Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
Sztereo (Elek Tibor karikatúrája) RAVASZ ÜTLET A vendég így szöl a csaposhoz: — Mondja, hány hordó sört ad el hetente? — Húszat. — Én meg tudom tanítani arra, hogyan adhat el huszonötöt. — Hogyan? — Töltse tele a korsókat! PAPUCSFÉRI A térj megy a fürdőszobába inget mosni. A feleség utánaszól: — Aztán gondosan csináld! Ne mondják azt az emberek, hogy még egy inget se tudok neked rendesen kimosni! ORVOSNÁL — Drága doktor úr, segítsen rajtam! Magamban beszélek! — Az nem betegség. Én is szoktam magamban beszélni. — De én rettentő unalmas ember vagyok. j^adaJL a-1 SZILA« Ha röviden közli: butaság. Ha ugyanezt bő lére ereszti, elvi álláspont. * * Rengeteg jegyzetet tett közzé, s mégiscsak lábjegyzetekben maradt fenn a neve. * * * A lassú észjárást ne nevezzük megfontoltságnak! * * * Némi jóindulat valaki iránt azzal járhat, hogy ez egyszersmind némi rosszindulat másvalaki iránt. * * * Hogy egy étel ízletes-e, abban a saját tapasztalat számít, de nem a szakács- könyv. * * * Óvakodj a túlzott óvatosságtól! * * * Ogy kíméli szemüvegét, hogy leveszi, ha gyenge műsor van a tévében. ' * * * A főnököket ki lehet figurázni, egy főnököt azonban nem ajánlatos. * # * A férjnek jobban tetszik felesége új ruhája, ha azt hiszi, hogy kiárusításon vette. * * * Könnyebb valamiről kijelenteni, hogy nem is létezik, mint kifejezni róla véleményünket. * * • A viccekkel az a legkockázatosabb, hogy ha elmesélsz valakinek egy jót, annak tüstént eszébe jut egy rossz. RABLÓTÁMADÁS- Ide a pénzt!- De ha én pénz nélkül megyek haza, megver a feleségem!- Engem is. A hét vicce A rendőrségen megszólal a telefon. Egy ijedt férfihang hadarja a drót túlsó végén:- Kérem, jöjjenek ki azonnal! Az autómról valaki ellopta a kormányt, a sebességváltót és a műszereket. A rendőrök indulni készülnek, amikor ismét fölberreg a telefon és ugyanaz a férfihang közli:- Elnézést kérek, most jöttem rá, hogy véletlenül a hátsó ülésre ültem. ŐSZINTE ANYAKÖNYVVEZETÖ — Uram, én a maga helyében még meggondolnám ... (Hegedűs István rajza) MINDEN RENDBEN Az utcán találkozik két barát. Az egyik ünnepélyesen bejelenti: — Öregem, döntöttem! Megnősülök. A szülei beleegyeztek, ő beleegyezett, és a férjének nincs semmi kifogása. ELKÉSNEK Pistike és a kisöccse egymás mellett fekszik reggel az ágyban. Pistike az órára néz, és megállapítja, hogy háromnegyed nyolc. — Te — mondja az öccsének —, ha öt percen belül nem keltenek fel bennünket, elkésünk az iskolából. AZ AUTÓJAVÍTÓBAN — Rossz a kocsim fékje, kérem javítsák meg. — Rendben, e hét végén meglesz. — Hamarabb nem lehet? — Nem, nézze mennyi kocsi sorakozik itt! — De nekem nagyon sürgős utam van! Mire a szerelő dühösen: — Ha sürgős az útja, akkor minek magának fék? TÖRTÉNELEM — Hány háború volt a tizenhetedik században? — Hét. — Sorold fel mind a hetet. — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. DUDA — Ki nem állhatom, ha az autók dudálnak itt az ablakom alatt. — Miért? — Azért, mert a feleségem valamilyen sofőrrel szökött meg, s ha dudálást hallok, mindig megijedek, hogy visz- szajön. PALÁGYI LAJOS BALLADA A VENDÉGLÁTÓIPARRÓL Első osztályú étterem. Magyarul luxus. Medvebőr bevonatú ülőalkalmatosságok. Ülni nemigen lehet rajtuk, hacsak nem jógi az ember. De ez lényegtelen. Elvégre, ha a vendég kényelmesen akar ülni, maradjon otthon, vagy menjen harmadosztályú étterembe. Nem igaz? Nem mondom, az abrosz tiszta az asztalon. Ki tudja, mikor könyökölt rajta utoljára vendég. Ami azt illeti, nem is ajánlatos. Mert itt már azért is fizetni kell, ha bemegy az ember. És legjobb kemény valutában. Akkor legalább tűrhető bánásmódban részesül a jövevény. Mert egyébként... A legújabb kori szecesz- szióval berendezett helyiségben alig pár vendég. Valamivel több pincér, hosszú méla lesben. Vagyis lesnek a nyavalyát. Rám sem hederítenek. Széles, heves taglejtésekkel próbálom magamra terelni a figyelmüket. Ez sem használ, legfeljebb egy kicsit megmozgatom az izmaimat, és ez jót tesz a vérkeringésemnek. Már azon töprengek, hogy valamelyikhez hozzávágom a hamutálcát. Talán sikerül felébresztenem. De ezt azért mégsem. Csiszolt üvegből van. A hamutálca. Drága mulatság lenne. Egyéb szórakozás híján az étel- és itallapot tanulmányozom. A jobb szemem inkább lecsukom, így nem látom az árakat, nem kapok gutaütést, hacsak időközben nem kapok a hosszú várakozástól. De nini, megmozdul a kőszobor. Elszánt arccal, villámló tekintettel közeledik felém. Lopva lesem, merre menekülhetek, mert a szeme azt mondja, hogy itt most vér fog folyni, vagy, hogy mit keresel itt, te jött- ment? Na azért elég illedelmesen megkérdi, hogy mit parancsolok. Szolgálatba lépés előtt bizonyára néhányszor tükör előtt elismételte ezt az egy-két udvarias kifejezést. Megerőltető lehetett, de hát ezért kapja a fizetését meg a borravalót. Elmondom az óhajom, távozik. A végtelenségig színét sem látom. Ezalatt lehunyt szemmel végigmondom az egész elpuskázott életem, a holnapi ligaforduló esélyeit, a nemzetközi helyzetet, egy kisregény egész cselekményét, meg egy csodálatos légyottot a világ legaranyosabb teremtésével Bibalybajánházáról, és pont amikor odáig jutok vele, hogy ... Megjelenik a pasasom, üres kézzel. Hogy a fene egye meg, megzavarni egy ilyen szép gondolatfűzést. Elegáns mozdulattal odaintem, és szépen, udvariasán közlöm vele, mert egy első osztályú étteremben viselkedjék a vendég tisztességesen — nem igaz? — Főúr, mielőtt nyugdíjba megy, figyelmeztesse az utódját, hogy annak idején rendeltem magánál egy bifszteket. 1979. III. 25. ÚJSZÓ
