Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-24 / 25. szám
A hol a Kisalföld végtelen nyugalmat árasztó rónája, a Nyit- ra és a Garam között enyhe lankákkal találkozik, ott húzódik meg szép csöndben távol a főutak zajától egy kissé furcsa nevű falu, Csűz (Dub- ník). Persze a falunév csak az idegennek furcsa, s elsősorban azért, mert a falunév hallatán a messziről jött embernek nem elsősorban településnevet juttat az eszébe. Azt azonban manapság nehéz lenne eldönteni, hogy a reumához, vagy a kösz- vényhez mi köze van Csúznak — miként a népnyelv mindkét betegséget is nevezte — hacsak nem az, hogy mindkettőre éppoly nehéz enyhét találni, mint errefelé a föld szomjára. Mert bizony víz errefelé a közelben nem nagyon van. A falutól keletre folyik a Garam vagy húsz kilométerre, innét nyugatra a Nyitra nagyjából ugyanennyire, dél felé a Duna már messzebbre van. A falut körülvevő, ahhoz tartozó több mint négyezer hektár egykoron 80 százalékban nagybirtok volt, most békésen, sőt testvériesen — fele-fele alapon — osztozik meg rajta két nagybirtok, az állami gazdaság és a szövetkezet. Persze, amíg ez bekövetkezett, történt közben egy és más __ El őször is nem sokkal azután, hogy elült a fegyverek zaja, teljesült itt is a parasztok évezredes vágya — földet kaptak. „Most pedig el akarjátok venni tőlünk?!“ — tették föl gyakran a kérdést a falu kommunistáinak, elsősorban Trnovszky Sándornak, aki a falusi pártszervezet elnöke volt abban az időben, amikor kezdtek beszélni a szövetkezetről. A tapasztalt, sokat próbált kommunista, akkor éppen negyvenéves volt. Ma már nyugdíjasként is féltőén figyeli a falu talán legcsendesebb, legbékésebb utcájában levő otthonából, hogyan boldogulnak a maiak abban a közős gazdaságban, amelyet részben ő alkotott. Trnovszky Sándor nyugdíjas ugyan, de még ma sem tud munka nélkül élni. Megérdemelt — éjszakai szolgálata utáni — álmából zörögtem föl, fgy aztán nem csoda, ha kissé nehezen indult a beszélgetés: — Nem mondom, hogy az első pillanatban, amikor fölébredtem, nem kívántam magát a pokolba, de már átment rajtam, beszélgethetünk ... Elmondom, miért jöttem, miről akarok hallani, mivelhogy Csúzon nem akárhogyan ment végbe a szövetkezetesítés __Egy pillanatra a távolba me red, rágyújt, majd lassan belekezd: — Mi egyrészt szerencsések voltunk a szövetkezet alapításakor, hogy azelőtt majdnem az egész falu földje nagybirtokosok kezén volt, így aztán fejlettebb agrárproletariátus volt nálunk, mint más falvakban, ahol törpe- meg középparasztok is nagyobb számban voltak — mondja. Azt ugyebár nem kell hangsúlyozni, hogy a szerencse a jelen esetben nem szó szerint értendő ... A faluban abban az időben 80—90 párttag volt, és tudták, ha belépnek, akkor a többi is megy utánuk, pedig ők is keveset tudtak a közös gazdálkodásról. Amitől elsősorban tartottak, az az volt, hogy az út, amelyen elindultak, nem kitaposott, útjelzőkkel szegélyezett út volt. De belevágtak. Belépett az egész falu. Így persze nagyon egyszerűnek tűnik, de nekik sem volt mindegy. Egyszer még csak odaáll az ember a tömeg elé, és elmond valamit. De odaállni azzal a tudattal, hogy amit elmondanak, tíz év múlva is meg kell védeni, sőt addig