Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-05-06 / 18. szám
GYEREKKOR Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönn a fán s a szél forgatta még a puskoporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrű volt az alkony. Es hősi a halál. 1944. január 25 ÉK tem én e földön, :r úgy elaljasult, kéjjel ölt, nemcsak parancsra ben hitt s tojtékzott téveteg, t vad kényszerképzetek. tem én e földön, érdem volt s a gyilkos, bló volt a hős, - t netán s csők lelkesedni rest, űlölték, akár a pestisest. tem én e földön, emelt, az bújhatott, égyenében ökleit, - jvadult s egy rémes végzeten tői és mocsoktól részegen. Item én e földön, <nek átok volt az anyja, boldog volt, ha elvetélt, a férges sír'r holtat, asztalán a sűrű méregoldat. tem én e földön, 5 is csak hallgatott, y talán megszólal újro - kot itt úgysem mondhatna más, evek tudósa, Esaiás. ik, nt, nem érdekli a világ, csak a lombbal teli ág. Azt csodálja, táplálgatja, küld neki jó ízeket, édes, égi izeket. Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény. Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett. Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 8 K ruszó gurul, d tétováz s lehull; ^és gondolat, es ég szalad, mozgó zűrzavarban, ökre mozdulatlan 3 pusztulást csodál, emetkezö bogár, közt 3. Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál, Mohács, 1944. október 24 4. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - így végzed hát te is, - jnek súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. némán Halált virágzik most a türelem. Der springt noch auf, - hangzott fölöttem, lépő Sárral kevert vér száradt fülemen. Iva Szentkirályszabadja, 1944. október 31 Marinkéval közvetlenül a háború előtt Ismerkedtem meg, a főlépcsőn. Én éppen kinyitottam az ajtó biztonsági zárát, ő pedig eközben elment mellettem: sétáról jött haza, s egészen kipirult, fáradt és kihevült volt a játéktól. Babáját a kezénél fogva hurcolta; az élettelenül csüngő baba szintén roppant fáradságot és kimerültséget árult el. Lehajoltam és így szóltam: — Jó reggelt, szép kislány! A kislány rám nézett, semmit sem válaszolt, szuszogott és lassan, ügyetlenül hátrálva megindult fölfelé a lépcsőn: egyik kezével a korlátba kapaszkodott,, a másikkal pedig a szerencsétlen babát vonszolta maga után. A lépcsőpihenőn egy lélegzet- vételre megállt, még egyszer, ijedten rám pillantott odaföntről, megköny- nyebbülten sóhajtott, megfordult és cipője sarkával kopogva fölfelé iramodott. Ezután sokszor láttam az ablakból az udvarban vagy az utcán, más gyerekek között. Hol itt, hol ott tűnt fel piros kötényruhája és hangzott fel csengő, talán túlságosan is csengő, akaratos hangocskája. Valóban nagyon szép volt: göndör, fekete hajú, nagy szemű, kis híján azt lehetett volna mondani róla, hogy szakasztott baba. A porcelánbabához való tökéletes hasonlóságtól azonban megóvta az élénk szeme, meg az arcán bujkáló eleven hamisítatlan pír: ilyen piros színt nem lehet festékkel odamázolni, az ilyen arcokról szokták azt mondani, hogy „majd kicsattan az egészségtől“. A háború alatt még jobban összeismerkedtünk. Ősszel, amikor elkezdődött a bombázás, lakásomban holmi „fiókóvóhely“ nyílt. Az igazi óvóhely nem volt elég kényelmes és tágas, én pedig a földszinten laktam, s bár teljes biztonságot természetesen nem szavatolhattam vendégeimnek, elég hely volt nálam, és esténként mind gyakrabban népes társaság gyűlt össze — főként gyerekek mamájukkal, a nagymamájukkal és a nagypapájukkal. Ekkor fűződött szorosabbra kettőnk barátsága. Megtudtam, hogy Marinka hatéves, a mamájával és a nagymamájával lakik, a papája kint van a fronton, hogy ő nem tud olvasni, viszont sok verset tud kívülről, hat babája és egy mackója van, más nyalánkságoknál jobban szereti a csokoládét, a közönséges hosszúkás cipónál a „negyvenes cipőt“, vagyis a negyven kopejkáért kapható vajas péksüteményt.. Igaz, mindezt nem mindjárt és nem magától Marinkától tudtam meg, hanem főképp a nagymamájától, aki akárcsak a világon minden nagymama, imádta egyetlen