Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-08 / 14. szám
ŰJSZÚ 1* 71. IV. 8. JAROSLAVA PAélAKOVÁ „Szöloyatni kezd a kötelesség MAGYAR IRODALOM CSEH NYELVEN 1. A műfordítások jelentősége nagy volt a múltban is, annak ellenére, hogy akkor a válogatás ösztönösen, kizárólag a műfordító egy.éni ízlése szerint történt, és így — nem is egyszer — értékes könyvekkel együtt az olvasó néha kevésbé művészi, nem mindig a valóban nemzeti értéknek számítható művet kapta kézhez. Ma in'kább beszélhetünk a fordításról úgy, mint jelentős Irodalmi-művészi és művelődéspolitikai tettről. A magyar—cseh kulturális kapcsolatok, és így a fordítás kérdése is, hullámzó fejlődésen ment keresztül. Voltak olyan korszakok, amelyek spontánul közelebb hozták egymáshoz a két nemzetet és annak kultúráját, és persze adódnak olyanok is, amikor — a legjobb esetben — hallgatásba burkolózott az egyik a másikkal szemben. Elég, ha csak röpke pillantást vetünk a szabadságharc utáni időszakra — Bach abszolutizmusára —, amely kegyetlenül sújtotta úgy a magyar, mint a cseh haladó kultúrát. A két nemzet sokat próbált és nagyérdemű szülöttje akkor talált egymásra. Elég, ha csak a cseh radikális demokratákat említjük — élükön J. V. Friő-csel —, akik leveleztek a magyar szabadság- harc vezető embereivel, s együtt tűrtek az osztrák börtönökben, és az emigrációban is érintkeztek egymással. Vagy a bálványozásig menő rajongást, amellyel Jan Neruda fordítja a XIX. század ötvenes éveiben az első Petőfi- verseket csehre, és kétségtelenül Petőfi befolyása alatt írja megható Honvéd című versét, amelyet J. V. FriC közöl először párizsi emigráns lapjában, a „La voix libre de Bohémé“-ben. Az első világháború után olyan negyedszázad következett, amelyben nemzeteink teljesen eltérő történelmi tapasztalatot szereztek, amikor a történelmileg közös, többé-kevésbé hasonlóan alárendelt helyzetünk a Monarchiában megszűnt, valamivel kedvezőbbé vált a magyarság és a cseh nemzet sorsa. A cseh nemzet állami függetlenségének visszaszerzése hamarosan kulturális fellélegzést is hozott, amelyről a vérbe fojtott Magyar Tanácsköztársaság utáni ellenforradalmi időszakban a magyar nép nem szerezhetett tudomást. Magyar részről az első világháború után keserű bizalmatlanság nyilvánult meg Csehszlovákiával szemben. Csak igen lassan, néhány nagyon odaadó, lelkes, kulturális apostolnak sikerült mindkét részről aprólékos, fáradhatatlan, főleg fordítói munkájával szilárd hidat építenie a leghaladóbb hiagyományairtk között. De ne feledkezzünk meg, s hadd említsem itt Karel Öapek bölcs szávait, amelyeket 1936-ban mondott Budapesten a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságának összejövetelén: „Ma inkább mint valaha szükséges, hogy mozgósítsuk ezeket a közvetítőket, amelyeknek a segítségével megérthetik egymást a népek, az igazságokat, amelyek túlhallatják magukat a határokon, a szellemi értékeket, amilyen a gondolatszabadság is, amelyek nem engedik meg, hogy. az emberi lények és népek egyszerű uralmi tárgyakká váljanak ... a békének és a szabadságnak is szüksége van eszközökre; adjuk meg nekik az eszközöket, és adjuk meg nekik idejében, ez a mi legsürgősebb kötelességünk...“ (József Attila fordítása, Szép szó.) És a szellemi eszközöknek, közvetítőknek egyike — és talán a legfontosabbika — éppen a műfordítás. 2. Szinte lehetetlen pontosan kimutatni — akár csak a második világháború befejezése óta is — hány és milyen művet fordítottak le magyarról csehre. De nemcsak a számbeli megállapítás és műfaji meghatározás érdekes, hanem a műfordítások kiválasztása és fogadtatása is, ami sokszor a két nemzet politikai viszonyainak is tükörképe. A háború utáni néhány évre jellemző, hogy ez az eszmei kérdés, morális erőpróbák, háborús reminiszcenciák és újratalálások kora volt. Az ötvenes évek viszont — a személyi kultusznak a kulturális életbe való sok káros beavatkozása ellenére is — meghozták a reális feltételeket a most már tartós, békés szellemi együttműködéshez. A Károly Egyetemen 1950-ben felújult a Magyar Intézet (a Bach-kor- szakbeli, Riedl lektorátusa után először), megnyitották a