Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-03-11 / 10. szám
NŐNAPI KÍVÁNSÁG (Folytatás az 1. oldalról) háziasságából ő volt az egyetlen gyerek, de a másodikból még két kistestvére lett. Volt alkalma tehát tapasztalatból megismerni a sokgyermekes családok életviszonyait. Édesapjáról keveset mond. Alig ismerhette, hiszen magyar katona volt a világháború éveiben és Éva hatéves, amikor apja — immár a szovjet hadsereg oldalán — elesett. Vannak, akik az ilyen tényéknél hosz- szasan elidőznek. Ö csak szerényen megjegyzi: — Régi kommunista volt az apám. S a nagyapám szintén. Nevüket ott olvashatja a komáromi mártírok emlékművén... Később győződtem meg róla a Marx Károly téren. Kemény kőbe vésett tömör szavak hirdetik az utókornak szlovákul és magyarul: „A kommunista munkásmozgalom és a fasizmus elleni harc mártírjai,“ s utánuk Steiner Gábornak és még harmincnégy elvtársnak neve sorakozik, köztük — Fe- hérváry Géza és Fehér vár y László. Szabó Imrétől, a járási párt- bizottság ideológiai titkárától hallok róluk bővebbet. — A nagyapa, Fehérváry Géza, munkásember, pártunk alapító tagja volt. Városunkban egyike annak a 36 elvtársnak, akik 1921-ben, április 14-én, megalapították a kommunista párt helyi szervezetét. A háború vége felé itt bujdosott a város kültelkén, a Harcsásban. Rejtekhelyét a nyilasok felfedték és őt 1944 tavaszán agyonverték. Fia, László, szintén munkás, a csehszlovák Komszomol helyi vezetőségi tagja volt, a háború éveiben kommunistaként rendőri felügyelet alá helyezték, majd megbízhatatlanként kivitték a frontra. Ott többedmagá- val átállt a szovjet hadsereg oldalára, s a harcban esett el, már hazai földön — a Duklá- nál. Éva pártonkíyüli, de munkájával és életével méltó a nagyapai és apai hagyatékhoz. Gépipari szakközépiskolát végzett és huszonkettedik éve dolgozik a hajógyárban. Jelenleg a technológiai osztály helyettes vezetője. — Szeretem a munkámat — vallja —, tetszik, és elégedett vagyok vele... Nem tőle, ismét mástól tudom meg, hogy vele is elégedettek, becsülik. Különben férje, aki a topolőanyi járásból ideszármazott szí ovák ember, szintén a Steiner Gábor Hajógyárban dolgozik szervezési előadóként. Egyszerű, csendes, becsületes, a családnak, a gyerekeknek élő emberek. Egymást kiegészítve mondjál el dióhéjban életük sorát. Nincs benne semmi különös. A napok váltják egymást, kisebb-: tagy óbb örömöket és gondokat hoznak. A legfontosabbnak azt tartják, hogy az egészségük jól szolgál: — Én még beteg nem voltam — mondja janákné —, s amikor szültem, akkor sem volt nagyobb baj, a fé 'jem szabadságot vett ki, és gondoskodott a családról. Csak az egyik kislányunk ne betegeskedne... A papa természetesen kiveszi a részét a háztariás körüli tennivalókból is. Jól főz, szívesen ül az indiai kötőgéphez, hogy egy-egy szvettert, pulóvert kössön a gyerekeknek (felesége inkább a kézi kötént kedveli), és természetesen szeretettel, de kellő szigorral foglalkozik velük. Házi munká -a is szoktatják, nevelik őket, kiskoruktól fogva. Kell is e:z, hiszen a gyerekek például otthon étkeznek. A mama főzi meg az ebédet, rendszerint két napra, s a két nagyobb lány melegíti fel az ételt. Este jobbára hkleg étel kerül terítékre. — Bizony a pénzt, jóllehet ketten keressük, be kell osztanunk. Közösen gazdálkodunk vele. S az igazat megvallva, legtöbbet a táplálkozásra költünk. Jut belőle azért édességre, gyümölcsre is. Mindenből úgy veszünk, hogy a gyerekek között igazságosan eloszthassuk, nehogy vita támadjon. Öltözékre is marad a pénzmagból, és könnyít a helyzeten az, hogy a gyerekek részben egymástól „öröklik“ a ruhát, fehérneműt — magyarázza Janákné. Nem, autó természetesen nincs, és hétvégi ház sem. Csak egy kiskert, amelybe olykorolykor a gyerekek is eljárnak, bár a kerti munka nemigen tartozik a kedvteléseik közé. Van tévékészülékük, és bár nagy a család, még a műsor- választásban is többnyire simán megegyeznek. Moziba a szülők csak ritkán, évente há- romszor-négyszer jutnak el. Felcsillanó szemmel mondja az asszony: — Nemsokára városunkban vendégszerepei Helena VondráCková, majd március végén Kovács Kati. Szeretem a popzenét, ha csak lehetőség nyílik, elmegyek hangversenyükre. Életük kulturális keretei közé rokonszenvesen illeszkedik be a nappali szoba egy-két ízléses képreprodukciója s a kis könyvtár is, amelynek kötetei zömükben arról tanúskodnak — jól megválasztották és for- gaják