unokáját s mindent megtett, hogy elkényeztesse és elrontsa. A kislány azonban erős lélek volt, nem engedte, hogy elrontsák, bár viselkedésén már megérződött, hogy egyetlen gyerek, és az is, hogy igen sokat van felnőttek között. Szégyenlőség és fesztelenség, gyermek és józan felnőtt — mindez igen bonyolultan, de néha komikusán társult benne. Néha hallgatott, nagymamájához simult, máskor meg hirtelen nekibá- torodott és úgy elkezdett fecsegni, hogy meg sem lehetett állítani. Emellett, még ha hozzám beszélt, akkor is a nagymamájára nézett, mintha nála védelmet, segítséget és helyeslést keresne. Különben a nagyanyjától tudtam meg, hogy Marinka ráadásul még művésznő is: énekel és táncol. Megkértem, hogy énekeljen valamit. Elfordult és a fejét rázta. — No, ha énekelni nem akarsz, akkor talán táncolsz egyet? A kislány táncolni sem akart. —- Ám legyen — mondtam. — De hát mitől félsz? — Nem félek, szégyellem magam — felelte Marinka és nagyanyjára pillantott, majd rám se nézve — bátran hozzátette: — Semmitől sem félek. Csak a németektől félek. Megpróbáltam kideríteni, miért fél tulajdonképpen a németektől? Kiderült, hogy nagyon homályos elképzelése van róluk. A németek az ő szemében akkor még holmi kéményseprő — vagy farkasfélék voltak: az erdőben nyargalásznak, és bántják az együgyű kis Piroskát. Az, ami körös-körül történt — az ágyútűz robaja odakint, apja váratlan elutazása, a csokoládé és a „negyvenko- pejkás“ cipó eltűnése, még az idegen lakásban való éjszakázás is — az ő tudatában mindez akkor még csak lazán függött össze a „német“ fogalommal. S ijedsége sem volt igazi, hanem olyan, mindegyikünk szá-, mára ismerős, gyermeki ijedtség, amelyet a mesebeli szörnyek keltenek a kisgyermekben — mindenféle vasorrú bábák, vámpírok meg boszorkányok ... Emlékszem, megkérdeztem Marinkétól, mitévő lenne, ha váratlanul belépne a szobába egy német. — Hozzávágnék egy széket — felelte. — És ha a szék eltörik? — Akkor ernyőt. És ha az ernyő eltörik — akkor a lámpát. És ha a lámpa széttörik — akkor sárcipőt... Ogy rémlik, valamennyi tárgyat elsorolta, amely a szeme elé került. Szórakoztaitó játék volt a szavakkal, amelyben a németeknek a céltábla igen szerény és passzív szerepe jutott. Ez 1941 augusztusában vagy szeptemberében 'történt. Azután a körülmények elválasztottak bennünket, és Marinkával legközelebb már az új esztendő — 1942 — januárjában találkoztam. Sok változás történt ezalatt. Éjszakai vendégek már régóta nem gyülekeztek a lakásomban. De a hivatalos nyilvános óvóhelyek is üresek lettek akkorra. A város már régen a front előretolt vonalává változott, a halál itt közönséges és megszokott jelenséggé vált, s egyre kevesebben voltak az olyanok, akik a kazánházak és a pincék boltozatai alatt kívántak menedéket keresni előle. A leningrádi lakásokban sarki éjszaka és sarki fagy honolt. A furnérlemezzel borított ablakokon nem szűrődött be a nappali fény, a szél és a hideg azonban ügyesebbnek bizonyult: mindig talált magának búvó- lyukat. Az ablakpárkányokon a hó tornyosult, s még akkor sem olvadt ■ el, amikor a szobában sikerült befűteni a dobkályhába. Marinka már két hónapja ágyban feküdt. A nyomorúságos lámpabél irgalmatlanul füstölt, s egyhamar nem tudjam kiismerni magam. Egy görnyedt hátú öregasszony, akiben csak nehezen ismertem rá Marinka nagyanyjára, reszkető két kezével megragadta a kezemet, sírva fakadt, s a sarokban vonszolt, ahol az óriási ágyon, takaró- és ruhahalmaz alatt Marinka kicsiny élete pislákolt. — Marinocska, nézd csak, ki jött el hozzánk! Kicsikém, nyisd ki a szemecskédet. nézz ide... Marinka felnyitotta a szemét, megismert, mosolyogni akart, de nem sikerűit: nem futotta az erejéből. — Bácsi... — rebegte. Leültem az ágya mellé. Nem találtam szavakat. Néztem a kislány halálsápadf arcocskáját, a takarón pihenő gallyvékony kis kezét, a hegyes orrocskáját, a beesett óriási szemét — és nem tudtam elhinni, hogy csupán ennyi maradt Marinkából, abból a kislányból, akiről azt mondták: „majd kicsattan az egészségtől“, ebből az életvidám, egészségtől