Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-04-08 / 14. szám
ozsrn ■ 1179. IV. 8. L A jelenlegi nemzetközi (kapcsolatokban általánosan elismert tény, hogy a nemzetközi feszültség enyhülésében az előrehaladás elősor- ban a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatainak alakulásától függ. Ebből a történelmi küldetésből eredő kötelezettségeket a két nagyhatalom közül csak az egyik — a Szovjetunió teljesíti. Következetesen megvalósítja az SZKP XXIV. és XXV. kongresszusán kitűzött lenini békepolitikát, amely a szovjet—amerikai kapcsolatok javítására és a pozitív változások elmélyítésére törekszik, elsősorban a hetvenes évek elejétől. L. I. Brezsnyev elvtárs az SZKP XXV. kongresszusán ezzel kapcsolatban kijelentette: „Az új világháború veszélyének csökkentésére és a béke megszilárdítására nézve döntő jelentősége volt annak a kedvező fordulatnak, amely a tőkés világ legnagyobb hatalmához, az Egyesült Állaemberi jogok ún. védelmezésével, a propaganda- eszközök fokozott kihasználásával kezdte érvényesíteni, beleszámítva ebbe a Szovjetunió és a többi szocialista ország belügyeibe való beavatkozást is azzal a céllal, hogy belső bomlást idézzenek elő, a nyugati és a fejlődő országok közvéleménye előtt lejárassák a Szovjetuniót, csökkentsék a szocialista közösség eszméinek és gyakorlatának vonzerejét. Carter tézise az ún. erkölcsi kritériumok megtartásáról a külpolitikában végül ahhoz a veszélyes kísérlethez vezetett, hogy a nemzetközi kapcsolatokban megváltoztassák a magatartási normákat, ami már a legelején abban nyilvánult meg, hogy le akart mondani a vlagyivosztoki megállapodásról, amely szerinte csak az elődei számára volt kötelező. Az ilyen nézetek veszélyességét fokozta, hogy a két állam alapvető megállapodásáról volt szó és Carter SZOVJET-AMERIKAI kapcsolatok és az enyhülés mokhoz fűződő kapcsolatainkban ment végbe. Ez a fordulat kétségkívül hozzájárult az egész nemzetközi légkör, s ezen belül az európai légkör megjavításához.“ A Szovjetunió arra törekszik, hogy a teljes egyenjogúság és a kölcsönös előnyösség elve alapján, a másik fél belügyeibe való beavatkozás nélkül fejlessze kapcsolatait az Egyesült Államokkal, leküzdjön minden akadályt, a kapcsolatokat konstruktívabbakká és dinamikusabbá tegye. Az Egyesült Államokban az utóbbi években fokozták aktivitásukat a szovjet—amerikai kapcsolatok javítását ellenző befolyásos erők. Ezek az erők fontos tisztségeket töltenek be az amerikai kormányzatban és jelentős befolyásuk van az amerikai kongresszusban is. Szoros szálak fűzik az amerikai hadiipari komplexumhoz. Az enyhülés, valamint a szovjet—amerikai kapcsolatok javítása ellenzőinek a hatvanas és hetvenes évek fordulóján tapasztalt bizonyos passzivitása abból következett, hogy abban az időben, Nixon elnöksége alatt, kétoldalú megállapodásokat kötöttek és Nixon, mint a jobboldal képviselője, a régi „kemény“ szovjetellenes irányvonal híveinek bizalmát élvezte. Ezenkívül bíztak abban, hogy ezek a pozitív lépések csak ideiglenes manővert jelentenek, rövid lejáratú kompromisszumokkal motivált belpolitikai kalkulációt az elnök népszerűsítésének fokozására. Ezzel szemben ebben az időben nagyon aktív volt az amerikai uralkodó köröknek egy másik csoportja, amely megértette, hogy az Egyesült Államok nincs katonai fölényben a Szovjetunióval szemben és a szocializmus és kapitalizmus közti erőviszony nem az imperializmus javára alakul. Ezenkívül komoly