Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 2. szám

1979. I. 14.

s

vx

N

em akarok senkinek sem csalódást okozni, de nem titkolhatom el, hogy bennem csalódást keltett az az olajkút, amit az olajtavon úszó ország egyik legnagyobb olajfeltáró helyén láthattam. De ehhez némi magyarázat tartozik. A fotóriporterek jóvoltából azt hisszük, magam is azt hittem, hogy óriási torony nyúlik ott az égbe, ahol a fekete arany a magasba szökik. Annyi ilyen kutat láttam már, de csak rajzon, fényképen, meg persze filmeken ... Nos, amikor Ahmadiban is szorgalmasan végignéztem azt a filmet, amit minden látogatónak bemutatnak Kuvait olajtermeléséről s megittam a Colát is, ami ehhez jár, kértem az olaj- társaság képviselőjét, hogy mutassanak meg egy olajkutat is.

Az olajvárosban

Említettem már, hogy mindez Ahmadiban történt. Itt, a fővárostól talán negyven kilométernyire van a kuvaiti nemzeti olajtársaság központja. Harminc-harmincöt ezer ember lakik a városban, amely az olajnak köszönheti létét s amelynek lakói természetesen az olajból élnek.

Szóval, meg akartam nézni egy igazi olajkutat. A nevét érthetetlenül morgó kuvaiti úriember, aki az információs osztály vezetőjeként megszokhatta a legképtelenebb kérdéseket és kéréseket, meglepődött:

— Mi van azon néznivaló? — kérdezte.

ö nem értett engem, én nem értettem őt, de végül is beletörődött, hogy a furcsa idegen kedvéért ki kell mennie a légkondicionált épületből a negyven fokos hőségbe s méla egykedvűséggel szállt a kocsiba. Teljesen unalmas és elnyűtt kisvároson szaladtunk át. Szokatlan volt a kép Kuvaít-City szuper- modern épületei után. Talán tíz percig sem haladt a kocsi és már kint voltunk a sivatagban. Itt aztán valóban nincs más csak homok, homok és homok. A főútról hamarosan letértünk egy keskeny bekötőútra. Alig száz méter után az autó megállt. Magas drótkerítés fogta körbe a sivatag egy darabkáját.

— Tessék, szálljunk ki — szólt a morcos kísérő.

— Itt? Miért? — kérdeztem.

— Ez egy olajkút — mondta nyomatékosan.

Közelebbről nézve láttam, hogy valóban vezeték jön ki a földből s ez a cső átbújik a dróthálón és eltűnik a sivatagban.

. Nem szaporítom tovább a szót. Ilyen az olajkút. Egyetlen ember munkájára sincs szükség és nincs torony és nem kell semmiféle bonyolult gép.

— S hova megy innen az olaj? — kérdeztem kicsit csalódottan.

— Azt is megmutatom — hangzott a válasz.

Ojabb kilométer, újabb kiszállás, majd ismét egy bekerített, de már nagyobb sivatag.

— Ide vezetjük a környék kútjaiból az olajat.

A telepen, ahonnan az olaj már a földgáztól elválasztva utazik tovább, mindössze két ember dolgozott.

— Az egyik a gépeket kezeli, a másik adminisztrátor — mondta kísérőm.

Tulajdonképpen már csak egy kérdés maradt:

— Kuvaitiak? — érdeklődtem.

— Nem. Az egyik palesztin, a másik pakisztáni — hangzott a válasz.

Az ahrnadi jelkép

Az ahrnadi olajkút számomra kicsit szimbolikus. Hogy mit jelképez? Van egy ország, amely tulajdonképpen a sivatag egy darabkája. Azt sem tudja az emberek többsége, hogy egyáltalán létezik. Aztán megtalálták az olajat és azóta szinte bárhol járnak le a mélybe, olajat találnak. Az olaj pedig korunkban, amely még csak fél lábbal lépett be az atomkorba, drága kincs. Mindenütt és mindenhez szükség van rá. A föld általában nem adja könnyen, amije van. Kuvaitban viszont bőven és köny- nyen adja az olajat. De ez a dolgoknak csak az egyik oldala. A jelképhez nemcsak a munkáskéz nélkül dolgozó kút, hanem a két külföldivel működő tankfarm is hozzátartozik. Mondják, hogy a múlt év elején elhunyt emír kijelentette egyszer: valójában már most nyugdíjba mehetne az ország valamennyi állampolgára, beleértve a csecsemőket is,

mindent biztosítani tudnának számukra és minden munkát elvégeztethetnének helyettük...

Persze, ez így abszurd. Nem is lehet, nem is mernék megvalósítani. Nem lehet, mert nemcsak dél-koreai építőmunkások, indiai takarítónők, egyiptomi tanárok és palasztin orvosok kellenek, hanem például igazgatók és miniszterek is. S furcsa, veszélyes helyzetet teremtene, ha a kulcspozíciókat külföldiek töltenék be. De a középszintű vezető gárda, a munkafolyamatok tényleges irányítói nem kuvaitiak.

