárványa. Este nyolc órakor az YMCA klubter­mében, Móricz Zsigmond ad elő az YMCÁ-ban, amely Prágába invitálta Mő- riczot. Zsúfolt terem. Az előadó aszta­lon a magyar zászlócska s néhány arasznyira tőle a csehszlovák. Köztük fele úton egy üveg víz. — „Ha ez a víz jelképezi ama idegenség tengerét, mely a 'két államot egymástól elválasztja, ezt Móricz gyorsan elintézi“ — hallom a tréfát a hátam mögött. — A nagykultúrájú szép Budapest üdvözletét hozom a nagykultúrájú szép Prágának! — ilyen szép üdvözlettel kez­di Móricz az előadását a modern iro­dalom kérdéseiről. Ma már meghúzták a halálharangot az esztetizáló, az életet módosító irodalomnak. A mai író visz- szautasitja az eddigi irodalmi formákat, mivel maga az élet is kizökkent belőlük, s az új életnek résztvevője, hitvallója, terjesztője, mérnöke óhajt lenni. Az új életnek, amely ezeréves világszemléle­tek zűrzavaros alkonyában s társadalmi rendszereik végén immár bontogatja szárnyait. Az élet ma csodálatos kalei­doszkóp s a költőnek örülnie kell, ha­csak egy rezgését is meg tudja fogni Az új költő feladata, hogy ebben a töm­kelegben s zűrzavarban elősegítse új formák keresését a meggyötört emberi­ség szebb jövőjének érdekében. Ezek voltak lényegében Móricz elő­adásának fő gondolatai, amely előadás egyébként meg fog jelenni a Nyugat című folyóirat legközelebbi számában Ezt a folyóiratot Móricz együtt szer­keszti Babitscsal. De minő előadás is volt ez! A szavak valóságos tűzijátéka. Most már könnyen megértettem, miért nevezik Mórdczot „a magyar irodalom fejedelmének“. A nyelv mestere ő, stí­lusát nem fogta meg az idegenség leg­kisebb rozsdája sem. Talán épp azért, mert csak egy zeneszerszámon muzsikál. S ami az idegenség tengerét illeti, amelyet az üvegben láttunk, hát abból is jócskán eltűnt. Másnap, pontosan a megbeszélt idő­ben, délelőtt tizenegy órakor találko­zom Móriczcal a „Kék csillag“ szálló kávéházában. Teátrálisan alakított ko- mótossággal, mely jó hangulatát leplez­te, ül az asztal mögé s ínyenc mozdu­lattal nyúl egy zsemlye után. De a zsem­lye nem ropog. — Vasárnap nálunk nem sütnek — magyarázom s mindket­ten mosolygunk a csalódáson. Móriczot érdeklik a mi újabb irodal­mi műveink. Felsorolom neki az ismer­tebbeket, amelyek Szlovenszkón jelentek meg s az Elán oldalain mutatom neki a Mazácsféle könyvkiadás listáját. Vá­mos? — állapodik meg tüstént az első írói névnél. Hova való? Nyilván a név közös Dómmá. magyar hangzása , fogta meg. Pöstyén- ből! — válaszolom. Mutatóujja átsiklik a könyvárakra. 65 korona? Magyarázom neki, hogy ennyibe kerül Vámos Editke szeme című könyvének bibliofil kiadása, mivel a rendes kiadás már elfogyott. Hamar rátér a szlovák könyvek pél­dányszámára. 2000—3000 sőt 5000 pél­dány, mondom. A számok szemmel látha­tóan tetszenek neki. Sorba fqrdítom a könyvek címét s elmondom, amit kell a szerzőkről. Rázus? Neve után jól is­merem. S Móriczot meglepi a szlovák író négykötetes müve, a Világok. Nem is tudtam, hogy prózát is ír. — Kit ismert személyesen a szlovák írók közül? — 1916-ban megismerkedtem Országh- gal (Hviezdoslavval). Épp látogatóban voltam jó barátomnál Tvrdosínban s le­mentünk együtt Alsókubínba. Az utcán figyelmeztetett a barátom, hogy szembe- jő velünk Országit. Megkértem, mutas­son be. Csak egy pillanatig beszélgettem vele. Nagyon betegnek tűnt fel nekem. — Találkozott-e ön valaha a szlovák élettel? — Boldogult feleségem (Móricz mos­tani neje Simonyi Mária, a kitűnő ma­gyar drámai