Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-03-25 / 12. szám

Sztereo (Elek Tibor karikatúrája) RAVASZ ÜTLET A vendég így szöl a csapos­hoz: — Mondja, hány hordó sört ad el hetente? — Húszat. — Én meg tudom tanítani arra, hogyan adhat el huszon­ötöt. — Hogyan? — Töltse tele a korsókat! PAPUCSFÉRI A térj megy a fürdőszobába inget mosni. A feleség utána­szól: — Aztán gondosan csináld! Ne mondják azt az emberek, hogy még egy inget se tudok neked rendesen kimosni! ORVOSNÁL — Drága doktor úr, segít­sen rajtam! Magamban beszé­lek! — Az nem betegség. Én is szoktam magamban beszélni. — De én rettentő unalmas ember vagyok. j^adaJL a-1 SZILA« Ha röviden közli: buta­ság. Ha ugyanezt bő lére ereszti, elvi álláspont. * * Rengeteg jegyzetet tett közzé, s mégiscsak lábjegy­zetekben maradt fenn a ne­ve. * * * A lassú észjárást ne ne­vezzük megfontoltságnak! * * * Némi jóindulat valaki iránt azzal járhat, hogy ez egyszersmind némi rosszin­dulat másvalaki iránt. * * * Hogy egy étel ízletes-e, abban a saját tapasztalat számít, de nem a szakács- könyv. * * * Óvakodj a túlzott óvatos­ságtól! * * * Ogy kíméli szemüvegét, hogy leveszi, ha gyenge mű­sor van a tévében. ' * * * A főnököket ki lehet fi­gurázni, egy főnököt azon­ban nem ajánlatos. * # * A férjnek jobban tetszik felesége új ruhája, ha azt hiszi, hogy kiárusításon vet­te. * * * Könnyebb valamiről kije­lenteni, hogy nem is létezik, mint kifejezni róla vélemé­nyünket. * * • A viccekkel az a legkoc­kázatosabb, hogy ha elme­sélsz valakinek egy jót, an­nak tüstént eszébe jut egy rossz. RABLÓTÁMADÁS- Ide a pénzt!- De ha én pénz nél­kül megyek haza, meg­ver a feleségem!- Engem is. A hét vicce A rendőrségen megszólal a telefon. Egy ijedt férfi­hang hadarja a drót túlsó végén:- Kérem, jöjjenek ki azonnal! Az autómról valaki el­lopta a kormányt, a sebességváltót és a műszereket. A rendőrök indulni készülnek, amikor ismét fölberreg a telefon és ugyanaz a férfihang közli:- Elnézést kérek, most jöttem rá, hogy véletlenül a hátsó ülésre ültem. ŐSZINTE ANYAKÖNYVVEZETÖ — Uram, én a maga helyében még meggondolnám ... (Hegedűs István rajza) MINDEN RENDBEN Az utcán találkozik két ba­rát. Az egyik ünnepélyesen be­jelenti: — Öregem, döntöttem! Meg­nősülök. A szülei beleegyeztek, ő beleegyezett, és a férjének nincs semmi kifogása. ELKÉSNEK Pistike és a kisöccse egy­más mellett fekszik reggel az ágyban. Pistike az órára néz, és megállapítja, hogy háromne­gyed nyolc. — Te — mondja az öccsé­nek —, ha öt percen belül nem keltenek fel bennünket, elkésünk az iskolából. AZ AUTÓJAVÍTÓBAN — Rossz a kocsim fékje, ké­rem javítsák meg. — Rendben, e hét végén meglesz. — Hamarabb nem lehet? — Nem, nézze mennyi kocsi sorakozik itt! — De nekem nagyon sürgős utam van! Mire a szerelő dühösen: — Ha sürgős az útja, akkor minek magának fék? TÖRTÉNELEM — Hány háború volt a tizen­hetedik században? — Hét. — Sorold fel mind a hetet. — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. DUDA — Ki nem állhatom, ha az autók dudálnak itt az ablakom alatt. — Miért? — Azért, mert a feleségem valamilyen sofőrrel szökött meg, s ha dudálást hallok, mindig megijedek, hogy visz- szajön. PALÁGYI LAJOS BALLADA A VENDÉGLÁTÓIPARRÓL Első osztályú étterem. Magyarul luxus. Medvebőr bevonatú ülőalkalmatossá­gok. Ülni nemigen lehet raj­tuk, hacsak nem jógi az em­ber. De ez lényegtelen. El­végre, ha a vendég kényel­mesen akar ülni, maradjon otthon, vagy menjen har­madosztályú étterembe. Nem igaz? Nem mondom, az abrosz tiszta az asztalon. Ki tudja, mikor könyökölt rajta utol­jára vendég. Ami azt illeti, nem is ajánlatos. Mert itt már azért is fizetni kell, ha bemegy az ember. És leg­jobb kemény valutában. Ak­kor legalább tűrhető bánás­módban részesül a jöve­vény. Mert egyébként... A legújabb kori szecesz- szióval berendezett helyiség­ben alig pár vendég. Vala­mivel több pincér, hosszú méla lesben. Vagyis lesnek a nyavalyát. Rám sem hede­rítenek. Széles, heves tag­lejtésekkel próbálom ma­gamra terelni a figyelmü­ket. Ez sem használ, legfel­jebb egy kicsit megmozga­tom az izmaimat, és ez jót tesz a vérkeringésemnek. Már azon töprengek, hogy valamelyikhez hozzávágom a hamutálcát. Talán sikerül felébresztenem. De ezt azért mégsem. Csiszolt üvegből van. A hamutálca. Drága mulatság lenne. Egyéb szórakozás híján az étel- és itallapot tanul­mányozom. A jobb szemem inkább lecsukom, így nem látom az árakat, nem kapok gutaütést, hacsak időközben nem kapok a hosszú vára­kozástól. De nini, megmoz­dul a kőszobor. Elszánt arc­cal, villámló tekintettel kö­zeledik felém. Lopva lesem, merre menekülhetek, mert a szeme azt mondja, hogy itt most vér fog folyni, vagy, hogy mit keresel itt, te jött- ment? Na azért elég illedelme­sen megkérdi, hogy mit pa­rancsolok. Szolgálatba lépés előtt bizonyára néhányszor tükör előtt elismételte ezt az egy-két udvarias kifeje­zést. Megerőltető lehetett, de hát ezért kapja a fizeté­sét meg a borravalót. Elmondom az óhajom, tá­vozik. A végtelenségig szí­nét sem látom. Ezalatt le­hunyt szemmel végigmon­dom az egész elpuskázott életem, a holnapi ligafordu­ló esélyeit, a nemzetközi helyzetet, egy kisregény egész cselekményét, meg egy csodálatos légyottot a világ legaranyosabb terem­tésével Bibalybajánházáról, és pont amikor odáig jutok vele, hogy ... Megjelenik a pasasom, üres kézzel. Hogy a fene egye meg, megzavarni egy ilyen szép gondolatfűzést. Elegáns mozdulattal oda­intem, és szépen, udvaria­sán közlöm vele, mert egy első osztályú étteremben vi­selkedjék a vendég tisztes­ségesen — nem igaz? — Főúr, mielőtt nyugdíj­ba megy, figyelmeztesse az utódját, hogy annak idején rendeltem magánál egy bifszteket. 1979. III. 25. ÚJSZÓ

Next

/
Thumbnails
Contents