— Nem is kívánja jelvenni az állam- polgárságot? — kérdeztem egy palesztin mérnöktől.

— Évente alig egy tucat ember kaphatja csak meg — hangzott a válasz.

— jelent-e hátrányt, ha valaki vendégmunkás, vagy vendégprofesszor?

Tételesen sorolta. A külföldi nem lehet tagja a szakszervezetnek. Semmiféle szervezetet nem alakíthatnak. A béaz, hogy az ítéletet olyan bírák hozták,

akik maguk sem kuvaiti állampolgárok. Kuvaitban ezt a tisztséget ugyanis hagyományosan egyiptomiak töltik be.

A vendégmunkások problémája valóban égető gond. Nem hivatalos statisztikák szerint az ország lakossága megközelítően 1,2 millió. Ennek mindössze egyharmada, más források szerint fele

— kuvaiti. Nem sokat segít, hogy rendkívüli módon megszigorították a bevándorlást, s bármely cég csak az állam engedélyével toborozhat külföldön munkásokat. Próbálkoznak a hagyományos összetétel módosításával is. Ez a magyarázata a már említett, rendkívül alacsony bérért dolgozó dél-koreai építőmunkások jelenlétének, legutóbb ezért hoztak be Thaiföldről taxisofőröket is. Végül újra és újra megkísérlik a beduinok letelepítését. Az Irak és Szaud-Arábia felől és felé vándorló nomádok, ha kérik, azonnal megkapják az állampolgárságot. De letelepítésük

— mint a térség többi országában —

rük alacsonyabb. Fizetniük kell gyermekeik iskoláztatásáért. A fiatal kuvaitiak ingyenlakást kapnak, s ha megnősülnek, indulópénzt egzisztenciájuk megteremtésére. De ezt a támogatást csak a kuvaitiak kapják.

— Akkor miért él itt? — kérdeztem.

— Tudja, Jordániában nincs munka. S ha el is tudnék helyezkedni, sokkal kisebb lenne a keresetem mint itt, azzal együtt is, hogy itt, mint mondtam, kevesebbet kapok, mint a kuvaitiak.

— És a vendégmunkások nem tiltakoznak a bérézési megkülönböztetés miatt?

— Mit tehetnénk? Bárki bármit mond, vagy tesz, azt azonnal kitoloncolják ...

Másnap hallottam, hogy a kuvaiti egyetemről több mint száz palesztin diákot eltávolítottak és Bahreinbe to- loncoltak. Hasonló sorsra jutott néhány dél-koreai munkás is, akik sztrájkba léptek. A bíróság pedig éppen azokban a napokban ítélt el egy nem-kuvaiti állampolgárságú munkást, mert arra „vetemedett“, hogy átment Irakba, ott megnősült, s újdonsült feleségét egy kuvaiti barátja útlevelével — persze ezért jó pénzt kellett fizetnie — Kuvait területére próbálta csempészni. Két hónap börtönbüntetést kapott. Ennek letöltése után ifjú nejével együtt kitoloncolják. Az ügy pikantériája egyébként

itt sem megy könnyen. Többségük, ha végül is gyökeret ver, a rendőrségnél vagy a katonaságnál helyezkedik el.

De a problémák problémája: ha teljesen megtiltják a bevándorlást, nem lesz, aki dolgozzon. S bár Kuvait nem kezdett hozzá olyan nagyméretű ipar- fejlesztéshez, mint szomszédai, csupán az olaj feldolgozását szorgalmazza, egyaránt nő a szakképzett és szakképzetlen munkaerő iránti igény. S mivel a kuvaitiakat nem szoktatták hozzá, vagy ha úgy tetszik: elszoktatták a munkától, nehéz elképzelni, hogy ez a különleges helyzet előbb vagy utóbb ne vezessen társadalmi robbanáshoz.

Pár esztendővel ezelőtt már felköd- lött a társadalmi robbanás veszélye. Vannak ugyan olyan vélemények is, s ezeket éppen Kuvaitban hallottam, hogy az emír nem azért oszlatta fel a parlamentet és függesztette fel az alkotmányt, mert így akarta szétverni a liberális ellenzéket, hanem mivel a parlamentben elviselhetetlenül kiéleződtek a törzsi ellentétek.

