Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-25 / 12. szám
é fajta lakodalommá kinövő, családirokonsági-szomszédi szálakat egybe- sodorító disznótorokban is főként igaz történetek, frontélmények, valós alapú népi anekdoták jelentették a mesét; az epikai hajlam a kézzelfogható tfilág érdes-szúrós rögei között araszolgatott, bukdácsolva, mint szárnyaitól megfosztott madár. A mitikus, a parabolikus vonás, amely pedig a művészi általánosítás minden fajtájában meg kell hogy nyilvánuljon, nem volt a sajátja. Akár így, akár úgy — ezeket a gondolatokat már az utólagos tűnődés veti ki az emlékezés mélyrétegeiből. Mert a kisfiú akkoriban nem gondolkodott még sem a kérdéseken, sem a válaszokon. Mit csinált hát? Tavasszal, mihelyst szikkadó föld és zsendűlő fű szaga töltötte be a levegőt, balbicskájával lyukat vájt a földbe, s színes agyaggolyókat gurigat- va pLtykövezett pajtásaival; csajákat — cserebogarakat — hajkurászott a réten és a futballpályán; versenyre kelt társaival a. kora tavaszi első fürdés ügyében. Nyaranta tűt vagy gombostűt izzított gyertyaláng fölött, cső nyelvű fogóval behajlította, cirokból buktatót készített egy zsinegre, egyenes, hosszú, könnyű bot után kajVALÓSÁGTÜKÖR lezte, s messziről, tisztes távolságból szemlélve az eseményeket, jót mulatott, amikor másnap reggel a kazalra- kók egyike-másika, mit sem sejtve a csapdáról, hirtelen úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mit csinált még ez a kisfiú, akiben, mondom, nem volt semmi rendkívüli; termett ilyent ez a föld, a Csallóköztől a Bodrogközig, százat Is, ezret is, de még annál többet is. Mit csinált ősszel? Nos, az egyik őszön édesanyja alaposan megsúrolta, megfésülte, kiöltöztette a fiát; kézen fogta, s elvezette őt a kívülről ütött-kopott, belülről is viharverrt, mégis igen-igen fényes — iskolába. S ott aztán, egykét év eltelte után, amikor azok a papírra rótt fekete firefuraságok, apró krikszkrakszok már szőfogadón és értelmesen viselkedtek, kiderült hogy ez a kisfiú mégsem egészen olyan ám, mint a többi. Mert ez a kisfiú csodás dolgoknak a birtokába jutott. A jó tettért jó téttel adózó betűk bolya csipegette-szedegette össze számára, mint a mesebeli hangyasereg a zsáknyi rizsszemet, a csoda morzsáit? Vagy repülő szőnyege volt ennek a kisfiúnak, magasra és messzire szálló, s arra telepedve varázsolta- utaztatta át magát a falusi udvarból, az istállók és ólak birodalmából, az izmot-verejtéket faló forró kukoricaföldek világából, a kapanyeles-ka- szanyeles emberi földhöz kötöttség mindennapjaiból, józan puritánságából a képzelet birodalmába? Pontosan nem tudni, mi volt a varázstudománya kisfiúnak; ára annyi biztos, segítségére volt a betűk hangyaserege is, no meg a kinyitott könyv repülő szőnyege. Meg az is — és ez talán még az előbbieknél is fontosabb —, hogy a kisfiú megbecsülte ám a segítséget, gondosan őrizgette a betűk hangyaserege által összegyűjtött kincseket, képzeletével, fogékonyságával gyöngéden simogatta, szeretettel fényesítgette az amúgy is fényes drágaköveket, aranyszemcséket; ha meg a repülő szőnyeggel szállt, tágra nyitotta a szemét, s mindent, amit látott, jól az eszébe vésett. De hát hogyan is felejthette volna el azt az országot, ahol minden megtörténhetett, s ahol érdekesebbnél érdekesebb, könnyesnél, könnyesebb, mosolyosnál mosolyosabb dolgokat látott! Hogyan is ne őrizte volna meg emlékezetében a mézeskalács házikót a kolbászból font kerítéssel, a csengő barackot és szóló szőlőt termő kereteket, melyek aranyalmáját a leggondosabb őrizet ellenére is meg-meglopta egy nagy madár! Hogyan is ne zárta volna szívébe a legkisebb királyfikat, a legkisebb legényeket, akik nem ismerték soha a félelmet, akik túljártak fél világ eszén, s igazságot osztó vaskezekkel térdig, derékig, nyakig vágták az ólomszérű talajába a gonoszok gonoszát, a hét-, a kilenc- de még a tizenkét fejű sárkányt is! Csoda-e, hogy nem afféle tedd-kl-hadd-hűljön ember, nem nyámnyila anyámasszony katonája, nem Nyakigláb meg Csupa- háj meg Málészáj szeretett volna lenni a kisfiú, hanem olyan, mint Fa- nyűvő meg Vasgyúró meg Hegyhengergető; meg egyenes derekú, mint a csillagszemű juhász, aki senki emberfiának, még a királynak se mondta, hogy „adj isten egészségére!