Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-17 / 24. szám
197«. VI. 17. Húsz évvel ezelőtt Amikor beléptem a szövetkezet irodájába, szinte vágni lehetett a füstöt. Az emberek egymás szavába vágva vitatkoztak, az elnök hiába igyekezett, nem volt képes vezetni a gyűlést. — Értsétek meg, így nem lehet! — emelte fel a hangját egy asszony. — Így egy tapodtat sem juthatunk előre! Hagyjátok már Ilonkát is beszélni! így ismerkedtem meg az akkor huszonöt éves Ilonkával, akit ott, aznap könyvelőtanfolyamra javasolt a vezetőség, de ő családi okok miatt nem vállalta. A döntést végül is elnapolták. — Jól meggondolta? — kérdeztem a fiatalasz- szonytól, amikor a lakás felé tartottunk —, mert nem akárki lehet könyvelő. — Tudom, de én most nem mehetek. Amúgy is elég a magam baja... Még én is itt hagyjam, nem elég, hogy... — elhallgatott. Fürkészve vé- gigmért, aztán azt mondta: — Tudja mit? Írja meg, hogy visszaéltem a tagság bizalmával! írjon akármit! Csak a magánéletemről ne írjon, mert azt nem akarom! Ma is jól emlékszem a hosszú, fehérre meszelt falusi házra, a gyepes udvarra, amelyet egyetlen diófa koronázott, az ósdi karoslócára, a totyogó kacsákra, és a kert végén a kemencére. A vén diófa árnyékában beszélgettem Ilonkával, aki inkább lánynak látszott, mint asszonynak. — Nem vállalhatom a fiam miatt... Nem fejezhette be, mert kinyílt az ajtó, és egy magas, szikár, negyvenöt év körüli asszony lépett ki rajta. Ilonka édesanyja. — Pedig igaza van az elnöknekl Bizony elmehetnél. Semmi akadálya annak. Még azt hiszik az emberek, hogy nem akarom elvállalni az unokámat ... Most is velem van, ki gondoskodik róla egész nap, amíg te munkában vagy? — Anyám, tudja jól, hogy a gyereket nem hagyom ... Ha már az apja itt hagyta, legalább az anyja legyen mellette! Az asszony haragosan a lányára nézett, aztán behúzta maga mögött az ajtót. Ilonka nagyon szomorúan nézett utána. — Anyámnál nincs jobb asszony a világon ... De most vele is szembe kell szállnom, akárcsak a szövetkezet vezetőségével. Mindenkivel... Pedig úgy mennék, meg tudom is, hogy el kellene menni! ... Tizenkilenc éves korában szüreti mulatságon megismerkedett egy fiúval. Béla véletlenül vetődött a faluba. Egy Ismerősének a motorkerékpárját javította. Ott marasztalták estére a mulatságra. Nem akarta megsérteni őket. Ügy gondolta, széjjelnéz egy kicsit, aztán hazamegy. De amikor Ilonkát meglátta, nem gondolt a távozásra. Estétől virradatig csak őt mulattatta. A bál után ha- zakisérte a lányt. Béla akkor huszonnégy éves volt. Egy közeli faluban lakott, gyárban dolgozott, és csak a hét végén járt haza. Városiasán öltözött, beszélt, és a gondolkodása is más volt, mint a helybeli legényeknek. Ilonkának megtetszett a fiú, és megen gedte, hogy a következő vasárnap is eljöjjön hozzájuk. így ment ez hat hónapig, aztán Béla megkérte a leány kezét. Ezután következett a tervez- getés időszaka. Mi hogyan lesz majd, ha egybekelnek? Ügy számították, hogy Ilonka továbbra is a kertészetben dolgozik, Béla meg a gyárban, de nemcsak a hétvégén jár majd haza, hanem a szerda estéket is otthon tölti. Az esküvő napját az év ugyanazon a napján tartják majd, mint amikor először látták meg egymást. Alig féléves házasság után Béla egyszer nagy örömmel jött haza. Nyomban elmesélte, milyen szerencse érte. Az üzemből őt küldik mesteriskolába. Ilonka is boldog volt, s hogy az örömet örömmel tetőzze, megmondta a férjének, hogy most már egészen biztos: gyermeket vár. Béla elutazott. Ilonka életét ezután csak a munka, és a boldog várakozás töltötte be. A férj kezdetben gyakran hazajárt. Szép, meghitt órák voltak ezek. Később azonban egyre kevesebbet jött. „Költséges az utazás, most minden fillérnek helye van,“ „fárasztó az út, sok a tanulnivaló.