színművésznő) Gömörből származott. Nagyrőcén született és Ho­lies Jankának hívták. Édesanyja, akit Szklenámak hívtak leánynevén, csak szlovákul beszélt. Én Szatmár megyei vagyok, olyan vidékről, ahol messzitelen messzi nincs nem-magyar vezetéknév. Apám földmíves volt, 50 holdja volt, de tönkrement s erre beállott ácsnak. Fe­leségem tanítóképzőt végzett Pozsony­ban és azután elment Budapestre, hogy ott elvégezze a tanári előkészítőt. És itt a magyar fővárosban találkozott két egymástól messzeeső táj gyermeke, nem- zetileg teljesen ellentétes vidékek szü­löttel Az asszony, akivel huszonegy évig éltem, hívta fel a figyelmemet az orosz írókra, akik a világirodalom egy- harmadát képviselik. Feleségem oltotta belém a szeretetet a hegyek és a szlo­vákok iránt, ő nyitotta meg nekem egy új szellemi élet kapuját, amely addig nékem teljesen ismeretlen volt. S neki köszönhetem, hogy mire eljutottam odá­ig, értékelni tudom minden faj munká­ját és azt egyenlő értékű tényezőnek tartom a műveltség terén. Szlovákiára szívesen gondolok vissza, különösen Ár­va nőtt nagyon a szívemhez s váltig gondoltam egy műre, amelynek törté­nete azon a vidéken játszódhatna le. De jól ismerem Szlovákia egyéb részeit is s a Sturec körüli vidéket a világ egyik legszebb vidékének tartom. — Tegnap emlegette irodalmi terveit. Nem mondana róluk vaiami közelebbit is? — Nagyon szívesen. Regény-trilógiám, mely Erdély történetéről szól, első kö­tetében a Tündérkert címet viseli. Ez már megjelent. Ebben elmondom az utolsó Báthorynak, Báthory Gábornak történetét. A Nyugatban már közzétet­tem a trilógia második részét is, amely­nek címe a Nagy fejedelem. Ez Beth­len Gábor. A trilógia harmadik részében Erdély tragédiájáról lesz szó. Bethlen Gábor hadjáratainál természetesen szóba kerül a cseh és a szlovák anyag is, hisz Bethlen Gábor a csehek szövetségese volt a Habsburgok ellen, a regény a fe­hérhegyi csatával és annak következ­ményeivel ér véget. Ez év februárjában Eperjesen tartózkodtam, ott sikerült ta­lálnom néhány szlovák dalt ama moz­galmas időszakból, ezeket felhasználom a regényben. Ami további terveimet il­leti, csak annyit mondok: húsz év alatt kb. ötven művet írtam (regényeken kí­vül sikeres színművek egész sorát — a szerző megjegyzése) —, ez már többé- kevésbé egy lezárt életmű s a jövőben szeretném felkarolni és megsegíteni a legifjabb írónemzedék munkáját. — Kiket tart a legtehetségesebb ma­gyar íróknak Szlovákiában és Magyaror­szágon? ■— Valamennyiöket szeretem. A költők közül Szlovákiában nagyra becsülöm Győri Dezsőt. A prózában sokat ígér Tamás Mihály és Darkó István. Magyar- országon a legjobbak Erdélyi József, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. — Hogyan képzeli a csehszlovák- magyar szellemi érintkezést? — A műveltség egységes. A legkisebb nemzet, ha megvannak számára a sza­bad fejlődés feltételei, éppoly tényező­jévé válhatik az emberi műveltségnek, mint egy nagy nemzet. De minden nem­zet kötelessége az, hogy összefogja erőit az általános emberi műveltséggel való szövetségre. Én keresem az útját a cseh­szlovák-magyar közeledésnek. Terjesz­tem pl. aat a gondolatot, hogy csehszlo­vák festőművészek rendezzenek kiállí­tást Budapesten, a magyarok pedie Prá­gában. Beszéltem már erről a tervemről Strakával, a csehszlovák követség saj­tóelőadójával Budapesten, aki ezt mele­gen fogadta. A terv megvalósítása csu­pán időkérdés. Ha a labdarúgók, akik a harcot képviselik, meglátogathatják