Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-24 / 25. szám
érsekújvári vonat a reggeli műszakra gyűjtötte a munkásokat. Sedivy még sötétben, a végállomás- I Ah tói nyolcvan kilométernyire északra, szállt fel a vonatra. A szerelvény akkor még üres volt. kedvére válogathatott a jobbnál jobb helyekben. Amikor kiválasztotta a legmegfelelőbbet, levetette a cipőjét, végigheveredett a pádon és elaludt. A kalauz ébresztette fel, amikor a menetjegyeket jött ellenőrizni. Sedivy átnyújtotta neki a jegyét, és megint vissza akart dőlni a padra, a kalauz azonban rászólt: — A jegye ülőhelyre szól, nem fekvőre. — De hiszen van hely bőven. — Néhány perc múlva azonban nem lesz — mondta a kalauz, kilyukasztotta a jegyet és visszaadta Sedivynek. Sedivy felhúzta a cipőjét, az ablakhoz ült és kifelé bámult. Virradt. A Tribecs hegység körvonalai valahol a messzeségbe vesztek. Sedivy ráébredt, hogy a vonat már elhagyta 'Nyitrát. Idegesség kerítette hatalmába. Rágyújtott aznapi első cigarettájára, de az sem segített. Egyre izgatottabb lett, olyannyira, hogy a gyomra is felkavarodott. A vonat csakhamar megtelt utasokkal. Mindenkinek nem jutott ülőhely, sokan állva szunyókáltak. Sedivy fogta a hátizsákját, és az ajtó közelébe húzódott. A vonat megállt az érsekújvári állomáson. Sedivy leszállt és az autóbuszállomásra sántikált. Az autóbuszt még bent találta, félig üres volt. Sedivy fellélegzett. Beszállt, jegyet váltott, és megkérdezte a sofőrt, mikor indulnak. Amikor megtudta, hogy csak tizenöt perc múlva, sajnálta, hogy az állomáson nem ivott meg egy korsó sört. De már nem ment vissza. Letelepedett az ajtónál levő ülésre, hátizsákját a térdére helyezte, és várta, mikor telik le a negyedóra. Aztán előredőlt, homlokát a hátizsáknak támasztotta, és elaludt. A folyón átvivő hidat javították. Az egyirányú forgalmat a hídon rendőrök irányítottak. Útjelző táblák figyelmeztették a gépkocsivezetőket, hogy mielőtt a hídra hajtanának, csökkentsék a sebességet. A járművek csak lassan haladtak a folyó egyik partjáról a másikra. Többnyire nehéz teherautók voltak. Poros és sárral teleíröcskölt karosszériájuk még ormótlanabbnak tetszett. A délnek tartó, építőanyaggal megrakott autók kerekei gyúrták az apró kavicsot, amellyel az útkaparók az útpadkát megerősítették. Vissza üresen jöttek. A vezetőfülkékben borostás férfiak ültek. Arcukon fáradtság. A híd előtt az autóbusz megállt. Szemben járműoszlop közeledett. Az autóbuszvezető cigarettára gyújtott, az utasok kíváncsian bámultak ki az ablakokon. Sedivy fölugrott az ülésről, a sofőrhöz bicegett és megkérte, hogy nyissa ki az ajtót. A vezető teljesítette a kérését. Sedivy megköszönte, fogta a hátizsákot és leszállt. Átment a hídon. Jobbra, ahol a folyók találkoznak, egyetlenegy pillantást se vetett. Nem akarta látni nemrég az ország legnagyobb falujának romjait. A folyó túlsó partján levő kereszteződéshez érve balra indult. Az építőanyagokkal megrakott autók a kereszteződésben jobbra tértek, Sedivy azonban remélte, hogy valamelyik majdcsak megy ebbe az irányba is. Mintegy kilométernyi utat tett meg, leült az árokpartra és