Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-06 / 18. szám
ÚJ szó 1979 . V. 6. Á prilis közepén Brüsszelből érkezett vendégek tanácskoztak Ankarában a jövendőről — az Európai Gazdasági Közösség, azaz a Közös Piac miniszteri tanácsának küldöttsége akart tisztázni néhány fontos részletkérdést az ország csatlakozásával kapcsolatos hatalmas problémacsomóból. A vendégek érdekes és fontos híreket is hoztak Brüsszelből. Pierre Bernard-Reymond francia külügyi államtitkár kapta azt a kellemes •megbízást a Közös Piac bizottságától, hogy közölje az ankarái vendéglátókkal: Brüsszel mintegy 100 millió dollár értékű azonnal felvehető, két esztendőre szóló gyorssegélyt ad. Azt is megmondta: szó lehet arról, hogy már most, ebben a tárgyalási szakaszban beszélgessenek egy még ennél is nagyobb összegű, de majd csak később kifizetendő segélyről. Pénz, pénz, pénz — nincs egyetlenegy olyan megbeszélés, tárgyalás, nyilatkozat, beszéd, akár Törökországban, akár a világ más részén, ha A „szürke farkasok" egy plakátja és egy bőrkabátos Türkes-követö TÖRÖKORSZÁGI HÉTKÖZNAPOK Költőből politikus: Bülent Ecevit • Pénz, pénz, pénz: Minden beszélgetés fö témája • A „szürke farkasok" szerepe • Egy meghiúsított provokáció • Ki mennyit ígér és mennyire van szükség? • Rendőrségi reform előtt Törökországról van sző, amelyben éppen ne a pénz lenne a legfontosabb téma. Bülent Ecevit, Törökország miniszterelnöke, nemcsak jól beszél angolul, hanem szépen is. 1944-ben, amikor Isztambul legdrágább angol nyelvű középiskolájában végzett, az ottani egyetem orvosprofesszorának jóképű és tehetséges fiáról úgy beszéltek, mint a török jövendő költőreménységéről. Fordítóként kezdte: T. S. Eliot és Dylan Thomas fordítójaként vált országszerte híressé. De az ő verseit is szerették a török olvasók. Nagy meglepetés volt, amikor a •költő a líra helyett a politikát választatta. Először diplomataként dolgozott Londonban, 1950-től pedig a Köztársasági Néppárt lapjának, az ellenzék szócsövének, az Ulusnak lett megbecsült munkatársa. 1954—55-ben a Harvard-egyetemen volt ösztöndíjas. (A szemináriumvezetőt, aki a politikai tanszéken nagyon szerette török tanítványát, így hívták: Henry Kissinger.) Bülent Ecevit kedvenc angol kifejezése: „fresh money“, azaz friss pénz. „Nagyon sürgősen és nagyon sok friss pénzt kell kapnia Törökországnak, hogy rendkívüli gazdasági gondjait, amelyek természetesen összefonódnak súlyos politikai kérdésekkel is, 1979-ben közelebb vigye a megoldáshoz“ — mondotta. Januárban a guadeloupei négyek: az Egyesült Államok, Nagy-Brítannia, Franciaország és az NSZK vezetői „halaszthatatlanul sürgősnek“ nevezték a Törökországnak adandó óriás- kölcsön dolgát. A Nemzetközi Valuta Alap szakemberei január éta jóné- hányszor jártak már Ankarában, de amikor erről 'a nagy kölcsönről van szó, mindig azt mondják: „ez csak hosszú és szívós munka gyümölcseként adható meg, mert a Nemzetközi Valuta Alap csak akkor ad pénzt, ha bizonyos előfeltételeket teljesítenek". •Az előfeltételek közül az első: devalválják 50 százalékkal a török fontot. Ecevit kormánya erre nem hajlandó. 'Egyébként is: nagyon nehéz lenne pontosan felelni arra, hogy elég-e az a pénz, amit a januári nyugati csúcs- találkozón megszavaztak Ankara számára. Kereken egymilliárd dollárról volt ott szó, ebből Washington és Bonn 200—250 millió dollárral járulna hozzá, és körülbelül 400 millió lenne a kereskedelmi bankok viszonylag hosszúlejáratú hitele. Külön plusz a 400 millió dollár a Nemzetközi Valuta Alaptól, egy hosszabb lejáratú kölcsön Amerikából, újabb 500 millió értékben és a bevezetőben említett Brüsszelből érkező 100 millió. Márciusban Ankarában tárgyaló nyugati pénzügyi szakemberek elmeHARC A SZELSOJOBBOLDAL ELLEN sélték: egy vacsora végén török bankemberek egybehangzóan kijelentették: „Mit is jelent 500 millió dollár annak a gazdaságnak, amelynek negyven naponként van szüksége ennyire, ha el akarja kerülni az ösz- szeomlást?