lépten-nyomon bizonyítani: jobb íz, ha összerakják a kétezer hektár*, meg lehet abból élni köny- nyebben, mint külön-külön —, az már felelősség. Ma már erről nem vitatkozik senki sem, és jó érzéssel molni, csak hát a fejsze jobban állt a kezemben, mint a ceruza, amellyel nem a gerendára írnak,.. ötvenben már megvolt az első közös aratás, nyolc csoport végezte. Sorban hordták a gabonát az emberek a cséplőgéphez. Nem volt semmilyen fönn- akadás. Két héttel hamarabb befejeződött a faluban az aratás-cséplés, mint előtte bármikor. így hát a bizonyításra sem kellett sokáig várni! Kinéz az ablakon, látszik, hogy gondolatban messzire kalandozik, majd nagyon is mai témára vált: — Ma gyakran hallani, hogy a fiatalokat nem lehet semmilyen komoly feladattal megbízni. Nem, ha nem akarják őket megbízni! ...Mi is fiatalok voltunk akkor, és magam harmincéves. Letettem a fejszét, és EGYSZERRE AZ EGESZ FALU... gondolok vissza, hogy hittek abban, ami ma már természetes. Az is nyilvánvaló, hogy ötven-hatvan mázsa körül a korábbi módon, egyénileg talán száz év múlva sem csépeltek volna hektáronként. — °ersze azért probléma is akadt, különösen abban az időben, amikor az vnlt az igény; hogy szakembereket a mezőgazdaságba. 'Nálunk sajnos, nem voltak, mert a paraszt azelőtt nem tanulhatott. Én persze nem hagyhattam annyiban a dolgot, mert a szövetkezetben szakkéDzett ember egy sem volt. De nem állhattam oda a tagok elé azzal: igaz, hogy összehoztuk a szövetkezetei, de sajnos nem ért hozzá egyikük sem, hogyan kell nagyban gazdálkodni... Szép kis világ lett volna. Aztán azért ez 's megoldódott. Bennünket az élet arra tanított, hogy ha nem megy va- 'ami, akkor az ügy érdekében néha az asztalra is kell csapni... Azután ment a szövetkezet „szekere“ is. előbb lassacskán, aztán be'e- lendült. Olyannyira, hogy 1959 márciusában Az építésben szerzett érdemekért — kitüntetésben részesült, majd 1961 áprilisában a járásban elsőként a Munkaérdemrendet is meg- kaDták. Mindezt azonban már Mitala Bélának, a csúzi Vörös Zászló Egyesült Földművesszövetkezet pártszervezete elnökének az irodájában tudtam meg, aki maga is alapító tagja volt a szövetkezetnek. Ű úgy emlékszik, mintha a minap történt volna: — 'Már hogvne emlékeznék, amikor nálam írta alá a belépési nyilatkozatot az egész falu, szinte egyszerre. Három naoie jöttek az emberek. 1950. június 13-án kezdődött... Persze, hogy nálunk ez ilyen könnyen ment, az Trnovszky Sándor bácsiék érdeme. Én akkor az efsz könyvelője voltam, bizony az elején valahogy nem ment. A számokkal nem voltam haragban, mert aki ács, annak tudnia kell száBorns László hozzáfogtam valami újhoz. De a legtöbben így voltunk vele. Pedig nekünk nem folytatni kellett valami olyat, amit már más elindított, hanem elkezdeni! Szavai megszívlelendők, nem különben a folytatás is: — Persze a fiataloknak, akik a mezőgazdaságba jönnek, tudatosítaniuk kell, hogy a mezőgazdász-diplomához nem adnak fehér köpenyt, hanem inkább gumicsizmát... Magánéletre meg nyáron nemigen marad idő, igaz, hogy télen viszont több. Aki eredményt akar felmutatni, és gyökeret akar ereszteni a mezőgazdász-pályán, annak szeretnie keil a földet, a szakmát, különben nem lel hivatásra! Mintegy a végszóra érkezik Boros László mérnök, a szövetkezet elnöke, életkora alig több harmincnál... Gondterheltnek látszik. Szóvá is teszem. — Ezek szerint hiába is tagadnám. Panaszkodni viszont nem szeretnék, pedig már a nyelvemen volt, hogy a szegény embert még az ág is húzza. 