Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 4. szám

N in Leonyid lljics Brezsnyev: SZttZrDLD Az Isim melléki sztyeppe első kom­munáinak örömet sugárzó elnevezé­seik voltak: A forradalom sugara, Az igazság fénye, Az új élet útja. Ezek a kis szüzföldi települések azonban na­gyon szegényesen voltak ellátva. A forradalom sugara kommunának pél­dául négy bikája, tizenegy tehene, egy arató- és egy fűvágó gépe, négy boronája, nyolc lajtorjás szekere, négy lakóháza és egy fészerje volt. Milyen nagy akarat és győzelembe ve­tett hit volt szükséges ahhoz, hogy az emberek akkoriban ezt mondhassák: „Meghódítunk, sztyeppe! Éltetőnk le­szel!“ S most, ezek már nem voltak kis szigetecskék, a sztyeppét a búza óceánja árasztotta el. Ez a füves sík­ság az állam nagy magtárává kezdett átalakulni. Ez volt a szűzföldeken az első évi aratás első eredménye. A búza tengere elárasztotta a sztyeppét, a szél fodros hullámokat kergetett, amelyek a nap fényében arany színt öltöttek magukra és min­denkiről sugárzott a boldogság. De mennyi erőt követelt meg ennek a ga­bonának a betakarítása! A kazah szűzföldeken azóta már felépült a nagy magtárak és gabona- tárolók széles hálózata. Akkoriban azonban az összes raktár befogadó­képessége nem haladta meg a 3 mil­lió tonnát, még ha azokat a kis, kez­detleges raktárakat és a különféle, agyagból tapasztott ólakat Is beszá­mítjuk ebbe, amelyeket a szűzföldek lakosai azon az őszön „kutyaólaknak“ neveztek el. A gabonát azonban be kellett takarítani, raktározni kellett és mindenképpen el kellett szállítani. A helyzet különösképpen nehézzé vált az utakon, az állomásoon és a gabona fő átrakóhelyein. Szólnom kell azoknak a napoknak legalább az egyik epizódjáról. Akko­riban Atbaszarba Nyikolaj Ivanovics Zsurinnal, a celinográdi területi párt- bizottság titkárával együtt érkeztem repülőgépen. Az emberek már a re­pülőtéren sürgetően hívtak bennünket a szovhozokba, a földekre, hogy — amint mondották — büszkélkedje­nek a terméssel. Invitálásuk túlságo­san is szívélyes volt, de a helyi fel­vásárló központról senki egyetlen szót sem ejtett. Természetesen úgv döntöt­tünk, hogy először odalátogatunk. Valaki óva intett bennünket. — Oda nem mehetnek. Lelkemre mondom, a gépkocsivezetők széttép­nék magukat! Annyi gépkocsi torló­dott ott össze, hogy a kirakásra két napot is várniuk kell. — Ez még nem olyan borzalmas — mondottam. — Voltunk Koluton állomásán, s ott kifejezetten kataszt- rőfális a helyzet. Rengeteg a gabona, a gépkocsi pedig kevés. Megérkeztünk a központhoz, amely hozzávetőleg egy kilométernyire fe­küdt a vasúttól. Derűs őszi nap volt. A város szélén a vörhenyes színűre perzselt sztyeppében százával álltak a gabonát szállító autók. A gépkocsi­oszlop hossza meghaladta az egy kilo­métert. Maga a központ megzavart hangyabolyra emlékeztetett. Porfel­hőkben töfögtek és bőgtek az udvar közepén tornyosuló gabona felé utat törő tehergépkocsik motorjai. A tő- szomszédságban zajosan építették az új magtárat. A régi kis magtár tele volt gabonával. Az emberek százai tétlenül nézelődtek. Csak mintegy húsz nő telítette lapátokkal a gabo­nazsákokat és azokkal vállukon né­hány férfi eltűnt azokban a földszin­tes agyagviskókban, amelyekben a vetőmagot tárolták. A gépkocsikat — két vagy három helyen — csak kézi­erővel ürítették ki. Az egyikhez hozzáléptem és bele­markoltam a gabonába. Nagyszerű ér­zés volt. Duzzadó, nehéz szemek aranylottak a tenyeremben — csoda volt ez és nem búza! Abban a pillanatban körülvettek bennünket a gépkocsivezetők. Min­dent elnyelt az elképzelhetetlen hangzavar. Azt harsogták, hogy na­pokon és éjjeleken át itt rostokolnak, a gépkocsikban alszanak, nincs hol ét­kezniük és lemosni magukról a port. Ez azonban még nem a legrosszabb. Ennél nyugtalanítóbb, hogy a sztyep­pében, a szabad ég alatt, feltornyosul­tak a gabonahegyek, és ott minden el­pusztul! Szóáradatukat nem szakítot­tam félbe, de utána ezt mondottam nekik: — Szépen fogadják a vendége­ket ... Nem tudom, vajon a nyugodt hang­nem, avagy a mosoly hatott e rájuk, de elhallgattak: tudatosították, hogy lerohantak, pedig engem is szóhoz kellene engedniük. — Ne indulatoskodjanak, elvtársak — folytattam, anélkül, hogy tudtam volna, mit is kezdek velük: — Csak kigondolunk valamit. Szavamat adom, hogy feltörjük ezt a diót. Könnyű dolog ígérgetni, de mit gondoljunk ki? Bejártuk az egész fel­vásárló központot, megtekintettük az épülő magtárat, amelyet legkorábban a következő év őszén fejezhettek be és a „kutyaólaikba“ is bepillantottunk. Útközben tekintetem szüntelenül bele­botlott a felvásárló központ és az ál­lomás között, az úgynevezett senki földjén üresen tátongó óriási terület­be. Itt mindenféle limlom — rozsdáso­dó vashulladék, vasbeton törmelék és szemét hevert. Mindez elképzelhetet­len összevisszaságban kandikált ki a sokesztendős porréteggel takart, sár­gán hervadozó gyom alól. — Kié ez az üres telek? — A vasúté. Megkértem, hogy teremtsék elő a vasúti osztály vezetőjét. Azonnal meg­jelent és bemutatkozott: Bajzak Per- menovics Permenov. Okos, intelligens férfi, jó szakember, akinek ezen túl­menően humorérzéke is volt, mert hozzátette: — Kérem, nevemben ne tévedjen. Sokan rosszul hallják és azután Balzacnak szólítanak. Csakhogy én nem vagyok író, hanem vasutas és nem vagyok francia, hanem tisztavé­rű kazah. Bonyolult problémáról volt szó s ezért kértem, hogy teremtsenek elő valakit a felvásárló központ régi dol­gozói közül. — Nem kell keresgélnünk — mon­dotta Permenov. — Itt áll ön mellett Nyikanor Georgijevics Szimenkov. Most az új magtárat építi, korábban a területi felvásárló igazgatóság veze­tője volt. Ebben a dologban tökélete­sen kiismeri magát. Kis csoportunk leült a foghíjas te­rület szélén. A járás képviselőit jól ismertem, de számomra új volt bizo­nyos Povlijanyenkónak, a felvásárló központ vezetőjének arca. Néhány szót ejtettünk és megtudtam, hogy frontharcos, tengerész volt. Az első kérdést a vasutasnak tettem fel: — Hány napra van szükségük, hogy ezt itt kitisztítsák és lefektes­sék a vasúti vágányokat? Permenov belenézett a jegyzet­tömbjébe s ezt mondotta: — Egy nap és éjszaka a tisztításra 1 és két nap a vágányok lefektetésére. — Nos, ez kevés. Mondjuk öt nap ... Mennyi gabonát szállítanak ide a járásból? Zsűrin adta meg a választ: — A gabonát ide nemcsak egy já­rásból szállítják. A termés alaposan próbára tesz minket — a gabonát ide szállítja a jeszilszki a balhas és a i kurkaldzsi járás is. Egyszóval Atba- ! szarnak 3 millió pudot kell elraktá­roznia és elszállítania. Legalább eny- nyit. — Értem... — Zsurinhoz fordul- I tam: — Kénesek leszünk ezen a vo­nalon elszállítani minden gabonát? — Lényegében igen — válaszolta. — De magának a területnek kitisztí­I tása nem elegendő, mert ezzel meg- | szegnénk az előírásokat és ez nem is lenne gazdaságos. — Mit kell tehát tennünk? — A talajt fel kell szántanunk, heneerelnünk és döngölnünk kell. Mindenképpen végre' kell hajtanunk a fertőtlenítést is. Amennyiben min­dent az előírásoknak megfelelően hajtunk végre, számoljon tíz nap­pal. — Nyikanor Georgijevics, hiszen önnek óriási tapasztalatai vannak. Nos, nincs ennek más módja? — Az életben gyakran különféle­képp kellett segíteni magamon — mondotta Szimenkov. — Másképp ez nem ment... Ezt itt kiégethetnénk. Szalmát hordhatnánk ide, és porrá égethetnénk. A föld felhevülne és olyan keménnyé válna, mint a ke­mence alja. — És mi lesz a fertőtlenítéssel? — Arról a tűz gondoskodik. — Ez tehát a kiút! Csend lett. Ügy tűnt, hogy minden­ben megegyeztünk. De megszólalt a felvásárló központ vezetője. — Leonyid Ujics, én ezzel nem ér­tek egyet. Hát nem mindegy, hogy a gabona hol fekszik? A sztyeppében a szabad ég alatt és itt maid úgyszin­tén. Minden járás gabonái® számára képtelenek leszünk fedőponyvákat varrni. A gabona elpusztul! — Vagont kapnak elegendőt, ezt vállalom. — S azt is vállalja? — az égbolt felé mutatott. Azon az őszön rekikenő hőség volt, a nap az égbolton szinte meg sem mozdult, sehol egyetlen felhőcske sem mutatkozott és az előjelzés is sokat- ígérő volt. Csakhogy iki szavatolhatta, hogy nem ered el a záporeső? — Tudja — mondotta