“ Valóban: a külföldi adósságok 1979 márciusában már meghaladták a 15 milliárd dollárt, és a tavalyi kereskedelmi deficit több kétmilliárd dollárnál. (Kiegészítő adatok: az infláció jelenleg 60 százalékos, a munkanélküliségi arány 20 százalék, és a lakosság évi 3 százalékkal nő) Bülent Ecevit miniszterelnök joggal mondhatta: túl a pénzen, amire oly szükség van, mint a szomjazó embernek a vízre, tudomásul kell venni, hogy Törökország számára a 3 százalékos gazdasági növekedés sem egyéb puszta stagnálásnál. Április első napjaiban a kormány — ezúttal a szakszervezetek és a haladó társadalmi szervezetek igen Jelentős támogatásával meghiúsított egy újabb, gyalázatos jobboldali provokációt. A szélsőjobboldal (együtt Demirel volt miniszterelnök pártjával) négynapos országos sztrájk során akarta megmutatni, hogy nélküle nem lehet megoldani semmilyen kérdést. Arra hívták fel a teherautósofőröket és teherautó-tulajdonosokat, az összes kisiparost és kiskereskedőt, hogy négy napig ne dolgozzanak, bénítsák meg az ország életét. A terv nem sikerült. A kudarcot vallott provokáció után a kormány bejelentette: folytatják a terrorizmus elleni különleges egységek szervezését. Hasan Fehmi Günes belügyminiszter hivatalosan közölte: a kormány hamarosan a parlament elé terjeszti a rendőrségi apparátus megszilárdítására kidolgozott törvénytervezetet. A fasiszta „Nemzeti Mozgalom Pártja“ elnöke, a kiszolgált ezredes, Alparslan Türkes — a sztrájkkísérlet nyilvánvaló kudarcán feldühödve azzal válaszolt a vidéki kőrúton járó belügyminiszternek, hogy „a terrorizmus elleni különleges egységek tulajdonképpen »ellenterrort« fejtenek ki az ellenzék képviselőivel szemben“ és azt magyarázgatta, hogy a rendőrség megerősítése „polgárháborút fog előidézni Törökországban“. Pedig a gazdasági gondok mellett — és azokkal szorosan összefonódva — éppen a rend megszilárdítása, a terrorcselekmények sorozatát elkövető szélsőjobboldal elleni küzdelem eredményessége az ország legfőbb kérdése. Nemrég írta a hamburgi Die Zeit egy nagyobb Törökországról szőlő sorozatában: „A török rendőrség kiképzése hiányos, felszerelése rossz, az isztambuli rendőrnek az autóbuszt kell igénybe vennie, ha el akar jutni a bűntett színhelyére. De nem csupán járművei, emberei sincsenek. Nemrégiben emlékeztette az újságírókat Isztambul rendőrfőnöke: a hárommilliós városban csak 7000—8000 rendőr van — pedig a hozzá hasonló több millió lakosú nagyvárosokban a szükséges rendőri erő legkisebb létszámát 35—40 000-ben adják meg a szakértők ... Sajnos a török rendőrségre is befolyással van a múlt: mivel a szélsőjobboldal sok éven át minden akciójánál hivatalos támogatást élvezett, síok rendőr nem képes másutt látni az ellenséget, csak a baloldalon.“ A bejelentés, hogy hamarosan megszilárdítják a rendőrségi apparátust, éppen azt jelenti: megszabadulnak az ellenséget csak a baloldalon látó tegnapi tisztektől és megpróbálják új, a szélsőjobboldallal szembenálló tisztikarral megerősíteni a terrorizmus ellen küzdő egységeket. Mostanában, amikor a tavalyi iszonyatos kahramanmarasi vérfürdőről (több száz halott hevert az utcákon a jobboldali támadás után) szóló vizsgálat végére értek, egy megdöbbentő adatot ismertetett a baloldali sajtó. Megállapították: a szélsőjobboldali gyilkosok bandái megkímélték azokat a házakat a kisvárosban, amelyeknek kapujára a szorosan egymás mellett álló három félholdat festették fel. Ez Türkes ezredes „szürke farkasainak“, rohamosztagosainak jelvénye. Azt a lapot, amely először közölte a vizsgálat adatait, a liberális „Mil- liyet“-et Abdi Zpekci szerkesztette. A közlést követő harmadik napon ismeretlen tettesek az utcán lelőtték. Április 10-én az Associated Press egy jelentésében beszámolt arról, hogy aZ elmúlt tizenkét hónapban utcai összeütközésekben „ismeretlen tettesek által leadott lövések következtében“ 1200-an haltak meg Törökországban. Az ország politikai helyzetének ismerői szerint az áldozatok szinte kivétel nélkül Ecevit hívei, a tettesek pedig csak a. „szürke farkasok“ között találhatók. A miniszterelnök áprilisban egy nyilatkozatában kijelentette: „Semmi sem rázkódtathatja meg a világi török államot. Kudarcra vannak ítélve azok a csoportocskákj amelyek a bajok okát az igazi iszlám hittől való elfordulásban látják. Világi ország maradunk. Egyes külföldi elemek az irániakhoz hasonló eseményekre számítanak nálunk, bizonyos belső erők pedig úgy vélik, hogy ilyen fejlemények kezdeményezői lehetnek. A modern török állam alapítójának, Kemal Atatürknek a politikai öröksége nemcsak azt jelenti, hogy világi állam vagyunk, hanem azt is, hogy elvetünk mindenfajta faji megkülönböztetést és a nemzetiségek közötti megkülönböztetést.“ Ecevit azt is megmondotta: talán sikerül a kölcsönökkel elkerülni a gazdaságilag legrosszabbat Ankarában — politikailag pedig arra kell gondolni, hogy Törökország, amely a Szovjetunió szomszédja, nem érzi fenyegetve biztonságát Moszkvától és ennek megfelelően kíván eljárni politikája kialakításakor, kitartva az enyhülési vonal elsőbbsége mellett. GÁRDOS MIKLÓS A múlt öröksége: isztambuli városkép Vásárlék ás eladák as ismirí piacon
