Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-05-20 / 20. szám

Az idős emberek általában nehezen alkalmazkodnak az újhoz, görcsösen ragaszkodnak szokásaikhoz, életmódjukhoz. Az idő múlásával azonban ki előbb, ki később érzi, hogy segítségre szorul. S milyen jóleső érzés, ha az ember tudja, hogy törődnek vele!

Társadalmunknak az a célja, hogy az idősek közül senki se maradjon egyedül, senki se érezze magát elhagyatottnak. E cél megvalósítása érdekében többféle megoldást találtunk és alkalmazunk. Ilyen a házi szociális gondozás megszervezése és a nyugdíjasházak létesítése.

Nyugdíjashoz és gondozók

Hazánkban az első nyugdíjasházat 1967-ben létesítették az észak-csehországi Desnóban. Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy az idős emberekről való gondoskodás, lakáshelyzetük megoldása és szociális ellátásuk nagyon jó formáját választották az illetékesek. Lényegében nem volt új az elgondolás, hiszen a gondozószolgálatot néhány helyen már a felszabadulás után megszervezték. A Csehszlovák Vöröskereszt tagjai voltak az első gondozók, ők keresték fel azokat, akik segítségre szorultak. Később az egészségügyi dolgozók ápolták az egyedül élő, elsősorban beteg embereket, az időseket pedig továbbra is a Vöröskereszt önfeláldozó tagjai patronálták. 1959-ben a nemzeti bizottságok kapták feladatul a házi szociális gondozás megszervezését. Azóta egyre többen veszik igénybe a segítségnek ezt a formáját. A nyugdíjas- házak is beváltak, ezért a desnói példa

ban korántsem tudtunk minden rászorulóU elhelyezni. Minden kérelmező körülményeit külön-külön megvizsgáltuk. Nemcsak lakáskörülményeit vettük figyelembe, hanem szociális helyzetét és nem utolsósorban egészségi állapotát is. Ebben az évben újabb nyugdíjasházat adunk át, ahol a két emeleten 100 kisméretű lakás lesz, a földszinten pedig szociális helyiségek.

— Hogyan fogadták az idősek a nyugdíjasház létesítését?

— Nagy visszhangot váltott ki a megnyitása. Szlovákiában ugyanis mi hoztuk létre a második ilyen jellegű létesítményt. Kezdetben kissé idegenkedtek a költözködés gondolatától, de a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon jó megoldást választottunk. Nyugodt szívvel és örömmel mondhatom, hogy ma már vonzó a nyugdíjasház. Nagyon sokan szeretnének odaköltözni, mert látják, hogyan élnek a ház lakói.

Látogatóban

Két négyemeletes épület, közös bejárattal. A falon alig észrevehető tábla jelzi, hogy nem közönséges lakások vannak az épületekben, amelyek Nitra egyik csendes negyedében eredetileg munkásszállónak épültek. Négy évvel ezelőtt azonban munkások helyett idős emberek költöztek ide.

— Százegy nyugdíjas él a házban — tájékoztat Mária Lacová gondozónő —, közülük 54-en szorulnak ápolásra.

Olyan idősek laknak itt, akik nincsenek ágyhoz kötve, de koruk vagy egészségi állapotuk miatt segítségre szorulnak. Hat gondozónő (közülük három hivatásos, három pedig önkéntes) törődik azzal, hogy a lehető legjobban érezzék itt magukat. Reggelenként először rendbe teszik a szobákat, majd bevásárolnak az előző napi megrendelések alapján. A lakók főzhetnek egyedül is, aki pedig úgy kívánja, az egyik üzemi konyha ételeiből választhat, s az ebédet a gondozónők a szobába viszik. A házban automatikus mosógép van. A fehérneműt, a ruhát kimossák, kivasalják az időseknek, az ágyneműt pedig a mosodába hordják.

Délutánonként a nyugdíjasok sétálni járnak a közeli parkba. Gyakran látogatják a múzeumot és a képtárat is.

sok követőre talált.

Szlovákiában a második

— Hogyan született a nyugdíjasház létesítésének ötlete? — tettem fel a kérdést Boiena Ziakovának, a Nitrai Városi Nemzeti Bizottság szociális osztálya vezetőjének.

— Városunkban több mint 11000 nyugdíjas él. Közülük sok az egyedülálló. Többen a régi városrészben éltek, ahol a lakások egy része nem felelt meg a követelményeknek. Segíteni akartunk azokon a nyugdíjasokon, akiknek nem kielégítőek az életkörülményeik.

—- És sikerült?

— Részben. A jelenlegi nyugdíjasházA gondozónők bevásárolnak, ebédet hoznak a nyugdíjasoknak, jobbról az első Mária Lackóvá (J. Cerny felvétele)

Nemrég Topolüiankyban voltak kirándulni.

— Igyekszünk mindig valamilyen programot összeállítani lakóinknak, hogy ne unatkozzanak — mondotta Mária Lacová. — S ők nagyon hálásak minden kedves szóért, minden figyelmességért.

Nagy szeretet és sok türelem kell az idős emberek ápolásához. Idő kellett ahhoz, hogy a gondozónők és a gondozottak között szinte családi kapcsolat, kölcsönös bizalom alakuljon ki. Bizonyítaniuk kellett az ápolóknak, hogy jót akarnak, ha tanácsot adnak, ha útbaigazítják az időseket. S ezt sikerült elérnie a Helena Jarábková irányította kollektívának. A nyugdíjasok a hét végi két szabad nap után már alig várják, hogy hétfőn benyissanak hozzájuk a gondozónők.

A legidősebb lakó

A negyedik emeleten az egyik kétszobás lakásban három testvér él: Fasing Henrik, Adél és Hermin. Csaknem három éve költöztek ide. Kicsit nehezen szokták meg az új környezetet, hiányzott nekik a kert, a virágok. A kényelem kárpótolja mindezt számukra. Saját bútorukkal rendezhették be a szobákat.

Adél néni éppen ebédet készített.

— Nem ízlik nekünk az üzemi konyhán főzött étel. Míg bírok, megfőzök, ez mégiscsak hazai — mondotta.

— Mindennap olvassuk az Oj Szót — jegyezte meg Fasing bácsi —, épp most voltam az újságért. A nővéreimet is érdekli, mi történik itthon és a nagyvilágban.

Fasing Hermin a ház legidősebb lakója. Nemrég töltötte be 93. életévét. Születésnapján a nemzeti bizottság képviselői is eljöttek gratulálni.

— Hogy érzik magukat itt? — kérdeztem.

— Nagyon jól, de néha hiányzik a régi házunk, az udvar. Az ápolónők nagyon kedvesek. Mindent megtesznek, amit csak kívánunk — válaszolta kérdésemre.

Amit még meg kell oldani

A lépcsőkön lefelé jövet kísérőm, Mária Lackóvá nagyot sóhajtott:

— Már régen ígérik, hogy beszerelik a felvonót. Nagy szükség lenne rá. Nekünk is és a lakóknak is. Naponta többször fel kell mennünk a legfelső emeletre, s ez bizony fárasztó. A nyugdíjasok is gyakrabban jönnének ki a szabadba, ha nem kellene a lépcsőn járniuk. S még egy gondunk van. A házban nincs klubhelyiség. A lakáshivatalnak van két irodája a földszinten. Ott szeretnénk berendezni egy társalgót, ahol szórakozhatnának, beszélgethetnének a lakók. Akkor a közös étkeztetést is bevezethetnénk. Reméljük sikerülni fog.

XXX

— Az idős emberekről való gondoskodás szép példáját láttam — ezeket a sorokat írtam búcsúzásul a nitrai nyug- dfjasház krónikájába.

DEÁK TERÉZ

1978.

V. 20.

Á

prilis végén Privacsek János, a Lénártfalvai (Le- nartovce) Helyi Nemzeti Bizottság elnöke, hivatalosan nyugdíjba ment, de egyelőre mégis hivatalban marad. Ügy határozott, hogy ledolgozza a törvény által engedélyezett 180 munkanapot. S aztán? Másvalaki jön helyébe, de az is lehet, hogy a választásokig betölti tisztségét. Nem könnyű megválnia, hiszen 25 éve, az első választások óta dolgozik ebben a községben. Voltak örömei, gondjai, vitái. Másképpen ez nem is lehet az életben.

— Korlát kőbányájáról nevezetes. Valamikor nemzedékről nemzedékre szállt ott a kőfaragó-mesterség. Nagyapám és apám után én is ezt a szakmát választottam — eleveníti fel a múlt emlékeit. — Apám 1921- től párttag volt. Sokat nélkülöztünk. Hárman voltunk testvérek, mindegyikünkből embert faragott. Mind párttagok vagyunk.