“ Ilonka nem kételkedett, de az édesanyja annál inkább. A lányának nem szólt, nem tüzelte a férje ellen, de a lelke mélyén marta a szomorúság. Csalhatatlanul megérezte, hogy Béla jobban érzi magát másutt, mint otthon, a felesége társaságában. Megszületett a kisfiú, Béla elvégezte a tanfolyamot, csoportvezető lett. De a kibeszélés tovább folytatódott, s ezt már Ilonkának is észre kellett vennie. Észre is vette, a szíve azonban csordultig volt az anyasággal járó örömökkel. Pedig, ha akkor közbelép s őszintén beszél a férjével, talán minden másképpen alakul. Hiába mondogatta az édesanyja, hogy „a férjet könnyebb megtalálni, mint megtartani“, Ilonka csak mosolygott. A valóságban azonban ő is egyetértett az édesanyjával, de annál büszkébb volt, semhogy megalázza magát. Aztán meg arra is gondolt, ami egyszer elromlott, azt nem lehet helyrehozni. Béla már csak a szóbeszéd elkerülése végett járt néha haza. Ilonka nem vonta felelősségre. Ilyenkor úgy ültek egymás mellett, mint két idegen. Az anyós rossz szemmel nézett a vejére. Meg is mondta neki, hogy jobb lenne már, ha be sem tenné a lábát, minek ez az alakoskodás? Sajnálta a lányát. Ilonka egyszer megtudta a férje egyik falubelijétől, hogy az ura már régen megcsalja őt. Nyílt titok, hogy együtt él egy városi nővel. Szabadnapot vett ki. Felült a buszra, bement a járási székhelyre, megkereste a férjét. Béla nem tagadott. Sőt, Ilonka úgy vette észre, örül annak, hogy tisztázhatják kettőjük ügyét. — A fiadat nem kérdezed! Igaz, sohasem törődtél vele! Küldjél valakit a holmidért! Jobb lesz, ha a mama előtt nem mutatkozol. így váltak el, és a férj két évig hírt sem adott magáról. Elfelejtette, hogy családja van, és apai kötelessége is a fiával szemben. Aztán egy este ajánlott levéllel várta az édesanyja. A férj megindította a válópert. Több mint kétévi különélés után a bíróság kimondta a válást. Az apát természetesen tartásdijra kötelezte. A volt férj azonban nem fizetett. Ilonka nem perelte. Teltek- múltak az évek, és ő azt sem tudta, hol él Béla. Egyszerűen megszűnt létezni a számára. Nekem akkor azt mondták a fiatal nőről, hogy zárkózott természetű, senkinek nem panaszkodik, csak a fiának, meg a munkájának él. Kérője- is akadt, nem is egy, de hallani sem akar arról, hogy újra férjhez menjen. A szövetkezet vezetősége is hiába próbált változtatni az életén. „Anya vagyok, a gyerekem nevelése mindennél fontosabb nekem“ — mondogatta. Második találkozás Először azt gondoltam, rossz helyen járok, idegen udvarba tévedtem. Hol van már a gyepes udvar, az apró jószágok, a vén diófa, a kert végéről a kemence? Járda választja ketté a kertet, az udvaron kockakövek vezetnek a virágágyásokhoz. Rózsafák, bokrok díszelegnek a nagy területen, és a hatalmas diófa helyére ezüstfenyőt ültettek. A házat kibővítették, verandát emeltek a bejárat elé, új vakolást kapott a fal, nem