egy­mást, miért ne tehetnék ugyanezt a mű­vészek? Hosszan belenézek a nagy magyar prózaíró kifejezésteli arcába, nézem a nehézkalászú naturalistáját a magyar falunak s a magyar kisvárosnak, a fé­lelmetes kritikusát a felfuvalkodott, fur­csa dzsentriknek, nézem a magyar író ar­cát, aki az állam-fordulat után elsőnek érkezett meg Prágába, hogy ismerked­jék vele, s apostoli elszántsággal a ma­ga egynyelvűségében megkereste a ta­lálkozás lehetőségét vele mégpedig az egységes emberi műveltség nevében. Tisztelet-becsület a gondolatnak és az embernek!“ (STEFAN LETZ: Móricz Zsigmond a csehszlovák—magyar kulturális közele­dés propagátora, Elán, 1930 X. szám) Móricz Zsigmond HŰSVÉT ELŐTT két hetet a szlovenszkói magyar ifjúság kö­zött töltöttem, s néhány' szót akarok mondani arról, amit ta­pasztaltam: a magyar ifjúság­nak. Nekünk, akik immár kenye­rünk javát megettük, csak az a fontos, hogy milyen lesz a fia­tal generáció, amely utánunk jön. Mert mindig a jövő a fon­tos. Ha már az ember elrontotta a maga életét, szeretné átadni a tanulságait a gyermekeinek, hogy azok vegyék hasznát. A mi generációnk pedig alaposan el­rontotta az életét. Talán nem is csak mi magunk vagyunk az okai, hiszen sok időknek a konklúziója mindig, ami törté­nik. De a szüleinket nem von­hatjuk felelősségre, nincs is az elmúlt bajokon való kesergésnek értelme, csak az, hogyha eset­leg segítséget tudnánk venni be­lőle a jövő számára. A szlovenszkói magyar ifjúság valami oly példátlan nehéz kö­rülmények közt él, amilyenről a régi időkben sejtelme sem lehe­tett az embernek. Idegen nvel- ven kell tanulnia, úgyhogy előbb a nyelv nehézségeivel kell meg­birkóznia. Pedig hogy ez mi, azt jól tudja mindenki, aki nyolc évig tanulta a latint, munkájá­nak legjelentékenyebb részét en­nek a nyelvnek a vergődése fog­lalta le, s mégsem jutott el kö­zülünk senki odáig, hogy a ma­ga szavaival el tudja mondani latinul a legegyszerűbb ese­ményt, ami vele történt. Hogy tudtuk volna latinul megtanulni a fizikát? vagy bármely tudo­mányt? S most ezeknek a gyerekek­nek egy új nyelven kell tökéle­tesen kifejezni magukat... Eh­hez járul, hogy a gazdasági s politikai okok miatt az egész magyarság elszegényedett, külö­A szlovenszkói írók irodalmi, kritikai és világnézeti lapot in­dítottak. Ez a lap régi hiányt pótol. A szlovenszkói irodalom nehezeb­ben indult útnak, mint az erdé­lyi, mert nem voltak helyi ha­gyományai ... Ma már van va­lami bázis, amin állanak. Azon, hogy elmúlt tíz év: irodalmi fo­lyóirat nélkül. Ez a folyóirat nagyon bátor és szép indulás. Már külsejével szakít a ha­gyományokkal. Lemond arról, hogy bekössék, és könyv alak ban a könyvtárban őrizzék firó fira. Lepedő alakú újság, hogy olcsó lehessen. Nem törődik az zal, hogy olvasás után eldobják Ebben hasonlít az újsághoz, abban is, hogy a napi érdekek szószólója akar lenni. Azt írta a homlokára: Világné zet. Valóban ez a lap legfőbb új sága. Világnézeti írás valameny nyi írása. írói közt csak ketten vannak negyvenéves aggastyá nők, a többség ebben a század ban. született. S ezeknek a fiata lóknak mindennél fontosabb hogy az egész világot új világ nézetre neveljék át. Ezeknek a fiatal íróknak a fel fogása szerinte „csak annak az irodalomnak van létjogosultsága amelyik cselekszik, amely bátrar odaáll valamely világnézeti cső porthoz, s vállalni tudja annak minden küzdelmét, törekvését e ■ xs in cn os iH C 0) '« JZ > >* c :C JC co ío N :0 'O Cft eo 5

Next

/
Thumbnails
Contents