1976-ban az egyesüléskor lettem a három falu — Csúz, jászfalu (Ja- sová) és Szemere (Semerovo) ötezer- kétszáz hektáros egyesült közös gazdaságának az elnöke. Az első évben a gabonatermelésben az érsekújvári járásban a harmadikok lettünk. A kukoricatermelésben az egyesülés előtt például 8 métermázsával voltunk a járási átlag alatt, az egyesülés után 8 mázsával a járási átlag fölött végeztünk. Hasonló volt az 1977-es év is. Tavaly, sajnos, elverte a jég a határt. így nem tudtunk az előző két évhez hasonló eredményeket felmutatni. Nekem, személy szerint pokoli kínokat okoz, hogy arról a szövetkezetről, amelyről eddig csak jót hallottam, most rosszat is kell hallanom. Sajnos, az idei év sem kecsegtet semmi jóval. Hiába kémlelem az eget már hetek óta, de még felhőt sem látok, esőt meg csak álmaimban ... Közben többen is keresik. így elnézést kér. távozik. Az ablakból még utána nézek, ismét az eget kutatja, de aznap is hiába. Manapság is nehéz a mezőgazdászkenyér ... Az elnök távozott, mi meg falu- szemlére indulunk, én először, a pártelnök ki tudja hányadszor. Ismét elhaladunk Trnovszky Sándor portája előtt, aki ezúttal éppen a kertben szorgoskodik. Bemegyünk, s a kötnél a fák alatt újra fölelevenedik az elmúlt harminc év... Persze, a komoly próbákon átesett emberek em'ékei közt olyanok is akadnak, amelyek harsány derűre adnak okot. — Amikor Smida Jánostól rövid időre átvettem az elnökséget ötvenegyben. jött hozzánk Csehországból egy efsz-elnök — legalábbis ezt mondta. Meg azt, hogy szeretne tapasztalatokat szerezni. Szerezz csak, pajtás, szerezz — mondtam — én is azt csinálom... Itt volt vagy két hétig, még vadászni is elvittük, pedig nekünk se volt vadászengedé Ivünk. Neki szabad volt nyulat is lőnie... Ö persze azt mondta, azért bizonyára, mert tudják, hogy nem tud lőni. Hát nem is tudott...! — Mikor már úgy volt, hogy elmegy tőlünk — veszi át a szót Mitala Bé'a — én éppen késtem valami miatt. Mikor visszamentem, hirtelen nem értem mi történik. A vendégelnök ál! a szoba közepén, a többiek túlságosan is illedelmesen viselkednek, nekem meg azt mondja: „engedd meg, hogy búcsúzóul bemutatkozzam: Dr. Machácek. mezőgazdasági miniszterhelyettes.“ Azt hit tem, hogy menten kővé válók ... — ..., hogy mi miket mondtunk egymásnak! És mindketten harsányan nevetnek Ahogy így elnézem őket, arra gondolok, hogy e kacagás egyúttal igenlése is annak az időszaknak, amely ma már történelem. Történelem, s azt ők maeuk írták, az eltelt három évtized meg bizonyítoflta tettük igazát. Kissé irigyeltem őket... MÉSZÁROS jANOS L 24. s £ 5 Csépiéikor 1954- ben. Balról jobbra: (a kocsin) Ertinger András és Bogdán Ferenc. Alinak: Mitala Béla, Mester László, Oraveez István, Hugyivár Kálmán, Kollár János, Smida János, az efsz akkori elnöke, Hlavaty Imre, Kliszky Ferenc és Stenger Sándor (Gyökeres György felvétele) I I SZKMIlsn MEZdCUIASM OTIAN Trnovuky Modor tf* Mltala Béla