Magyar Könyvesboltot (1949) és a Magyar Kulturális Központot Prágában (1953), és elkezdődött a Csehszlovák írószövetség magyar műfordítói körének céltudatos működése (1951). A következő két évtizedben nemcsak a fordítások száma nagyobb, de a témájuk is változatosabb. Az érdeklődés középpontjába a mai valóság, a ma emberének bonyolult életproblémái kerülnek. Növekszik a társadalmi témájú művek száma. Igaz, hogy 1949-től máig, egységes szocialita korszakról beszélhetünk, de ezen az egységes irodalmi korszakon belül legalább két fontos mérföldkövet különböztethetünk meg: 1. Az 1956 utáni korszakot, amikor 1959-ben meg alakul az új Magyar Írószövetség, és elindítanak számos irodalmi folyóiratot (Kortárs, Oj írás stb.). 2. Az 1961—1968 közötti korszakot, amely már a társadalmi, kulturális és gaz dasági konszolidáció eredményes korszakát jelenti. Ez tükröződik az új írók jelentkezésében, a problémák felvetésében, sok árnyalatú, zsánerekben is gazdag és izgalmas művekben, melyek egyrészt szigorúan dokumentációs jellegűek, másrészt művészien hatásos víziók, parabolák eszközeivel közelítik meg a legégetőbb hazai, egyetemesen emberi kérdéseket. Ennek a helyzetnek megfelelően a fordítói irodalom az utóbbi két évtizedben változatosabb lett, nagyobb témakört ölel fel. Persze, ez a fordítási lendület csak szakmai hozzáértéssel párosulva hozhat eredményes sikert. Mára a Károly Egyetem Magyar Tanszéke két olyan cseh—magyar szakos nemzedéket nevelt föl, amely szakszerűen és elkötelezetten válogat a műfordításokban, s mond róluk ítéletet. (Például a legutóbbi időben felfigyelt a szakavatott kritika egy fiatal cseh műfordítóra, a prágai hungarosztikának egyik kiváló neveltjére, Anna Valentovára. A Lite- rární MSsícník (1974/10) részletes recenziót hozott Szántó György tollából Móricz Zsigmond Isten háta mögött, és Bovary úr című kitűnő fordításáról.) Természetes, hogy még küzdenünk kell a kiadóvállalatok kevésbé képzett embereivel. Erre a problémára Kiss Gy. Csaba is felhívta a figyelmet a Tisza- táj 1973 decemberi számában, amikor beszámolt a cseh Tvorba című folyóirat hasábjain a mai irodalmunkról folyó vitáról. 3. Nézzük, hogyan fogadta a cseh olvasó a magyar irodalomból fordított műveket, milyen visszhangra leltek a cseh sajtóban az utóbbi években? A cseh irodalmi folyóiratok — Tvorba és Literárni mésíőník — állandóan figyelemmel kísérik, mi történik déli szomszédainknál, és szakavatott cikkeket hoznak a magyar irodalom legkülönbözőbb eseményeiről. Főleg 1975 adott jó alkalmat a magyar költők bemutatására. Magyarország felszabadulásának harmincéves évfordulója alkalmából a Tvorba című folyóirat 1975. március elsején több magyar költőt, írót mutatott be, esszéket, interjúkat közölt. A Tvorba munkatársai is írnak magyar vonatkozású cikkeket, például Karel Sys szellemes, játékos és Budapest varázsától elbűvölt meditációja jól beleillett a Tvorba magyar számába. Hasonló száma volt a Kultúrní mé- síCník című prágai irodalmi folyóiratnak is. A szám középpontjában egy terjedelmes interjú áll Garai Gáborral, amelyben Szántó György beszélget a kiváló magyar költővel, úgyszólván mindenről, de főleg a lényegről —, hogy miként válik egy ember költővé, műfordítóvá, hogyan találhat rokon lélekre egy olyan nemzet fiában, akinek a nyelvét nem beszéli. És kiderül, hogy a legfontosabb mindig a belső azonosulás, a szellemi, egyéni és kollektív közérzetének a megértése és visszaadása. És így jutott el Garai Gábor Wolkerhez és Nezvalhoz, Neumannhoz. Závadához... És nagyon őszintén bevallotta, hogy a „legnagyobb szégyennek tartom a két háború közötti időszakot, amikor Budapest és Prága egymást észre sem véve Párizsba és Londonba zarándokolt.“ — Hadd idézzem ellensúlyozásul egy kortársnak a véleményét. Kovács Endre egyik kitűnő tanulmányában úgy véli, hogy „a két háború közti magyar kormányok politikája mögött nem állott az ország egész közvéleménye... az értelmiség soraiban erős ellenzék alakult ki ... A haladó magyar értelmiség számára a polgári demokratikus Csehszlovákia egészen mást jelentett, mint a hivatalos külpolitika szemében ...