Povlijanyen- iko —, hogy a gabona raktározása sza­j bad területen kategorikusan tiltott. Nem vállalhatok ilyen felelősséget. A legkönnyebb az lett volna, hogy formalizmust és alibizmust vetek a szemére. De nekem megtetszett ez a komor férfi. Mások rögvest azt mon­dották: „Végrehajtjuk“ s azután nem tettek semmit. (Egy ilyen elvtársről, aki mindenre rábólintott: „Végrehaj­tom“ — még említést teszek.) Povlija- nyenkónak valóban a gabona hegyeit kellett elraktároznia s ezért személye­sen éppen ő felelt. Éreztem, hogy aj \ többi elvtárs is nyugtalanná vált: az I ön számára ez könnyű —, döntést hoz ! és távozik, de mit tegyünk mi? Az időjárásnak nem lehet parancsolni, a vonatszerelvények nem tartoznak a f hatáskörünkbe — egyáltalában meg­kapjuk őket? — Rendben van, fontolóra vesszük a dolgot — mondottam. — A gabonát otthagyni messze a sztyeppében egyet ; jelent azzal, hogy teljes bizonyosság­gal tönkremegy. Ott nincsenek rak­tárak, s mihelyt az utak eliszaposod­nak, majd beköszöntenek a fagyok, a gabonát már nem szállítjuk el. Több millió pudot elveszítünk, aláássuk a szűzföldekbe vetett bitet és az em­berek majd ezt mondják nekünk: szó­szátyárok vagytok és nem vezető dol­gozók! És igazuk lesz. Itt azonban van utunk, vasútállomásunk, vagon­jaink, szükség esetén több ezer em­berünk, akik eljönnek, hogy meg­mentsék a gabonát. Ha a helyzet úgy diktálja, ide küldjük a katonákat, a diákokat, a munkásokat — átlapátol­ják, felrakják a gabonát, az önök se­gítségére lesznek. Nos, Ivan Grigorje- vics, nem tudatosítja, hogy a gabona ! számára mi a biztonságosabb, a sztyeppe, avagy a város? — Mindenki segítségünkre lesz, de a bíróság elé csak engem állítanak, I — mondotta Povlijanvenko. Nyilvánvaló volt, hogy ez az elv­társ nem hitt szavaimban, nem hitte el azt, hogy valóban segítségére le- ; szünk. Nem akartam megbántani, de i kénytelen voltam kissé letörni a szarvát. — Hajdanában úgy mondogatták: \ amilyen az ember a harcban, olyan a I munkában is. A fronton tudta, hogy ; mit kell tennie. S itt? Hiszen béke- i időben is néha el kell hogy kiáltsuk i magunkat: „Vigyázz!“ Végső soron a \ szemére vethetném: ön korábban nem tudta, hogy a szűzföldeken ren­geteg gabona terem majd? S ha igen, j akkor már egy fél évvel ezelőtt miért ! nem készült fel erre és miért nem | tette meg még azt sem, amire erejé­ből tellett volna? Rendben van. Tb­s' gyük fel, hogy mi is felelősek va- ! gyünk, osszuk meg a felelősséget. De | itt, ezért, elővesszük magát! Innét a I gabonának az utolsó szemig a magtá­rakba kell kerülnie, ahol feldolgoz­hatják és elraktározhatják. Ezért az értékes gabonáért mi valamennyien I közösen felelünk. Mindez kölcsönös ígéretekkel1 ért véget. Ivan Grigorjevics változatlanul komoran, nagy szavak és hangosko­dás nélkül megmondotta, hogy min­dent megtesz, ami tőle telik. Hihet­tünk benne. Őszintén bevallom, en­nek az embernek konok tartása en­gem és a többieket is arra késztetett, hogy tudatosítsuk a szándékolt lé­pés fontosságát, azt még egyszer tü­zetesen mérlegeljük és megfontoljuk. Én viszont megígértem, hogy erről az állomásról nem veszem le a szeme­met. Van, aki talán azt mondhatja, hogy az ilyesmi nem egy óriási köztársa­ság központi bizottsági titkárának I dolga, hiszen tulajdonképpen cse- ! kélységről van szó. Egyes elvtársak j akkoriban is úgy vélték, hogy nem kellene személyesen foglalkoznom számtalan jelentéktelen dologgal, mint például belenézni a szűzföldi I brigádok bográcsaiba. Nem csökkenti | ez az alsóbb szintek vezető dolgozói­nak felelősségét? Megmondom, önök- I nek, hogy semmiféle papír, semmifé­le telefonbeszélgetés nem pótolhatja I az emberekkel való kapcsolatot, az életismeretet. Sajnos, sokszor meg­győződtem róla, hogy az intézményes úton lentről felterjesztett különféle jelentéseket rendszerint torzítják, mégpedig mindig egyoldalúan, azzal a tendenciával, hogy leköszörüljék, elsimítsák élüket. (Folytatjuk) Barajev akadémikus, a szüzföldi búza termesztésének egyik úttörője > (Ján Blazej felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents