Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-15 / 15. szám
ÚJ szú 1979 . IV. 15. K ét amerikai újságíró, a New York Times és a Baltintore Sun moszkvai tudósítói, megvádolták a szovjet televíziót, azt állítván, hogy az meghamisította egy grúz disszidenssel készített interjújukat, önkényesen montírozta a hangfelvételeket. A szovjet televízió képviselője a bíróság és a szakértői bizottság előtt bebizonyította: a vád minden alapot nélkülöz, s a két tudósítótól nyilvános cáfolatot követelt. Craig Whitney és Harold Piper azonban semmit sem cáfolt, a bíróságon nem jelent meg, idejekorán hazautazott. A televízió a rágalmazást per megindításakor a szovjet polgári törvénykönyv 7. cikkelyére támaszkodott, amely szerint a sértett személy vagy szervezet bíróság előtt 'követelheti a becsületét, vagy méltóságát csorbító híresztelések megcáfolását. Azt viszont nehéz megmondani, milyen meggondolás vezérelte Pipert és Wh'itney-t, amikor nyíltan semmibe vették az őket fogadó ország törvényeit. Náluk nyilván így értelmezik a személyi szabadságot. Mennyit ér a szabadságról való fecsegés Washington nem ismeri el azoknak a nemzetközi szerződéseknek a többségét, amelyek meghatározzák az alapvető emberi jogokat. Az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállása óta 19' ilyen egyezményt és konvenciót dolgozott ki. A Szovjetunió valamennyit aláírta és ratifikálta. Az Egyesült Államok viszont csak hármat ratifikált. Felvetődik a kérdés: miért éppen az Egyesült Államok száll síkra az emberi jogok védelmében, mégpedig éppen a szocialista országokra vonatkoztatva? Először is azért, mert az Egyesült Államoknak sürgősen szüksége volt arra, hogy „meghatározott erkölcsi tartalommal töltse meg az amerikai külpolitikát“ (Zbigniew Brzezinski mondta ezt 1978 februárjában), és a jogok védelmezésének programja látszott erre a legalkalmasabbnak, minthogy ez mindenütt vonzó és időszerű. Másodszor azért, mert az „emberi jogok“ fogalma önmagában véve eléggé tág, és az Egyesült Államok ezt próbálja kihasználni. Az Egyesült Államok elnöke, a jogvédelmi kampány kezdeményezője a beharangozás első pillanatától kezdve nem volt hajlandó megmagyarázni, mit ért konkrétan az emberi jogokon. De felfigyeltek rá, hogy akárhányszor nyilatkozik is James Carter erről a kérdésről, kerüli a gazdasági jogok említését. Voltaképpen miért? A demokrácia és a személyi szabadság üres szólam, ha nem támasztják alá szociális-gazdasági biztosítékok. Nyugaton rendszerint mellőzik a kérdésnek ezt a vonatkozását, viszont erőteljesen hangsúlyozzák a szólásszabadságot. Az amerikai James Green, a nemzetközi jog professzora egy alkalommal megmagyarázta, mi az oka ennek. Országunk azért nem fogad el olyan szerződést, mondta, amely a lakosságot illetően az államra nézve kötelező gazdasági, szociális és kulturális előírásokat tartalmaz, mert ezek „túlmennek az Egyesült Államok alkotmányában rögzített jogokon“. A Szovjetunió habozás nélkül ratifikálta a gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló 1966. évi nemzetközi egyezményt. E dokumentum értelmében az állam a területén élő állampolgárok számára biztosítja a munkát, a pihenést, a művelődést, a tanulást, a lakást, a társadalombiztosítást, a kulturális életben való részvételt. Az említett jogok régóta garantáltak minden szovjet állampolgár számára. A dokumentumot 46 állam aláírta: hiányzott viszont az aláírók közül az Egyesült Államok, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Svájc, Oj-Zéland és Izrael. Az állampolgári és politikai jogokról rendelkező 1966. évi nemzetközi egyezmény előírta az állampolgároknak az állam kormányzásában való garantált részvételét, az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, a személy és a lakás sérthetetlenségét, a lelkiismereti szabadságot. Természetes, hogy a Szovjetunió ott volt az egyezményt aláíró 44 állam között: területén több mint kétmillió állampolgár tevékenyen részt vesz az állam politikai alapját alkotó tanácsok munkájában; a nőnek a férfival egyenlő jogai vannak a családban, a munkahelyen és a törvény ellőtt; a vallási hovatartozás, vagy az ateizmus minden állampolgárnak magánügye. A szovjet képviselőnek nem kellett töprengenie, hogy aláírjon-e ilyen dokumentumot. Legfeljebb azon tűnődött el, milyen okok késztették az aláírástól való tartózkodásra az Egyesült Államokat, Franciaországot, Olaszországot, Belgiumot, Hollandiát, Svájcot, Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt? A tömegek félrevezetése alapján Mindjárt az elején célszerű elkülöníteni egymástól két jelenséget: az emberi jogok biztosításának tulajdonképpeni problémáját és a „jogvédelmi" propagandahadjáratot. Maga a probléma azóta létezik, amióta osztálytársadalom van. A propagandahadjáratot konkrétan az Egyesült Államok eszelte ki azzal a céllal, hogy politikai nyomást gyakoroljon a Szovjetunióra, új irányba terelje a nemzetközi feszültség enyhülését. A Nyugatot módfelett aggasztja, hogy az enyhülés a szocialista világ, a 'fejlődő országok és a felszabadító mozgalmak előnyére válhat. Látszólag a lehető'legnemesebb szándékokról van szó. Valóban, ki ne figyelne oda, amikor az alapvető állampolgári jogok védelméről van szó! Emberileg ez sokkal „vonzóbb“, mint a primitív, agyon- csépeli antikommunizmus! A hadjárat pszichológiai megfontolások figyelembevételével kezdődött, és Nyugaton hálás talajra talált. A liberális érzelmű embereket aggasztja az emberi jogok tényleges megsértése azokban az országokban, amelyekben élnek. Mivel állandóan rá vannak hangolva erre a hullámhosszra, könnyen rávehetők, hogy hamis információk alapján vitassák meg saját problémáikat, ugyanis nincsenek hiteles értesülések arról, mi a helyzet az egyén jogaival és lehetőségeivel a szocializmusban. Készségesen aláírják a szocialista kormányoknak címzett különféle tiltakozásokat és petíciókat, megfeledkezve arról (vagy talán nem is tudják?), hogy e szövegek szerzői egyáltalán nem humanisták, és nem liberálisok, hanem a „lélektani hadviselés“ hivatalának munkatársai. A jogvédelem ürügyén csapott lárma egy napig sem tarthatott volna megtévesztés és félrevezető információk nélkül. Valentyin Zorin, a szovjet televízió és rádió politikai hírmagyarázója a közelmúltban, amikor az Egyesült Államokban járt, nyilvánosan javasolta az amerikai propaganda- vezetőinek: kérdezzenek meg tíz-tíz embert Moszkva és New York utcáin. Nevezetesen arról, hogy mit tudnak az amerikaiak a Szovjetunió, az oroszok pedig az USA belső helyzetéről. És mindezt szépítés nélkül hozzák nyilvánosságra. Zorin három alkalommal ismételte meg javaslatát, ám az mind három ízben süket fülekre talált. Érthető. Nemcsak az „utca embere“, hanem sajnos az amerikai átlag értelmiségi is, aki pedig feljogosítva érzi magát az önálló ítéletalkotásra, többnyire módfelett kevés — ráadásul gondosan megszűrt és sztereotip — ismerettel rendelkezik a Szovjetunióról. Haft professzor, amerikai szovjetológus elmondta Burlackij szovjet professzornak, hogy az átlag amerikai legfeljebb két-három államférfi nevét -ismeri, viszont fel tudja sorolni legalább tíz-tizenöt úgynevezett „disszidens“ nevét. Védekezés a magától értetődő ellen Az emberhez méltó életkörülményeket az elsődleges és természetes emberi jogot a szocializmus mindenki számára biztosítja. Ezt senki sem -tagadhatja. De ha ez így van, akkor — a lélektani hadviselés harcosainak logikája szerint — legyen szabadság szocializmus nélkül! Éppen a „szabadság vagy szocializmus" jelszavával kezdődött a hírhedt jogvédelmi kampány, amiről közben sokan megfeledkeztek. Pedig ezzel a tétellel nem más hozakodott elő, mint Franz Josef Strauss, a Nyugat egyik elismert demokráciaellenes politikusa. „Milyen ragyogó ötlet! — jegyezte meg rögtön az amerikai televízió egyik hírmagyarázója. — Védekezésre kényszerítjük a kommunistákat.