meszelik már fehérre, mint azelőtt. Az ablakokat is nagyobbakra cserélték, s nem virít már muskátli a párkányon. Aztán egyszerre Ilonka állt előttem. Könnyű nyári ruha volt rajta. Örömmel fogadott, betessékelt a házba. Leültem az ízlésesen berendezett nappali szobában, és egyre csak azt vártam, hogy kinyílik az ajtó, bejön valaki. Ilonka kitalálta a gondolatomat. — Egyedül élek... így ni, mint az ujjam! — emelte fel tréfásan a kezét, de nekem úgy tűnt, hogy szomorúság bujkál a szája szögletében. — Anyukám hét éve meghalt... Amikor elment, olyan lett a ház, mintha kiszakadt volna a lelke ... A falra néztem. A fényképről nyílt tekintetű fiatalember mosolygott rám. — Béluskám érettségi képe. Jó gyerek a fiam, mindig kitűnő tanuló volt. Képzelje, még engem is rábeszélt, hogy tanuljak. Vagyis, hogy tanuljunk együtt. Amikor középiskolás lett, én is beiratkoztam az esti tagozatra. Hiába mondtam neki, hogy kinevetnek majd a faluban, meg hogy ki hallott már ilyet, anyja a fiával ugyanabban az évfolyamban! Ű nem tágított. Azt mondta, hogy amikor kisfiú volt, miatta nem tanulhattam. Különben is, tanulni sohasem késő, és sohasem szégyen! Csakhogy! Ami neki könnyen ment, az nekem nehéz órákat jelentett. Ilyenkor mellém ült, és türelmesen magyarázta a matematikát, fizikát. Sokszor azt mondtam, abbahagyom, de végül is ő mindig meggyőzött. Az iskolába busszal jártam, este meg ő jött értem motorkerékpárral. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor mindketten leérettségiztünk .. . Kár, hogy az édesanyám ezt már nem élte meg. — Sohasem gondolt a férjhez menésre? — Soha. Nem hiányzott nekünk a mamán kívül senki! Jól megvoltunk együtt. Arra meg még gondolni sem tudtam, hogy egy idegen ember leckéztesse a fiamat... Amikor Béla Nitrára került főiskolára, minden pénteken hazautazott. Ilonka a hét minden napján azt a két napot várta, amikor együtt lehet Bé- luskával. Már előre eltervezte, mit süt, főz, a „gyereknek“. — És amikor a fia Nitrára került, akkor sem érezte a magányt? — Hat falu összpontosított szövetkezetének vagyok a könyvelője. Ezenkívül párt- és társadalmi tisztségeket viselek. Van életcélom, tudom, hogy a munkahelyemen számolnak velem, az embereknek szükségük van a munkámra. Ez engem kielégít ... — A volt férje sohasem jelentkezett? — Nem, soha. De amikor a fiam utolsó éves hallgató volt, azt tanácsoltam neki, hogy keresse fel az apját. Ha már az apát nem érdekelte, mi van a fiával, keresse a fiú a kapcsolatot, elvégre mégiscsak az apja. A fiam először hallani sem akart róla. Azt mondta, neki nincs apja. Legalábbis ő nem tud róla, de még hallgatott a szóra, megkereste a volt férjemet. Amikor hazajött, elmondta, hogy szívesen fogadták. Mármint az apja, a feleség, meg a két. nagylány. Azt is mondta, hogy autója, nagv háza van ... Pár hónappal a diplomakiosztás előtt kezdett odajárni. De előbb megkérdezte, hogy nem haragszom-e meg, ha néha-néha náluk tölti a hétvégét. Akkor én semmi rosszat nem láttam ebben. — És ma? — Tulajdonképpen ma sem haragszom rá, hiszen én küldtem az apja után ... Csak egy kicsit csalódtunk benne. Én is, meg a tagság is. Hazavártuk, ide a szövetkezetünkbe. Számoltunk vele. De az apja azt tanácsolta neki, hogy ne ássa el falun magát, ő jobb helyet szerzett neki! ... GÁL ETA Egymagában (Könözsi felvétele)