megrázkódtatásokat okozott számukra az indokínai amerikai agresszió csődje. Ez a csoport az évtized elején támogatta az akkori kormánynak arra irányuló lépéseit, hogy az Egyesült Államok régi céljait Kissinger új módszereivel valósítsák meg. Carter tervei Ennek a csoportnak egy része azonban néhány év után csalódott, az amerikai—szovjet kapcsolatok enyhülése nem felelt meg az ő várakozásuknak. Gyakorlatilag ismét a héják álláspontjára jutottak, akik többek között rámutattak arra, hogy az enyhülés nem vezet a Szovjetunióban semmilyen belpolitikai változásokhoz, szilárd belső egységének megbontásához, az amerikai értelmezésű polgári szabadságjogokkal rendelkező, burzsoá jellegű társadalom kialakulásához. Csalódást okozott számára, hogy a kapcsolatok bővítése nem eredményezte a Szovjetunió külpolitikai irányvonalának megváltoztatását, a Szovjetunió nem mondott le osztályjellegű politikájáról. A Szovjetunió katonai erejének megszilárdítását olyan kísérletnek minősítette, amely révén döntő fölényt akart szerezni az Egyesült Államok fölött. Ebben a helyzetben tűnt fel az Egyesült Államokban Carter. A választási kampányban arra törekedett, amint az már az Amerikai Egyesült Államokban szokásos, hogy megnyerje az amerikai—szovjet kapcsolatok javítása ellenzőinek és megmaradt híveinek szavazatait is. A jobboldali erők ebben az időszakban erős, egybehangolt ellentámadást indítottak az Egyesült Államok és a 'Szovjetunió kapcsolatainak rendezése ellen, jelentős nyomást gyakoroltak Carterre, aki ezt ügyesen, nagyon gyorsan ki is használta. Az újonnan megválasztott elnök első reakciója az az ismételt kijelentése volt, hogy a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokon keményebben jár el, mint elődje, csak kiegyensúlyozott engedményeket tesz és érvényesíti az „erkölcsi szempontokat“. Hivatalba lépése után azonnal tettek következtek. Világmegváltói irányvonalát elsősorban az a választások előtt tett ígéreteit megszegve megkezdte az előkészületeket a lázas fegyverkezés új szakaszának elindítására, az új típusú és fajtájú fegyverek, köztük a neutronbomba, és a neutronfegyverekhez szükséges elemek gyártására is. Propagandakampányok és ideológiai diverzió Az Egyesült Államok imperialista körei propagandakampányokat szerveztek és szerveznek a szocialista közösség ellen, az ideológiai diverzió és a „pszichológiai háború“ segítségével lépnek fel a szocialista közösség és a világ haladó erői ellen. A szovjetellenes kampányok fő koordinátora az Egyesült Államok, és ezáltal beavatkozik más országok belügyeibe. Ily módon és a katonai költségvetések növelésével, valamint az erőpolitika egyes módszereinek felújításával nyomást kezdtek gyakorolni a Szovjetunióra. Ez a zsarolás 'azon a számításon alapult, hogy a Szovjetunió olyan mértékben érdekelt a stratégiai támadófegyverek korlátozására vonatkozó megállapodás megkötésében és az amerikai—szovjet feszültség enyhülésének további folytatásában, hogy nem engedheti meg a leszerelési tárgyalások kudarcát és ezért engedményeket tesz, egyoldalú kedvezményekbe egyezik bele, saját és az egyész szocialista közösség biztonságát veszélyeztetve. Ellenkező esetben azzal számoltak, hogy gazdaságilag nem bírja a lázas fegyverkezés újabb, egyre költségesebb menetét. Oarter ezzel egyidőben szavakkal elismerte a békés egymás mellett élés és az enyhülési folyamat hasznosságát, azt hirdette, hogy fejleszteni kívánja a jó kapcsolatokat a