A Februári Győzelem után szükség volt a megbízható káderekre. Néhány hetes tanfolyam után oda helyezték, ahol éppen szükség volt rá. Az akkori tornaijai (Safárikovo) járási akcióbizottságra került, majd a szentkirályi (Král), később az abafalvai (Abovce) helyi pemzeti bizottságra. Nappal úgy, mint a többi társa, az ügyintézést végezte, este a környező falvakat járta. A szövetkezetek megalapításában segített. Nem egy-két napról, hónapról volt szó, hanem állandó, kitartó munkáról. Nem sajnálta a fáradságot. Az apai örökség kötelezte, hogy amiről egykor otthon hallott, azt most tettekkel segítsen megvalósítani.

— A község életében a legjelentősebb esemény a szövetkezet megalakítása után a Sajó szabályozása volt — tér rá az épftőmunka ismertetésére. — Ezt követően minden erőnket a falu fejlesztésére összpontosítottuk. Lenártfalva nem nagy község. Lehet, hogy ténykedésem ideje alatt többet is építhettünk volna, még csinosabbá tehettük volna településünket, de én úgy gondolom, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Szorgos emberek lakják a községet. A leginkább arra vagyok büszke, hogy 1988-ban a nemzeti bizottságok versenyében kerületi elsőségre tettünk szert, s ezért 50 000 korona pénzjutalomban részesültünk.

A lénártfalviak sem tudják pontosan megmondani, hogy a felszabadulás óta ml minden

épült a községben a lakosok, a képviselőik és a szövetkezet segítségével. Jani bácsi is, ahogy az elnököt szólítják, amikor efelől érdeklődöm, kimutatásokat vesz elő, de aztán félreteszi őket. Több olyan épület, amelyet az első időszakban átépítettek, tataroztak, ma már más célt szolgál, il- * letve lebontották.

— Menjünk végig a községen — indítványozza, s azon nyomban, hogy elindulunk, kezdi a felsorolást. — Ez az

épület a szövetkezet székháza, itt kapott helyet a hnb irodája és a posta. Ha jól emlékszem, a tűzoltószertárat 1968-ban avattuk fel. Rendbe tettük az iskola előtti területet, és az épülethez egy tantermet hozzáépítettünk. Ma már van napközi otthonunk konyhával és 30 férőhelyes óvodánk. Az utak egész sorát portalanítottuk, átépítettük az egészségügyi központot, bővítettük a művelődési otthont.

Elhallgat. Úgy tűnik, hogy kifogyott a szóból. Pedig volna még miről beszélnie. Például arról, hogy a szövetkezet a járásban a jól gazdálkodók közé tartozik. Ók is több épülettel gyarapodtak, igaz, állami beruházással. Az elmúlt harminc év alatt mintegy 70 lakóház épült, noha ez a község nem központi település. Készülnek a járdák is. Velikenyén az egykori iskolát óvodává alakítják át, és azt még a nyár elején megnyitják. Lehet, hogy a felsorolás még így sem teljes, de az ottani emberek számontartják és élvezik mindazt, amit két

kezük munkájával létrehoztak.

— Eljárt fölöttem az idő, de ezzel minden embernek számolnia kell. A búcsú ennek ellenére nem lesz könnyű — mondja Privacsök János, akta hnb-elnök funkciója mellett

1957-től a pártbizottság tagja is. — Sok mindent szerettem volna megvalósulni látni, például a víz- és gázvezeték építését. Az oly régen tervbe vett új vasútállomáson is jó volna még életem őszén vonatra felszállni. Ha nyugdíjas lettem is, továbbra is itt élek majd a községben, és ha a szükség úgy hozza, igyekszem erőmhöz mérten segíteni.

— Gondolt-e már arra, hogyan tölti nyugdíjas éveit?

— Egyelőre, amint már mondtam, maradok funkciómban, később majd meglátjuk. Három unokám van, így tehát lesz kivel szórakoznom. De azt hiszem, más elfoglaltságom is akad majd. A kommunisták nem szoktak nyugdíjba vonulni, főleg a szó szoros értelmében nem.

A járás vezetőitől 60. születésnapján átvette A szocializmus építésében végzett áldozatos munkáért és A járás fejlesztésében szerzett érdemekért kitüntetést. Megérdemelten.

NÉMETH jÁNOS

Fasing Hernia, a nyugdljaahái legidősebb lakója