Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-20 / 20. szám
I Valahol nagyon messze, túl a nagy erdőn, túl hetedhét határon, szinte a világ végén élt Öreganyó, kilencven év óta mindig gondosan bezárt ajtó mögött. Nem nyitotta azt ki senkinek és semminek, lehetett az szél, eső, vere- becske, vagy kisgyerek, vödörnyi zörgő ollójú rákkal. Ha valaki megkopogtatta volna az Öreganyó ablakát, így kiáltott volna: — Távozz innen, Halál! — Nem vagyok én a Halál — felelné a kopogtató. Ö meg visszakiáltana: — Ismerlek én téged, Halál. Ma kislány képében jöttél. De én meglátom a csontkoponyát a szeplők mögött is! Vagy ha valaki más zörgetne: — Látlak én téged, Halál! Köszörűs képében jöttél. De az ajtón háromszoros és dupla a pánt, a repedéseket eltömtem papírral, a kulcslyukakat, a kéményt rongyokkal, lehúzva tartom a redőnyöket, elvágtam a villanyvezetéket, így hát még az árammal sem tudsz besurranni! Nincs telefon, nem hívhatsz az utolsó ítéletre kora hajnalban. Fülembe vattát tömtem, és még a válaszodat sem hallom arra, amit most elmondtam. Távozz hát, Halál! Így tudták ezt a városban, emberemlékezet óta. Ott messze, messze pedig még beszéltek is róla, és a fiúk, néha kételkedve a mesében, köveket dobtak a háztetőre, hogy hallják öreganyó jajgatását: — Távozz innen, te, aki fekete vagy és fehér az arcod! — Azt tartotta a hiedelem, hogy így Öreganyó örökké élhet. Hiszen a Halál nem tud behatolni hozzá, nem igaz? Házában az öreg baktériumok már bizonyára régen feladták a reményt és elaludtak örökre. Az új baktériumok pedig, amelyek, ha az újságoknak hinni lehet, új nevekkel járják az országot, nem tudnak bejutni hozzá a mohos sziklákon, a fekete dohányon és az ajtókra felfutott babon keresztül. — Mindannyiunkat ő fog eltemetni — mondták benn a városban, amerre a vonat járt. — Én fogom mindet eltemetni — mondta Öreganyó, és pasziánszt játszott a sötétben Braille-írásos kártyáival. Hát így volt ez. Teltek-múltak az évek anélkül, hogy újabb látogató — fiú vagy lány, csavargó vagy utazó — kopogott volna be hozzá. Évente kétszer egy fűszeres, aki maga is elmúlt már hetvenéves, ott hagyott a küszöbön néhány csomagot, amelyekben kétszersült volt, vagy talán madáreledel. A csomagolópapíron oroszlánok voltak és vörös ördögök, ott álltak aztán talán egy hétig is, süthette őket a nap, hűt- hette őket a hold. Aztán egy reggel eltűntek. így hátráltatta a sorsot Öreganyó. Jól csinálta nagyon, összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel várt. Nem is volt meglepve, amikor kilenc- venegyedik évében, augusztus hetedik napján egy napbarnított arcú fiatalember jött keresztül az erdőn, és megállt a háza előtt. Olyan öltönyt viselt, mint a fehér hó, amely lesiklik a háztetőről, hogy redökbe simulva terüljön el az alvó földön. Kocsija nem volt; hosszú utat tett meg gyalog, de frissnek és tisztának látszott. Sétapálca nem volt nála, hogy rátámaszkodjon, és kalapot sem viselt, hogy védje arcát a nap perzselő sugaraitól. Nem izzadt. De ami a legfontosabb, csak egy dolog^volt nála, egy üveg, teli valamiféle világoszöld folyadékkal. Mélyen a folyadék zöldjébe tekintve megérezte, hogy az Ö háza előtt van, és feltekintett. Nem érintette meg az ajtót. Lassan körbesétálta a házat, átnézett rajta röntgenszemeivel, és öreganyó tudta, hogy megjött. — Ó — kiáltotta pár morzsával a szájában. — Ez te vagy! Tudom, ki vagy! — Ki vagyok? * * Mai haladó amerikai elbeszélő — Fiatalember vagy, akinek