sugárzó, pajkos teremtésből. Ogy látszott, semmi gyermekes sem maradt arcvonásaiban. Mogorván félrebámult — arrafelé, ahol a kormos, hajdan világoskék tapétán a füstölgő mécses cikornyás árnyéka remegett. Ajándékot hoztam neki — nyomorúságos, szegényes nyalánkságot: egy darab kenderolajpogácsát, amelyet a tetszetősség kedvéért vékony cigarettapapírba csomagoltam. Rossz volt nézni, amint a kislány arca felragyogott, s egérfogai mohón ropogtatták ezt az Inkább lónak való, kőkemény ínyencfalatot. Ez a gondosan nevelt kislány még arról is megfeledkezett, hogy köszönetét mondjon: csak miután a kenderpogácsa felét bekebelezte, akkor gondolt a nagymamájára s megkínálta egy darabkával. Amikor pedig az utolsó morzsákat összeszedte, és a papírt is lenyalta — én is eszébe jutotttam: némán rám nézett, s hideg kezével megérintette a kezemet. — Nagymama — mondta s hangja náthás, rekedt volt —, nagymama, ugye milyen kár, hogy amikor egy kicsit többet ehettünk, én nem táncoltam ennek a bácsinak? Nagyanyja nem válaszolt. — És most nem tudsz táncolni? — kérdeztem. Marinka a fejét csóválta. — Nem. Az öregasszony a székre roskadt és sírva fakadt. — Istenem... — mondta. — Mikor lesz már vége ennek az egésznek?! Ekkor valami meglepő történt. Ma- " rinka hirtelen megfordult, felemelte fejét a párnáról, és sírós hangon kiáltotta: — Ö, nagymama, hallgass már, úgy unlak! „Mikor lesz vége?!“ Amikor az összes németet lekaszabolják, akkor lesz vége... Ereje elhagyta. Marinka megint a párnára hanyatlott. Nagyanyja tovább sírt. Én hallgattam egy sort s azután megkérdeztem: — És te még mindig félsz a németektől, Marinka? — Nem, nem félek — -felelte a kislány. Én megpróbáltam visszatérni hajdani tréfás beszélgetésünkhöz, s így szóltam hozzá^ — És mit csinálnál, ha mondjuk, egyszerre csak bejönne a szobába egy német? A kislány elgondolkodott, öreges, mély ráncok sűrűsödtek az orra tövénél. Ogy látszott, józanul fontolóra veszi erejét: a széket most, nem tudia felemelni, a lámpát sem éri el, fahasábot pedig fényes nappal lámpással sem találni az egész házban. Végre válaszolt. De nem hallottam. Csak láttam, amint beszéd közben megcsillantak a kicsiny, erős fogai. — Mi az? — kérdeztem. — Megharapnám — mondta Marinka. És a fogai még egyszer megcsillantak, ezt olyan hangon mondta, hogy — becsületszavamra — nem irigyeltem volna azt a németet, aki bemerészkedik ebbe a szobába, amely olyan hideg és kormos volt, mint valami indián sátor. Megsimogattam Marinfa kezét. — Nem jön ide senki Marinka... Sok sírt ástunk ezen a télen az átfagyott leningrádi földben. Sokan, nagyon sokan eltávoztak közülünk tavasszal. Marinka azonban életben maradt. Negyvenkettő tavaszán viszontláttam. Barátnőivel játszott az udvarban, a napsütésben ... Nagyon szerény, csendes, 'illedelmes játék volt. És még nem is gyermekek voltak ezek, hanem holmi gyermekárnyak. De sápadt arcocskájuk már icipicit kipirosodott, egyesek közülük már fél lábon ugráltak, pedig ez nagyon nehéz — fél lábon megállni: aki átélte a leningrádi telet, az megérti és értékeli ezt. Amikor Marinka észrevett, odaszaladt hozzám. — Bácsi — mondta és átölelt —, milyen ősz, hogy megöregedett... Beszélgettünk, elmondtuk egymásnak a legfrissebb híreket. Mindketten igazán örültünk a viszontlátásnak; akármilyen soványak és sápadtak voltunk, de éltünk. Hiszen nem mindenkinek jutott osztályrészül ez az öröm. Amikor elbúcsúztunk, Marinka utánam szólt. — Bácsi — kezdte zavart mosoly- lyal —, tudja mit, akarja, hogy táncoljak? — Aha! — mondtam. — Hát már tudsz táncolni? — Igen! Egy kicsit tudok. Csakhogy nem itt. Tudja, hová menjünk? A hátsó udvarba, a szemétláda mellé ... — Nem, Marinocska, nem kell — feleltem. — Takarékoskodj az erőddel, szükséged lesz még rá. Tudod, mikor fogsz nekem táncolni? Amikor ránk köszönt a győzelem, amikor megsemmisítjük a fasisztákat. — És ez hamar lesz? — Igen, hamar — válaszoltam. S amikor ezt mondtam, éreztem, hogy igen nagy felelősséget vállalok magamra. Ez már nem játék volt. hanem eskü. GELLERT GYÖRGY fordításé L. PANTYELEJEV