várt. A lába sajgott, a tompa fájás a térdéből indult és föl a lágyéka felé sugárzott ki. Kisvártatva közeledő motorzúgásra lett figyelmes, a híd felől teherautó közeledett. A sofőr kérés nélkül is megállt Sedivy mellett, kihajolt a fülkéből és megkérdezte: — Hova, hova? — Csak ide, Kukoricásba. — Megyek majd oda is. — Igazán? — örült meg Sedivy. — Igen, de csak úgy dél körül. Előbb el kell vinnem a téglát Bo- gyarétre. Amíg lerakják, beletelik egy kis időbe — mondta a sofőr, és a kezével hátra mutatott. Sedivy habozott, de aztán döntött. — Rendben van — mondta. — Ahogy tetszik, ha vár, lehet, hogy akad valaki, aki egyenesen Kukoricásba tart. Ha akar jöjjön, ha akar, várjon — mondta a sofőr, és kinyitotta a fülke ajtaját. — Köszönöm — mondta Sedivy. Felkelt és felkecmergett a sofőr mellé a kabinba. Az autó elindult. Egy kis ideig mindketten hallgattak. Aztán a sofőr egy dalt kezdett dudorászni. Vidám, pajkos kis dalt egy fiatal cigánylányról és gömbölyded combjáról. Sedivy valamikor hallott már hasonló dalt, s törte a fejét, hol és mikor, de sehogy se jutott eszébe. A tüzes dalocska azonban jobb kedvre hangolta, elmosolyodott és figyelmesebben megnézte a vezetőt. A férfinak sötétes arcszíne volt. Sűrű fekete haj göndörödött a füle mögött, nehéz lett volna a korát eltalálni. Hajzata fiatal emberre vallott, az arcát borító barázdák és a szemébe ülő súlyos fáradtság azonban mást mutatott. Végül is Sedivy arra a megállapításra jutott, hogy a sofőr nincs több negyvenévesnél. — Hazafelé? — kérdezte a sofőr olyan váratlanul, hogy Sedivy szinte összerezzent. — Igen. — Hogyhogy ilyen későn? — Kórházban feküdtem. — Valami komolyabb? — Eltört a lábam. — Hogy történt? — Motorkerékpáron. Július hatodikéról hetedikére éjszaka egy traktor pótkocsijának ütköztem. Nem volt kivilágítva ... Csak reggel felé akadtak rám a tejesek — mondta Sedivy. — Megvan már? — Kicsoda? — A traktoros. — Hogyne, mindjárt másnap elkapták. — Legalább ennyi. , — A lábam többé nem hajlíthatom, a térdem merev. Kár a kórházakban henteregni, már úgyse segít rajtam semmi. A doktor is megmondta. Még jó, hogy nem kellett amputálniuk — mondta Sedivy, és kezét a bal térdére tette. — És hozzá még szerencséje is volt, rosszabbul is végződhetett volna — mondta a sofőr. — Hát a traktoros, mi lett aztán vele? —- Nem tudom — mondta Sedivy. — Állítólag nem tudott semmiről, észre se vette, amikor a pótkocsinak ütköztem, továbbhajtott, mintha mi se történt volna. — Lehetségesnek lehetséges — mondta a sofőr. — Persze a lámpákat egykönnyen nem ússza meg. — Azzal védekezett, hogy nem kapni körtét. — Tényleg nem kapni. És még sok minden más se kapható — mondta a sofőr. — Tudom én azt, hiszen nekem is volt motorkerékpárom. Csakhogy a térdemen az nem segít — mondta Sedivy. — Az már igaz — mondta a sofőr. Aztán megkérdezte: — Hányas évjárat maga? — Huszonhármas. — Huszonhármas? Hiszen én is huszonhármas vagyok! — Mi a szösz! — mondta Sedivy, és a sofőrre nézett. — Azt hittem, hogy fiatalabb. — Azt csak a haj teszi — mondta a sofőr és útitársa ezüstös fejére sandított. — Már a harmincas éveimben őszülni kezdtem — mondta Sedivy. — Mit tehet az ember, talán családi vonás, nem? Nekem meg a fogaimmal van baj — mondta a sofőr. — Családi vonás? Ahogy vesszük — mondta Sedivy. — Az árvíz alatt őszültem meg ennyire. Hallgattam a rádió híreit és napról napra őszültem. — Hát azt meghiszem — mondta a sofőr. Mindketten hallgattak. Frissen szántott földek között kanyargó úton haladtak. Fölöslegesen tekergett, hol balra, hol meg jobbra fordult, kerülgette a vízmosásokat, amelyeket könnyedén áthidalhattak volna egyszerű hidacskákkal, de megkerülte az alacsony halmokat is. A nap már előző napon felhők mögé vagy alighanem még mesz- szebbre bújt. A szokatlanul szép ősz a vége felé közeledett. A természet nagyvonalúsága jócskán segített az embereknek, egyébként aligha végeznek el ennyi munkát. Az esős időszak azonban már vészesen közeledett. A reumások az ízületeikben érezték jöttét. Annál inkább igyekeztek a munkával. Sedivy is megérezte az időváltozást. „Ha legalább az alapokat leverhetném“ —• dünnyögte magában, az égre sandított, de már nem bízott benne. Sedivy ráébredt, hogy egyedül nem sokra megy, most hiányzott csak igazán az egészséges térde. Egy ideig habozott is, hogy egyáltalán hazatérjen-e. Talán ott is maradt volna abban az északi városban, de egy nő, aki a kórházban ragadt rá, elriasztotta. Az asszony a fekvőbetegeknek hordta az ételt, és valahogy kiszimatolta, hogy még nőtlen. Ügy tartotta, mint valami grófot, tányérjában a levest egyetlen összefüggő zsírszem borította, s csak válogatott húsokat evett. A nő hamarosan a tudtára is adta, hogy milyen célt követ. „Az ördögbe is!“ — gondolta Sedivy, és vigyázott, nehogy túl messzire menjen. Csupán az alkalmas pillanatra várt. Amikor aztán a nő kivett három nap szabadságot, nem késlekedett, sietve meglépett a kórházból. A csatornához értek. A sofőr egyesbe kapcsolt, s a kocsival óvatosan hajtott át a kis fahfdon. Ugyanolyan óvatosan tettek meg jó száz métert a csatorna másik partján is, mivel a kanálison túl az út egy részét elmosta a víz, és az autók ideiglenesen agyag- és kőtöi- tésen jártak, amelyet közvetlenül az árvíz után a katonák emeltek Amikor a kocsi kerekei keményebb talajra értek, a sefőr gáz! adott. Egy kis ideig a főúton haladtak, de aztán letértek a rétre és a távoli nyárfáknak vették az irányt. Rövidesen újra kiértek a köves országúira. Az országút párhuzamosan haladt a főúttal. Aki nem ezen a vidéken született, sokáig törhette volna a fejét, s akkor se biztos, hogy rájön, minek két út egymás mellett. Sedivy azonban tudta, hogy az az út, amelyen haladtak, tulajdonképpen a régi, a mintegy két évtizede megszűnt országút maradványa. — Aszfaltozzák az utat. tegnap egy órát vártam, míg továbbengedtek. Errefelé biztosabb, nincs kedvem úira várakozni. Ma még egyszer vissza kell mennem Érsekújvárra, vinné el az ördög! Álmos vagyok — oldódott meg a sofőr nyelve, ásított, majd folytatta. — Amióta az eszemet tudom, nem emlékszem ilyen hajszára, már torkig vagyok vele. Szeretném végre tisztességesen kialudni magamat. Sedivy hallgatott. — Negyedik hete dolgozom, se ünnepem, se vasárnapom. Ördög vigye a