“ A kérdést ebben az esetben is tudatosan a feje tetejére állították. A Nyugaton kiagyalt „Nagy Fogyasztó“ doktrínája a hatvanas évekre végleg szertefoszlott. Kiderült — immár hányadszor —, hogy a személyes használatban levő tárgyak bősége egymagában még nem jelent boldogságot, sem egyéni méltóságot. A nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot, ahogy erről meg kellett győződniük, csak az egyén és a társadalom harmóniája hozza meg. De ha a társadalomban a környörtelen konkurencia elve körül forog minden, ha mindenki harcol mindenki ellen (szabadság!), miközben nem biztos a holnapban, akkor semmiféle harmónia nem érhető el még elvben sem. Tehát a Nyugat szorult „védekezésre“. A nyugati propaganda -ezért kezdett rést keresni a szovjet emberek erkölcsi kiegyensúlyozottságában, szerette volna ugyanis bebizonyítani, hogy az egész világ a dzsungel törvényei szerint él, a szocialista egyenlőséget pedig nevetség tárgyává szeretnék tenni. Először világgá kürtölték: a szovjet hatóságok, úgymond, megakadályozzák, hogy bizonyos állampolgárok elhagyják az ország területét. Ennek a tudatosan szított pszichózisnak becsapott emberek ezrei estek áldozatul. Kiderült, hogy a nyugati paradicsomban senki sem várta őket különösebben. És az „emberitől“ fölöttébb távol álló körülmények között élők összeverődtek Bécs, Róma és más városok kültelkein, abban a reményben, hogy valahogy helyrehozhatják a hibát és visszatérhetnek hazájukba. Szándékaikból és érzelmeikből nem csináltak titkot és a „jogvédők" mítosza meglehetősen hamar szertefoszlott. Ekkor újabb ötlettel álltak elő: a Szovjetunióban üldözik a másként gondolkodókat, elmegyógyintézetekbe zárják őket. Emlegetni kezdték azokat, akik „mártírságot szenvedtek eszméjükért", és mozgalmakat verbuváltak össze a bajba jutottak kiszabadítása végett. Amikor viszont a Nyugatra kiengedett „áldozatok" ott is elmegyógyintézetbe kerültek (ezúttal „szabad“ és „demokratikus“ elmegyógyintézetbe), elvesztették propagandaértéküket, és nem valami humánus módon búcsút vettek tőlük. Manapság arról fecsegnek, hogy a szovjet renddel szemben létrejött egy belső -ellenzék. A szovjet -hatóságok, mondják, a -belső ellenzékkel szemben olyan módszereket -és eszközöket alkalmaznak, amelyek -összeegyeztethetetlenek a helsinki nemzetközi tanácskozás záróokmányával. A „meggyőződés mártírjainak“ névsorában változatlanul olyan személyek szerepelnek, akik törvényes ítélet alapján büntetésüket töltik. Az igazi bűntettekről, amelyek -miatt ezeket az embereket elítélték, viszont mélyen hallgatnak. Pedig bűnt követtek el, -mert felforgató tevékenységet folytattak a szovjet rendszer ellen, kapcsolatot tartottak külföldi hírszerző szolgálatokkal. Saját házuk táján... Ilyen esetben ugyan -miért nem idézik az Egyesült Államok törvénykönyvének 18. fejezetéből a 2383— 2385. paragrafusokat? Ezek a paragrafusok kereken kimondják, hogy az a személy, aki az ország hatóságai és törvényei ellen uszít, 10 évig terjedő börtönnel vagy 10 000 dollár pénzbüntetéssel vagy mindkettővel együttesen büntethető, továbbá azon jogának megfosztásával is, hogy kormányhivatalokban dolgozzon. Hasonló cikkelyek találhatók bármely nyugati ország törvénykönyvében. De valahogy éppen a szocialista országoktól vitatják el azt a jogot, -hogy védjék magukat a felforgató tevékenységgel szemben ... Amikor Carter elnököt megkérdezték, hogy ő, a „másként gondolkozók jogainak bajnoka" miért hagyta oly sokáig válasz nélkül a jámbor Ben Chavis személyesen hozzá intézett üzenetét (Ben Chavis a „wilmingtoní tízek“ egyike), miért nem sietett kiszabadítani a börtönből az ártatlan embereket (az Egyesült Államok államipolgárait!), az elnök így válaszolt: nincs felhatalmazása arra, hogy úgymond, beavatkozzon Észak-Karolina bíróságának jogi hatáskörébe. De akkor honnan veszik a washingtoni vezetők magunknak azt a jogot, hogy beavatkozzanak a szovjet bíróságok hatáskörébe? A helsinki tanácskozás fő célja az volt, hogy megszilárdítsa a nemzetközi biztonságot, elősegítse a különböző társadalmi rendszerű államok közti kapcsolatok normalizálását. De nem volt olyan célja,• hogy megváltoztassa a társadalmi intézmények rendszerét, a jogi normákat bármely nyugati vagy keleti országban. Ha pedig így van, akkor voltaképpen kinek a javára szolgál az ellenségeskedés állandó szítása, a provokációk, az inszinuációk sorozata? ... A civilizált országok többségében egyébként büntetendő cselekmény a rágalmazás. Piper és Whitney amerikai laptudósítók felhetetően számoltak ezzel, amikor kitértek a Szovjetunióban alkalmazott „munkamódszereik" becsületes, nyílt elemzése elől. Nem ez az első eset, amikor a „jogvédelmi" kam pány bumerángként üt vissza szervezőire. (NÖVI) MIR)