olyan az arca, mint a rózsaszín nyári gyümölcs. De nincsen árnyékod! Miért? — Az emberek félnek az árnyéktól. Az enyémet megsze-messze hagytam. — így látlak én, anélkül, hogy rád néznék! — Ű — mondta a fiatalember —, micsoda képességeid vannak? — De arra is képes vagyok, hogy téged kívül tartsalak, én pedig bent maradjak. A fiatalember ajkai alig mozogtak. — Nem akarok én megküzdeni veled. De ő meghallotta. — Vesztenél, vesztenél! — Pedig én győzni szeretek. Ezért hát ezt az üveget itt hagyom a küszöbödön. Hallotta a falon keresztül, milyen gyorsan kezd dobogni öreganyó szíve. — Várj! Mi van benne? Akármit hagynak is a birtokomon, jogom van tudni! — Nos hát... — mondta a fiatalember. • — Mondd! Folytasd! — Ebben az üvegben az a nap és az az éjszaka van, amikor tizennyolc esztendős lettél. — Mi? Micsoda? — Jól hallottad. — Az a nap, amikor tizennyolc éves lettem... és az az éjszaka? — Igen. — Egy üvegben? A fiú magasra tartotta az üveget, amelynek olyan alakja volt, mint egy fiatal nőnek, felfogta a világ fényét, melegséget sugárzott vissza, és azt a zöld tüzet, amely a tigris szemében parázslik. Békésnek és nyugodtnak tűnt, aztán hirtelen felkavarodott a kezében. — Nem hiszem! — kiáltotta Öreganyó. — Itt hagyom, aztán elmegyek — mondta a fiatalember. — Ha már nem leszek itt, kóstolj meg egy kávéskanálnyit a palack zöld tartalmából. Akkor majd megtudod. — Méreg! — Nem az. — Ezt édesanyád becsületére mondod? — Nekem nincs édesanyám. — Akkor mire esküszöl? — Magamra. — Azt akarod, hogy megöljön! — Feltámaszt halottaidból. — Nem vagyok halott — mondta öreganyó. A fiatalember mosolyogva pillantott a házra. — Nem vagy-e? — kérdezte. — Várj! Megkérdezem önmagam. Halott vagy? Léteziel-e egyáltalán ennyi év óta? — Vagy csak majdnem? — Az a nap és az az éjszaka, amikor tizennyolc esztendős lettél — mondta a fiatalember. — Jól gondold meg. — Olyan régen volt! — Valami megmozdult -a koporsó nagyságú ablakban, mintha egér zörgött volna. — Szép nap volt, életed szép évében. — Szép nap — mormolta Öreganyó a rejtekhelyén. — A szüret éve. ízt kapott tőle az életed. Egy korty és megismered. Miért nem próbálod meg, miért? — Magasra tartotta az üveget, amelyből hirtelen messzelátó lett. Egy régen elmúlt év egyetlen napját mutatta élesen. Zöld és sárga volt ez a nap. Akár a verőfényes délidő, amikor a fiatalember felkínálta a múltat, melyet gyújtólencseként tartott a kezében. Megbillentette a fényes üveget, felröppent egy fehér pillangó. Ott szárnyalt az ablak redőnyén, hangtalanul játszva a léceken, mint szürke zongorabillentyűkön. Az égő szárnyak könnyedén törtek keresztül a zsalu résein, és felvillantottak egy ajkat, egy szemet, egy orrot. A szem visszahúzódott, majd ismét kíváncsian megjelent a fénykévében. Megtalálva azt, amit keresett, a fiatalember mozdulatlanul tartotta a fénypillangót. A távoli nap zöld tüze keresztültört a régi ház ablakain. Hallotta az öregasszony lélegzetében az izgalmat s a- visszafojtott örömet. — Nem, nem csapsz be! — kiáltotta öreganyó, és úgy hallatszott a hangja, mintha víz alól jönne. — Visszatértél testet öltve, és olyan arccal, amelyet nem látok jól. Olyan hangon szólsz, amelyre valahonnan emlékszem. Kinek a hangja lehet? Nem érdekel! Varázsasztalkám itt az ölemben megmondja nekem, ki vagy, és mit akarsz nekem eladni! — Fiatalságod huszonnégy óráját árulom. — Mást akarsz te eladni! — Nem, nem adhatom el azt, ami vagyok. — Ha kijönnék, megragadnál, és hat láb