“ Igaza van Kovács Endrének, hogy „külön tanulmányt érdemel az a kérdés, hogyan törték át a cseh és szlovák irodalom termékei a szellemi vesztegzárat ... ahogyan többek között HaSek a maga híres Svejkjével áttörte a kordont“. És tegyük hozzá, majdnem annyira fontos és nehéz feladatot vállalt egy megszállott csehszlovák kultúrdiplo- mata, Anton Straka, amikor tíz évig tartó lelkesedésével, műfordítói, szervezői képességével toborzott a 30-as évek Budapestjén egy kitűnő fiatál magyar művészi gárdát, és megpróbálta letörni az akkori cseh közömbösséget. Éppen ezért nem győzzük máig sem eléggé sajnálni, hogy a majdnem készen levő, hatalmas — akkor már 142 verset tartalmazó — magyar antológiáját a német fasiszták Prágában, 1942-ben, elhurcolásakor megsemmisítették. 4. Természetes és örvendetes, hogy minden nemzedék a változtatni akarás szándékával indul. Egy új, fiatal cseh költői gárda (Sys, janovic, Záöek, Ra- jaj, Vyhlídal stb.) készít egy új magyar antológiát, amely a közeljövőben jelenik meg Prágában A puszta zenéje címmel. Tíz magyar költő verseit kis csokorba kötve fogja átnyújtani a cseh olvasónak (többek között Illyés Gyula, Weöres Sándor, Garai Gábor, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István versei szerepelnek). Hasznos vállalkozás — magyar részről — a budapesti Móra Ferenc Könyvkiadó reprezentatív évkönyve „Látogatás a szomszédainknál“ cím alatt. (A beszámolót a Lite- rární Mésícník 1975. 2. száma közölte Gyulay István tollából, Budapesti levél — a fiatalok építenek cím alatt.) Sajnos, a cseh folyóiratok még mindig aránylag kevés helyet szentelnek a műfordítások bírálatának, de azért jelentős művek soha nem maradnak visszhang nélkül. Minden magyar mű, amelyet az ún. Klasszikusok Könyvtárába besoroltak, élénk fogadtatásban részesült. Érdekes, hogy nagyobb a lefordított prózai művek száma, mint a magyar irodalomban vezető szerepet vállaló, nagyobb ranggal bíró lírai műveké. Igen, a magyar lírát még mindig kevés mű képviseli: Petőfi (több kiadásban), Arany János (1957), Ady (2 kiadásban, 1950, 1966), József Attila (1959), Illyés Gyula (1965), Tóth Árpád (1961), Radnóti (1964). Száz modern költő antológiája (1967). 5. Befejezésül szeretném felhívni a figyelmet arra a többször hangoztatott tényre, hogy „a magyar próza nem örvendett és még ma sem örvend az öt megillető népszerűségnek“. (Lengyel hungarista, A. Sieroszewski kijelentése.) Nézzük csak, miben rejlik ennek az oka. Azt hiszem, arról van szó, hogy nemzeteink még nem vetkőzték le teljesen a múlt előítéleteit. Bár a közös érdeklődés szemmel láthatóan növekszik, csakhogy helyenként gátba ütközik: a nyelvtudás látszólagosan áthidalhatatlan rejtélyeibe. Ismerek számos magyar embert, aki évek óta szívesen látogat Prágába, de eszébe sem jutna — legalább próbaképpen- — gondolatait csehül kifejezni. Olyanokat is ismerek, akik nevetőgörcsöt kapnak a „Brno“ szó puszta hallatára. — Igaz, — nem kényszerítjük egymást semmire. De elmondandó, hogy személyes ismerősöm 1—2 olyan fiatal magyar is, akik néhány év alatt annyira elsajátították a nyelvünket, hogy igényes verseket is mernek már magyarra átültetni. És nálunk, Prágában cseh diákok körében is akadnak olyanok, akik a magyar nyelv kedvelői. Hiába, egyetlen reményünk — a fiatalság. Biztos, hogy fiataljaink mindjobban egymáshoz közelednek, mert felfedeztek két nagy dolgot: az egyik, hogy rengeteg furcsa, sokkoló, új, ismeretlen mozzanat van a másik kultúrájában, aminek a titkát még csak sejtik — tehát egészségesen kíváncsiak. A másik, hogy sok kísértetiesen azonos, közös vonást kezdenek felfedezni a két kultúra eszmevilága között, ami megint csak ingerlő hatással van ifjúi tudásszomjukra. Csak legyen! Ahogyan Németh László mondta: (Az Oj nyelvtanokra, Tanú 1932—33, 127—128). „ ... Az irodalom osztozkodni kénytelen, az új nyelvtanokból egy új szenvedély bontakozik ki: új mohóság, mely régi mulasztást pótol. Az irodalom a világlátás ... s most szólogatni kezd a kötelesség. Nagyobb feladat az, mint bármi, amit a nemzet írhat elénk, s konkrétabb, közelibb, mint amit az emberiség parancsol.“ LUZSICZA ÁRPÁD: PRÁGÁI HÁZTETŐK