Szovjetunióval stb. Ugyanakkor bizalmatlanságot szított a Szovjetunió iránt, rágalmakat terjesztett az ún. szovjet veszélyről, az erőszakot érvényesítette a kereskedelmi kapcsolatokban is, amivel fékezte a politikai légkör javítása és stabilizálása e fontos tényezőjének hatását. Carter a Szovjetunió iránti viszonyulásában arra törekedett, hogy az enyhülést megfossza forradalmi tartalmától és burzsoá osztálytartalommal töltse meg, megakadályozza, hogy az enyhülés ún. negatív hatást gyakoroljon az Egyesült Államok belpolitikai fejlődésére, s nem a béke megszilárdítására, hanem elsősorban a szocialista világközösség gyengítésére használja ki. Ebből ered állandó ingadozása és az a meggyőződése, hogy miközben éles kommunistaellenes kampányt folytat az emberi jogoknak a Szovjetunióban és a szocialista országokban való megtartásának kérdésével kapcsolatban, téziseket hirdet a szovjet katonai veszélyről“, a „Varsói Szerződés agresszivitásáról“ és „a szocializmus expanziójáról“, tárgyalásokat folytat a stratégiai támadófegyverek korlátozásáról és más létfontosságú kérdésekről. Erőpróba Míg az egyik oldalon a „kemény vonalat“ érvényesítette a Szovjetunióval szemben, korlátozta a kapcsolatokat, a Szovjetuniót vádolta a feszültség kiélezésével a világ 'különböző pontjain, a másik oldalon kifejezte tárgyalási hajlandóságát. Carter hivatalba lépésének első hónapjait az jellemezte, hogy irreálisan teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a nemzetközi kapcsolatok objektív alakulását, az erőviszonyokat és a fejlődés megmásítására törekedett. A Szovjetunió és a szocialista országok vezető képviselői több ízben bírálták és elítélték Car- ternek ezt az irreális, veszélyes diplomáciáját, amely akadályozza a nemzetközi enyhülést. Fokozatosan számos nyugati ország vezetői is kifogásokat emeltek ezzel az irányvonallal kapcsolatban. Az Egyesült Államokban csatlakoztak hozzájuk azok a kereskedelmi és vállalkozó körök, amelyek rámutattak arra, hogy a nagy munka- nélküliség és az 'infláció, a gazdasági fejlődés hanyatlása és az Egyesült Államok rossz fizetési mérlege idejében Carter miatt 1977-ben az előző évhez viszonyítva 2,3 milliárd dollárról 1,6 milliárd dollárra csökkent a Szovjetunióba irányuló kivitelük. Újból és határozottabban felhívták a figyelmet arra, hogy a szovjetellenes gazdasági diszkriminációs 'intézkedések még mindig érvényes, széles komplexuma nem hatott zavarólag a Szovjetunió sokoldalú állandó gazdasági fejlődésére, sem pedig védelmi katonai erejének fokozására. Gazdasági versengés Ez a reális felmérés azt tükrözi, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok gazdasági versengése minőségileg magasabb szintre jutott. A Szovjetunió ma hatalmas gazdasági alappal rendelkezik, amely sok vonatkozásban felülmúlja az Egyesült Államokét. A természeti források többségét, köztük a fontos tüzelőanyag-, energetikai forrásokat illetően a Szovjetunió előnyösebb helyzetben van. A Szovjetunió ipari beruházásai 1,4-szer, mezőgazdasági beruházásai pedig 5-szőr nagyobbak, mint az Egyesült Államoké. Az összes gazdasági mutatót illetően lényegesen csökken a két ország közti különbség. A Szovjetunió nemzetközi jövedelme, amely 1950-ben az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének csak egyharmada volt, ma már kétharmadát képezi. A Szovjetunió ipari termelése ugyanebben az időszakban az amerikai termelés 80 százalékát érte el. A közgazdászok számításai szerint a Szovjetunió az ötéves terv teljesítésével 1980-ban az ipari és mezőgazdasági termelésben eléri az Egyesült Államok mai színvonalát. Ezek a számok is arra figyelmeztetik az Egyesült Államok józanabbul gondolkozó vezetőit, hogy irreális az az elképzelés, miszerint politikai eredményeket érnek el a kereskedelmi kapcsolatok normalizálódása ellenében, és az Egyesült Államok kénytelen lesz beletörődni abba, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között gazdasági egyensúly alakul ki. Az Egyesült Államok miatt még nagyon sok akadálya van a két nagyhatalom közti kapcsolatok normalizálásának. Carter kormányzatának megalakulása után lényegesen lelassult a kölcsönös kapcsolatok időszerű kérdéseinek és a mélyrehatóbb problémáknak a megoldása. Sok értékes időt veszítettek és Carter kormánya sok új nehézséget okozott. Az enyhülést megbontotta a stagnálás és egyes kérdésekben kedvezőtlenebb lett a helyzet. Azonban az amerikai héjáknak sem sikerült megszüntetniük a szovjet—amerikai párbeszédet és bizonyos együttműködést. A kapcsolatok mind a konstruktív együttműködés lehetőségét bizonyítják. Carter kormánya nem merészkedett el addig, hogy felújítsa a konfrontációt a Szovjetunióval szemben annak ellenére, hogy az együttműködés fejlesztése lelassult. Fokozatosan lemondott arról a nézetéről, hogy a háború elkerülhetetlen. A SALT-II. jelentősége ' A tárgyalások folytatódnak. Alapul az előző időszakban kötött számos megállapodás szolgál. Tény, hogy eddig még sohasem folytak olyan széles fronton a tárgyalások a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, mint ma. Ez elsősorban a SALT-Il-re, a legfontosabb, halaszthatatlan megállapodásra vonatkozik, amely utat nyitna a további megállapodásokhoz, fordulatot jelentene a katonai enyhülésben, amelyet a Szovjetunió és a szocialista országok szorgalmaznak. Éppen egy éve, amikor Carter politikájában megnyilvánultak a realizmus első jelei, újból felújították az ezzel kapcsolatos munkákat, annak ellenére, hogy Carter a tárgyalásokat más olyan kérdések alakulásától teszi függővé, amelyek nincsenek velük kapcsolatban, de amelyek állító’ag befolyásolják majd a szerződés ratifikálását az amerikai kongresszusban. Az átlag amerikaiak többsége meg van győződve arról, hogy az atomfegyverek ellenőrzésére vonatkozó megállapodást minél előbb meg kellene kötni a Szovjetunióval. Mindez pozitívum a maii nemzetközi helyzet alakulásában, annak ellenére, hogy nagyon kevés a konkrét eredmény. Jelenleg elsősorban az Egyesült Államok vezetőinek politikai elhatározása, az az eltökéltsége hiányzik, hogy leküzdik az utolsó akadályokat. Az Egyesült Államok szempontjából súlyos helyzet — már nem rendelkezik elegendő pénzzel — az objektív nemzetközi fejlődés, 'elsősorban a Szovjetunió erejének sokoldalú megszilárdulása előbb vagy utóbb rákényszeríti erre Cartert vagy utódjait. Az enyhülés szükségessége erősebb és életképesebb, mint ellenzőinek manőverei. L. I. Brezsnyev a moszkvai választási gyűlésen ehhez a következőket mondta: „E szakaszon az egyik legfontosabb feladat kétségtelenül a hadászati támadó fegyverek korlátozásáról kötendő új szovjet—amerikai megállapodás kidolgozása. Ügy tűnik, hogy a több mint hatévi munka most a végéhez közeledik... Meg akarjuk tárgyalni a szovjet—amerikai kapcsolatok továbbfejlesztésének több kérdését is, az enyhülés stabilizálásának és a világbéke megszilárdításának a kérdéseit.“ MILAN HRBEK i