mélyre taszítanál. Sok éven át becsaptalak, várakoztattalak. Most új cselekkel jössz, de nem válnak be! — Ha kijönnél azon az ajtón, ifjú hölgy, megcsókolnám a kezed. — Ne nevezz annak, ami nem vagyok! — De az lehetnél egy óra múlva! — Egy óra múlva... — suttogta öreganyó. — Mikor mentél át utoljára a nagy erdőn? — Nem tudom ... nem lehet... nagy a sár. — Ifjú hölgy — mondta a fiatalember —, gyönyörű nyári nap van. A fák templomában méhek aranyos kárpitja remeg. Egy tölgyfa odvábán mézfolyó fakad. Cipő nélkül, mezítláb gázolhaszt a vad- méntában. A völgyben úgy hullámzanak a sárga virágok, mint a pillangók. A fák alatt olyan a levegő, mint a mély kutak tiszta és hűs vize, szinte hörpinthetsz belőle. Nyári nap ez, olyan fiatal, mint valaha. — De én már öreg vagyok. — Nem, ha figyelsz a szavamra! Ez a leghatározottabb ajánlatom. Üzlet közötted, köztem és az augusztusi nap között. — De milyen alku ez, mit kapok a pénzemért? — Huszonnégy hosszú nyári órát. Most kezdődnek! Miután keresztülfuto-ttunk az erdőn, amelyben bogyókat szedünk, mézet eszünk, vonattal bemegyünk a városba, es megveszem neked a legszebb, pókhá- lófinom nyári ruhát, és a gyorsvasútra ülünk. — Gyorsvasútra! — Egy óra alatt a belvárosba visz. Ott megvacsorázunk, és egész éjszaka táncolunk. Négy pár cipőt veszek neked, szükséged lesz rájuk, mert eltáncolod őket. — De nem mozdulnak a csontjaim. — Futsz majd inkább, mint jársz, és inkább táncolsz, mint szaladsz. Figyeljük az égen keringő csillagokat és a parázsló felkelő napot. Alkonyatkor otthagyjuk lábunk nyomát a tóparton. Az emberiség történetének legnagyobb reggelijét fogyasztjuk el, aztán úgy fekszünk majd a homokon, mint két csirkepástétom. Késő délután jókedvűen vonatra ülünk, ölünkben egy nagy bonbonosdo- bozzal, és elborít a kalauz lyukasztójából szálló jegykonfetti: kék, zöld, narancs- sárga, mint az esküvőn. Aztán átsétálunk a városon, nem nézünk senkire, keresztülsétálunk a homálytól illatos erdőn át. Csend támadt. — Máris vége — mormogott öreganyó —, pedig még el sem kezdődött. — Kicsit várt, majd megkérdezte: — Miért teszed ezt. Számodra mi ebben a jó? A fiatalember kedvesen mosolygott: — Azért teszem, kislány, mert szeretnék veled hálni. VÖ zihálva mondta: — Még senkivel sem háltam életemben! — Akkor... szűz vagy? — Büszke is vagyok rá! A fiatalember sóhajtott, és a fejét csóválta: — Akkor hát igaz, tényleg igaz, hogy szűz vagy. Egy ideig semmi sem hallatszott ki a házból, aztán halkan, mintha valahol egy régi csapot nyitnának meg, és egy régi szerkezetet indítanának meg fél évszázad elmúltával, az öregasszony sírni kezdett. — Miért sírsz, öreganyó? — Nem tudom — zokogta. A sírás lassanként elhalt, és a fiatalember a hintaszék hangját hallotta, ahogyan az öregasszony a bölcső ritmusával nyugtatta magát. — öreganyó! — suttogta. — Ne szólíts így! — Jól van. Akkor hát: Clarinda! — Honnan tudod a nevem? Senki sem ismeri! — Clarinda, miért rejtőztél el a házban akkor régen? — -Nem tudom... De igen, mégis. Féltem. — Féltél? — Furcsa az egész. Fél életemben az élettől Tél-tem. A másik fél életemben pedig a haláltól. Mindig csak a félelem. Te! Mondd meg az igazat! Amikor letelt, a huszonnégy óra, és sétáltunk a tóparton, és a vonaton is ültünk, és visszajöttünk ide a házhoz, te akkor... A fiú kimondatta vele. — ... velem akarsz aludni? — suttogta. — Tízmilliárd évig — mondta a fiatalember. — Ó — mondta, és tompa volt a hangKEMÉNY GYÖRGY ILLUSZTRÁCIÓJA