“; meg talpraesett, mint az öntelt Döb- rögit háromszor megleckéztető Ludas Matyi; meg... És sorolhatnánk még hosszan; három nap és három éjjel sem volna elég, hogy egytől egyig elmondjam a sok-sok csodát, töviről hegyire elbeszéljem, mi mindent élt meg a képzelet végenincs-szélenincs országában a kisfiú. De hogy nem járt ott hiába, annyit mondhatok. Igazság és hamisság dolgában — ha az erejüket fitogtató, nyers kamaszok megkergették a tarlókon, vagy ha a meredek partról a folyóba dobták, vagy elkényszerítették tőle egy-egy féltve őrzött talált tárgyát — a maga kis élete is kínált tapasztalatokat; mégis: a komolyabb leckét az ember természetéről, a Jó és Rossz örök harcáról attól a sokszor hetvenhét magyar népmesétől kapta, melynek világát szépre szomjas lélekkel, eszményekre fogékony buksi fejjel, ereE gyszer volt, hol nem volt, nem az Őperenciás-tengeren túl, nem is az Üveghegyen túl, hanem Itt valahol, a közelben — talán a bot- lófűzes Csallóközben, a zöldesbarna Ipoly mentén, a dimbes-dombos Gö- mörben vagy tán a ticcés Bodrogközben — volt egyszer egy ember. Azazhogy nem is ember, csupáncsak egy kisfiú. A mesebeli medve, a huszárt kardlappal megleckéztetett, bizonyára csak legyintett volna, ha látja, mondván: ez még nem az ember, ez majd csak lesz ember. Nem volt ebben a kisfiúban az égvilágon semmi különös; nem jött táltosfoggal a világra; olyan volt éppen, mint a vele egyívású falusi gyerkőcök; termete, arca, beszéde, ruházata pontosan beleillett a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji falucska sur- bankó hadába. Azt az életet élte, mint bármelyikük: két lábra állva előbb a döngölt, csapott talajú konyhát hódította meg; majd az udvart vette birtokába, ismerkedve káráló, sziszegő, bégető, nyerítő népségével; végül lemerészkedett a kertbe, s még később fölfedező útra indult a tocsogókkal, erekkel, nádfoltokkal tarkított mezőbe, a sas-, vércse- és bagolyfészkeket rejtegető erdőkbe, por- tyázott a falut félkör ívben ölelő szőlődombok lankáin, az álmosan kanyargó, már-már földöntúli nyugalmat árasztó folyó partján, csalitosok- ban, sarjerdőkben, tavaszi lomb- és virágzuhatagban, őszülő fák orgona- hang-zúgásában keresve a világból el- sajátítandót: a mindig újat, a mindig ismeretlent. ... portyázott a faint félkör Ívben ölelő Mit csinált még ez a kisfiú? Télen, szinte a fülfagyásig és csonttá dermedésig, a szánkóját hajszolta föl s le a dombokon, este pedig megbújt a tollfosztó asszonyok köténye mellett, s szomjasan itta szavaikat, melyek a felnőttek — a „nagyok" — és a falu mindennapi életéről hoztak hírt. Találós kérdés, mese és monda akkoriban már nemigen hangzott el az asszonytársaságban; közös dalolásra sem igen nyílott a száj. Mert a falu már a két háború közötti időben polgáriasodni kezdett, s az ötvenes évekre már csak halvány visszfényét őrizte annak a lángnak, melyet benne valaha a folklór lobogtatott? Vagy mert azokban az esztendőkben — pár esztendeje hege- gedtek csak a világháború sebei, s alig halványultak még a sebeket tetéző kollektív jogfosztottság élményei — nóta és móka helyett a panasz ült a szájakon? A szövetkezetesítéssel járó, régi gyökereket kiszaggató, új gyökereket akkoriban még nem eresztett életformaváltás okozta, hogy a népi képzeletből kiszorult a csoda, a „népi szürrealizmus“, s hogy a gondolkodás földön- járóvá, gyakorlatiassá, helyzettől-nap- tól helyzetig-napig érővé vált? A magukat akkoriban még szinte kisebbtatott a folyópart bodzabokrai közt, s már kész is volt a horgászbot, amely mellett napokat üldögélt, riogatva a fémesen villanó, félrecikázó apró halacskákat. Reggel és délután a halász libapásztorrá vedlett: kezében bottal, nyakában elemózsiás tarisznyával baktatott a mezei utak forró porában, a libafalka fölverte áttetsző porhálő mögött, a tarlók felé. Mi tagadás, csintalankodott is. Hozzácsapódva a tarló népes gyerekhadához, szétdúlta a félkereszteket, hogy kunyhót építsen belőlük, máskor meg embernyi mély vermet ásott a félig kész szalmakazlakba, hosszú, vékony ágakkal befedte, szalmával lepszolodombok lankáin; ZalabaiZsigmond ... az álmosan kanyargó, már-már földőntáli nyugalmat árasztó folyó partján, csalitosok- han, sarjerdőkben, tavaszi lomb- és virágzuhatagban (Könözsi István felvételei)