pénzt! Csodálkozom, hogy még a gép bírja ... — Jól keres? — Megjárja — felelte a sofőr. — Megszolgált pénz, annyit mondhatok! Sedivy bólintott. — Fütyülnék én a munkára, hiszen a pénz nem minden, de segíteni kell az embereken, közelegnek az esők — mondta a sofőr. — Bizony, bizony — sóhajtott fel Sedivy. — Hát maga? Magának hogy áll a szénája? — kérdezte a sofőr. — Szánalmasan — felelte Sedivy. — Még nem is láttam, de a kórházban meglátogatott a szomszéd és az mondta, hogy a ház ösz- szedőlt, állítólag már el is takarították a földtolókkal. Tudja, a vályogtégla nem sokat bír ki. — Hát a család? — Nőtlen vagyak, édesanyámmal laktam, de már ő sem él — mond ta Sedivy. — Nőtlen? — csodálkozott el a sofőr. — A szomszéd meg akarta venni a telkemet a fiának. Azt mondtam neki, hogy még nem tudom, ei- adom-e. Nem örül meg neki, ha látja, hogy hazajöttem — mondta Sedivy. — Az én családom a Vágón túl él. Nálunk nem volt árvíz — mondta a sofőr. — Ha legalább az alapokat leverhetném, tavasszal akkor mindjárt hozzáfoghatnék a falazáshoz — mondta Sedivy. — Egyedül akarja az alapot leverni? — Majd csak segít valaki — mondta Sedivy. egy órát veszti mondta a soft dolgozó műnk Olyanok, akár viccből mond i mindjárt verek san torkig van Sedivy nem maga baján j< fogta az idege Fél kilométe kor a régi or utat hirtelen t tói fogva égéi az új aszfaltoi A keresztezi viccsal felszór út menti aim, bírták beérlelr Már negyedik gyökereik a Ivón Habaj — Kevés a keverőgép — mondta tott koronájul a sofőr. — A betont meg kézzel ke- száradt levele verni, rabszolgamunka. Az árvíz éli — Tudom — mondta Sedivy. Iád lakott a f — Biztosítva volt a háza? területen vol — Nem. mölcsösök övi — Az már baj. kát sűrű a;ká — így is kaptam azért valamit. védték a szel , — Kaphatott volna többet is. akik itt éltek — Ugyan, nem akarok én kas- Sőt, ha az or; télyt építeni. Csupán egv szobát, tott ide valak konyhát és egy kamrát. Majd csak sok itt a térsé összehozom valahogy abból a pénz- dálják. bői. A falu a fc — Hát eléggé kifutott az időből, teknőben fel« sietnie kell azokkal az alapokkal északi része ' — mondta a sofőr. fennmaradó t — Csak kibírja tán még valamed- tók és vizeny dig — mondta Sedivy, és gyűlöl- házak többséj ködve a szürke égboltra sandított, valamennyi — Ki tudja — mondta a sofőr. Nem kell he — Ha a szomszéd meglát, nem hogy az embi hiszem, boey megörül nekem — az árvíz szőr mondta Sedivy. — Nem tudom, se- lubeliek közi gít-e majd. tértek vissza, — Ha nem történik semmi, há- jöttek mások, romkor Érsekújváron leszek — len nagy épí! mondta a sofőr. — Szénásiréten le- zon múr új ti rakom az anyagot, s hatra végezhe- viszont még tek. Nyomban lefekszem, ki kell gállott. aludnom magamat — tervezgetett. A sofőr mi — Legalább jól kialszom magamat! fékre taposol A két út kőhajításnyira került s odament egymáshoz. A főúton lázasan dől- ahol két féri goztak a munkásak. Az aszfalt fe- Sedivy szír ketéllett, szállt belőle a gőz, és a a sofőr után szürke gomolyagok alacsonyan le- már megérke begtek az út tölött. — Hol lak — Mit mondtam?! Legkevesebb a sofőr a fér Kopócs Tibor illtuitrécióia