Tény, hogy a hatalmi piramis tetején az a törzsi arisztokrácia található, amely a húsz legfontosabb törzs vezetőiből áll össze s az. emír is valójában első a törzsi vezetők közt. Persze, a hatalmon nemcsak most, hanem korábban is osztozkodniok kellett azzal a kereskedő elittel, amely régen is jól élt, de különösen megerősödött az olaj- boom következtében. Nos, mondom, vitathatatlan az egymással keresztül-ka- sul összeházasodó s így rokonságba került születési és pénzarisztokrácia veAz ahrnadi kikötő déli rakpartja

zető szerepe s mindezekből az is következik, hogy a színfalak mögött kemény harc dúlt és dúl a nagyobb koncért. De az is tagadhatatlan, hogy három évvel ezelőtt valami megmozdult Kuvaitban s az erjedést is megszüntetendő, az emír abbahagyta az alkot- mányosdit.

ígérték akkoriban, hogy felállítanak egy bizottságot az új alkotmány kidolgozására. Amikor interjút próbáltam kérni a bizottság egyik tagjától, azt' a választ kaptam, hogy most éppen nincs ülés. Másoktól hallottam, hogy a bizottság csak papíron létezik. De ha dolgozna sem lehetne semmiféle változásra számítani. A parlament épületét ugyanis azonnal elfoglalta a városi köz- igazgatási hatóság, az új nemzetgyűlés épületére pedig még pályázatot sem írtak ki. Jégpálya természetesen épül Kuvait-Cityben. Arra van pénz, és úgy látszik, igény. Ilyen körülmények között hova mehetnének vitatkozni és reklamálni a honatyák? .

Találkoztam egyébként a Al-Thalia csoport tagjaival, ök azok az ex-képvi- selők, akik a demokratikus célkitűzésekért harcolva még a trónörököst, a jelenlegi emírt is nyíltan támadták. Egy újságíró és egy ügyvéd vállalkozott a beszélgetésre.

— Abbahagyták a harcot? — kérdeztem.

— Mivel nincs változás a politikában, hiszen a jelenlegi emír valójában már trónörökös korában is kezében tartotta a hatalmat, követeléseink a régiek — hangzott a válasz. Majd így folytatták:

— Az alkotmányos rend visszaállítását és több demokratizmust követelünk. Ezen felül napirenden tartjuk a betiltott szervezetek újjáalakítását is.

— És van erre egyáltalán remény?

— Biztató jel, hogy néhány napja ismét engedélyezték az újságírószövetség megalakítását.

Whisky és bikini

Hogy is lehetne jellemezni ezt a langyos nyitást a politikában? Bármi is volt a parlamentarizmus megszüntetésének oka, az valószínű, hogy ami történt, azt szaudi nyomás kényszerítette ki. A nagy déli szomszéd gyakran megpróbál beleszólni a kuvaiti játékszabályokba. Például azt is kifogásolták, hogy Kuvaitban a diplomáciai fogadásokon whiskyt szolgálnak fel. Nos, Kuvaitban értettek a szóból, nem kívántak vitatkozni, s a tiltó rendelkezés megszületett. így a megjelent vendégek feleségeinek táskájából és a férfizakók belső zsebéből kerültek elő a lapos üvegek. De a követelésnek formálisan eleget tettek. Aztán eltelt néhány hónap és ma már senki sem figyel rá, hogy a Sheraton, vagy a Hilton szálló pincérei mit szolgálnak fel. Vagy hogy egy másik példát mondjak: az sem érdekli a hatóságokat, betartják-e azt a rendelkezést, hogy sem külföldi, sem kuvaiti nő nyilvános strandon nem viselhet bikinit.

S bármennyire frivolnak is hat a példa a whiskyvel és a bikinivel, valójában a kuvaiti politika hagyományos módszeréhez lyukadtunk ki. Kuvait túlságosan kicsi ahhoz, hogy akár bent, akár kint bárkivel is komolyan ujjat húzzon. így szívesen áldoz azért, hogy folytathassa kényelmes életét. Munkát ad százezreknek a környező államokból. Aztán nincs olyan ország, amely, ha segítséget kér, üres kézzel távozna. S ebben az esetben nincsenek politikai feltételek. Nem kötelezni, inkább lekötelezni szeretnek Kuvaitban. S tulajdonképpen ez is politizálás.

A sejkek íródeákja

A számunkra kicsit furcsa politikai attitűd kulcsát egy, a vezető körökhöz igen közelálló újságírótól kaptam meg. Ahmed al Dzsaballah, az Al-Szijassza főszerkesztője, amikor a jövőről, az olaj utáni korszakról faggattam, rendkívül magabiztosan így válaszolt:

— Amikor diák voltam, azt tanultam, hogy tizenöt-húsz évre elég az olaj. Ma tudom, hogy a jelenlegi ütemben legkevesebb hetvenöt évig biztosított a termelés. Szóval nincsenek, egyelőre nem is lesznek gondjaink ...

Ez a kijelentés nemcsak a gazdaság jövőjére vonatkozott a sejkek íródeákja a politikára is értette. Szóval ők és ott, az olajban úszó országban, ebben bíznak és ilyen értelemben dolgoznak, illetve dolgoztatnak ...

ÖNODY GYÖRGY