Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
újszó u * *■ rA d és“, ahogy a legutóbbi és most már féléve lejárt megállapodást nevezték? A kérdésre senki sem jelelt. Thatcher asszony, a konzervatív vezető azonnal kijelentette: „az egész dokumentum, akárhogy is hívják, üres semmiség.“ A viharos parlamenti vitában ugyancsak felszólaló Steel liberális vezető szerint „a konkordátum csak nagyon ideiglenes megoldásnak tekinthető, nem helyettesíti sem a konkrét bérpolitikai irányelveket, sem az ipari kapcsolatok törvényét.“ A szakszervezetek nevében rögtön a parlamenti vita után nyilatkozatot tett Murray, a főtanács főtitkára. „Még távolról sem jutottunk az út végére, de fontos lépést tettünk“ — jelehtette ki. A végül is elfogadott megállapodásnak persze a tömören összefoglalt fő kompromisszumon túl több érdekes részlete van. Ott szerepel a fejezetek között egy a termelékenység növelésének szükségességéről, egy másik arról, hogy „minden eszközzel gyorsítani kell az új technológiák bevezetését". Egy szép mondat pedig előírja: több beleszólást kell biztosítani a munkásoknak az üzemek vezetésébe. A parlamenti vita idején, mintha csak a közvélemény általános hangulatát fejezné ki, éppen az állami, közületi alkalmazottak körében nőtt meg a sztrájkolók száma. Úgynevezett „forgósztrájkok“ is voltak — azaz felváltva, egymást követően szüntették be a munkát egyes, vették.fel más munkáscsoportok, teljessé téve egy-egy szektorban a munka lassítását, a zavart, a gondot. Amikor Callaghan a parlamentben beszélt, éppen összesen másfélmillió közületi alkalmazott (közöttük az iskolai alkalmazottak, a kórházi személyzet, a köztisztasági vállalatok és egyes vízművek dolgozói) vett részt a sztrájkban. A béremelési követelések között a legalacsonyabb is 40, a legmagasabb közel 50 százalékos. A követeléseket azzal támasztják alá, hogy 1977-ben és 1978-ban igen sok érintett munkaterületen még a kétszer öt százalékos „garantált“ emelést sem kapták meg, pedig a januári drágulási ütem már 8,4 százalék volt — szemben a múlt év utolsó két hónapjának átlagos 5,9 százalékával. „1977 eleje óta még sohg sem volt ilyen tempójú az infláció“ — mondják a szakemberek. GÁRDOS MIKLÚS (Befejező részét lapunk következő számában közöljük) Egyre többször kérdezték meg egymástól Londonban és Liverpoolban a munkások és a tisztviselők: tulajdonképpen ki ellen folynak most már a sztrájkok? A kérdés jogos és megalapozott volt. Az 1978-as esztendő késő őszétől kezdve egyre nagyobb hullámokat vető sztrájkmegmozdulások bizonyos szempontból megbénították az angol mindennapok megszokott mozgását. A gyereket nem lehetett iskolába küldeni, mert aznap éppen nem volt közlekedés. De ha küldhették volna, sem küldték volna, — sztrájkoltak a fűtők is, következésképp hideg volt az iskolában. A nagymama fogát, bármennyire is fájt, nem lehetett kihúzatni, éppen sztrájkolt a poliklinika teljes személyzete. (Bizonyos kórházakban, néhány osztályok, a mentők bizonyos esetekben természetesen a sztrájk idején is a betegek rendelkezésére álltak.) Voltak olyan hetek, amikor egyszerűen tűrhetetlennek érezték az emberek Cardiff vagy Leeds utcáin az egyre bűzösebb szeméthegyeket: a köztisztasági munkások is sztrájkoltak. Ilyen körülmények között persze nem volt mindenütt eredménytelen az a dolgozók elleni kampány, amelynek hátterében természetesen a nagytőke emberei álltak, de a legfontosabb napi feladatokat a konzervatív párt vezetőire és képviselőire osztották ki. Először Margaret Thatcher asszony, a konzervatívok vezetője és reménybeli miniszterelnöke mondta ki, hogy „minden sztrájk a lakosság ellen folyik“ — ezt aztán a legkülönbözőbb formában ismételgették meg elvbarátai. Az utóbbi néhány hétben február elejétől kezdve azonban valami új elem jelentkezett az angol sztrájkmozgalomban. Kiderült, hogy a sztrájkharcokban kifejeződő mély elkeseredés most már a kormánnyal, a kormányon levő munkáspárttal szembeni szenvedélyeket is magában foglalja. Másszóval a sztrájkok úgy nyertek politikai jelleget, hogy most már hatnak a vezető pártok erőviszonyainak alakulására is. Még mielőtt megpróbálnánk felrajzolni a jelenlegi angol helyzet fő vonásait, helyes dolog megismerkedni egy olyan okmánnyal, amely február második hetében próbálta meg a maga módján megmagyarázni a súlyos angol gazdasági helyzet okait, és megpróbált kivezető utat is mutatni a kétségtelen válságból. A munkáspárt balszárnyának, az úgynevezett „Tri- bune-csoportnak“ a gazdasági ellentervéről van szó. A baloldali folyóirat nevét felvett tömörüléshez tartozik tulajdonképpen a munkáspárti képviselőknek valamivel több mint egynegyede. De igazi erejük nem ebben fejeződik ki, hanem abban a tömegtámogatásban, amely a párt szervezeteiben, a különböző munkásklubokban és mindenekelőtt a szak- szervezetekben úgy tekint rájuk, mint a fölöttébb opportunista, a nagytőkével silány kompromisszumokra mindig kész jelenlegi munkáspárti vezetés lehetséges utódja. Három dolgot tudnunk kell, hogy a munkáspárti balszárny javaslatait megértsük. Az első: a munkanélküliek számának növekedése. Jelenleg másfél millió ember van munka nélkül Nagy-Britanniában. A második: az infláció gondja. — itt az a helyzet, hogy bár 1978 második felében már csak egy számjegyű volt az infláció, hozzáértő közgazdászok 1979 derekára megint 12—13 százalékot jósolnak. A harmadik: a nagytőke azon panaszkodik, hogy a korszerűsítés költségei annyira nagyok, hogy az angol ipar „hacsak a munkások nem tanúsítanak nagyobb önmérsékletet“, megint lemarad a világpiacon. A munkáspárti baloldalnak az a véleménye, hogy meg kell fékezni az inflációt, de egyáltalán nem a bér- követelések letörésével, hanem a katonai kiadások csökkentésével. Ráadásul az a véleményük, hogy az importkorlátozás és az eddiginél jóval komolyabban vett gazdasági tervezés megint csak segíthet. A munkanélküliség elleni harcról szólva azt mondják a baloldaliak: A kormánynak végre kelL hajtania a legutóbbi párt- kongresszusok határozatait. Tehát a gazdaságot állami eszközökkel is serkenteni kell, növelni a közkiadásokat és a béreket, szigorú árellenőrzést kell bevezetni és szelektív importkorlátozást. Be kell vezetni a régóta megígért vagyonadót, ami a változatlanul magas profitok egy részét elveszi a nagytőkésektől, és rendet kell teremteni a vállalati adók behajtásánál — egyes nagy cégek ugyanis évek óta nem fizetnek. A baloldali program egyik kulcsmondata úgy szól, hogy „a válságos helyzetből nem szabad a dolgozók további sanyargatásával kilábalni“. Terv van, tehát — de válasz is. Callaghan miniszterelnök és Healey pénzügyminiszter azonban már úgy határoztak: kamatlábemelés, általános adóemelés, a dolgozók sztrájkjogának korlátozása a teendő ... Mintha csak a konzervatív pártban fogalmazták volna meg ezt az elképzelést és nem a munkáspárti kabinet ülésén. Még polgári közgazdászok is azt mondják: ezek az intézkedések újabb visszaesést hozhatnak, és majdnem bizonyos, hogy hatásukra újra növekszik a munkanélküliek száma. Amikor kiderült, hogy a munkáspárti baloldal, a Ttibune-csoport józan, és a válságos helyzetből a nagytőke profitjainak alapos megnyirbálásával kibúvót mutató tervezete, amelyet a sajtó részleteiben már előbb ismertetett, helyeslést vált ki a munkások, mindenekelőtt a szak- szervezeti tagság körében, a Munkáspárt egyes vezetői gyors lépésre vették rá Callaghan miniszterelnököt. Február derekán egyszerre csak bejelentették: a kormány és a szak- szervezetek „konkordátumot kötöttek.“ A megállapodást egyetlen mondatban úgy lehet összefoglalni: a szakszervezetek megígérték, hogy „csak végső esetben“ folyamodnak a sztrájk fegyveréhez — a kormány viszont lemondott a konkrét bérnormák megszabásától. A „konkordátum“ egyébként minden tavaszra háromoldalú megbeszélések összehívását helyezi kilátásba. Ezen a munkásokat a szakszervezetek, a tőkéseket a gyáriparos-szövetség képviseli és a kormány megbízottja elnököl. A megbeszéléseken megvitatnák a következő évi költségvetésnek azokat a részleteit, amelyeknek közvetlen hatásuk lehet az életszínvonalra. A megállapodás bejelentése a parlament ülésén történt s Callaghan miniszterelnök maga szólalt fel, beszédében kihangsúlyozva, hogy reméli, ezzel véget ért az ősz óta tartó, nehéz csata. Az első reagálások (közbekiáltások, első cikkek) azt mutatják: a közvélemény óvatosan, kicsit gyanakodva néz a hirtelen kötött egyezségre. Sokan rögtön megkérdezték: miért „konkordátum“ — hiszen ezt a szót az állam és a katolikus egyház közötti megállapodásokra szokták használni — és miért nem ugyanúgy „társadalmi szerzőA köztisztasági dolgozók sztrájkja követieztében London utcáin halomba hevert a szemét (CSTK-felvételek) y Csupán Angliában és Walesben több mint egymillió család vár lakásra. Képünkön egy Calderda- le-i család látható, amelynek nincs tető a feje felett s kénytelen sátorban meghúzódni A SZÍRJÜK ÉS A VÁLSÁGBÓL KIVEZETŐ OT 4 r-