is őket. No meg, sokat mond az is, hogy több lapot, folyóiratot előfizetnek. A nemzetközi gyermekév második hónapjában kérdem tőlük, tulajdonképpen mit tartanak gyermekeik nevelésében a legfontosabbnak. S az egybehangzó válasz: — Rendre, becsületességre, emberségre tanítani őket... — S ön, asszonyom, ha most a nemzetközi nőnap alkalmából egyetlenegy dolgot kívánhatna magának, mi lenne az, minek örülne a legjobban? — Üzemi üdülésen először és utoljára 1974-ben voltunk. Nos, azt szeretném, ha az egész család két hétre eljutna ilyen üdülésre. Lehetőleg a Magas-Tátrá- ba. Nem tudom, vajon ez teljesíthető avagy teljesíthetetlen óhaj-e, hiszen nem kevesebb, mint hét beutaló kell ehhez. Azt viszont érzem, hogy megérdemelné, megérdemelnék. Hátha mások, az illetékesek is így gondolják majd? GÄLY IVAN A komáromi (Komárnoj munkásmozgalmi és kommunista mártírok emlékműve; Emil Venkov fiatal bolgár szobrász alkotása (Gyökeres György felvételei) II tmmm — Hogyan szólíthatom? — Agócs Barnának hívnak, szólítson csak Barnának. — Szeretném tudni, minek, kinek, de főképp azt, hogy hogyan és miért épült föl ez az óriási ház-vár-kastély? — Pásztorivadék vagyok, ezerkilenc- száztizenhétben születtem Bellényben. Gyermekkoromból csak arra emlékszem, hogy mindig az állatokra vigyáztam, pásztorkodtam. Iskolába keveset jártam. Mindig a réten, a mezőn tartózkodtam, s hogy lekössem a figyelmemet, faragni kezdtem. Megmintáztam, ami épp eszembe jutott, vagy amit épp megláttam. A háború után egészen két évvel ezelőttig az ország számos építkezésén dolgoztam mint segédmunkás. Jelenleg nyugdíjas vagyok, az 1100 korona nyugdíjból élek. Egy 6x6 méter nagyságú szobában folyik a beszélgetés. Ez a szoba a négyszintes ház földszintjén van, egyedüli lakható helyiség az óriási épületben. A fal kivakolva, teleaggatva képekkel, régiségekkel. A sarokban egy ósdi vaskályha, amely ontja magából a meleget. Mellette ágy, a szemközti sarokban asztal, azon különféle gipszszobrok, -figurák sorakoznak. Az ajtó melletti sarokban egy jódarab szekrény, abban és azon mindenféle limlom, használati tárgy. Az ablak mellett asztalka, azon festékek, ecsetek sokasága. Ez minden. Ez Agócs Barnabás laktere. — Mikor fogott hozzá a munkának? — Tizenegy évvel ezelőtt. — Ki tervezte a házat, honnan szerezte be az építkezési rajzokat? — Hm!... Megmondjam az igazat?! ... Egy tenyérnyi papírra rajzoltam le az egészet egy darabka ceruzával. A ház körvonalait vázoltam föl, a többi a fejemben volt. — És ennek alapján kapott építési engedélyt? — Nem. Amikor elhatároztam, hogy építkezni kezdek, bementem a járásra, és kértem tervrajzokat. Mutattak is néhányat, de egvik se tetszett. Akkor az egyik hivatalnok azt mondta, vigye el valamelyiket, fizesse meg érte az illetéket, és olyat épít, amilyet akar. Mindenki így csinálja, mondta. Becsomagoltam a tervrajzokat egy aktatáskába, ami hogy hogyan nem, útközben hazafelé elveszett. így tervek, rajzok nélkül nekiláttam a munkának, kimértem az alapokat, megkezdtem a betonozást. A falazáshoz hívtam kőműveseket, de olyan rosszul dolgoztak, hogy már az első nap hazaküldtem őket. Azóta egyedül csinálok mindent. — No és a pénz!... Honnan volt ennyi pénz, ha kérdezhetek ilyet? — Százhúszezer korona készpénzem volt megtakarítva, amikor kiástam az alapokat. De már egy fillérem sincs. Állatokat tartok. Tavaly ősszel volt 36 darab disznóm, hét kecském, — Mennyi lehet ennek a háznak az értéke? — Volt itt a múltkoriban két mérnök, akik elkészítették róla a tervrajzokat, és ők mondták, hogy 800 ezer korona körül lehet az ára. — Tehát most már a tervrajzok alapján folytatja a munkát? — Ah, fenét. Az csak ahhoz kellett, hogy végre megkaphassam az építési engedélyt. Tudniillik a múlt év közepéig rendszeresen kaptam a leveleket — hol a járási, hol a kerületi nemzeti bizottságtól —, hogy hagyjam abba a munkát, bontsam le a házat. Fellebbeztem. Nagyobb munka, harc volt megkapni az építési engedélyt, mint fölépíteni ezt a négy emeletet. Mindig megkeserítették valamilyen levéllel az életemet. Hát mondja meg nekem, fiatalember, kinek ártok én ezzel a házzal, kinek?!... A hivatalokban is belátták, hogy senkinek, mert mégiscsak megkaptam az építési engedélyt. Nem magamnak építem, az államnak. Akkor lennék a legboldogabb, ha pz állam megvenné tőlem — azon az áron, amit az illetékesek megszabnak —, és valamilyen nemes célra használnák föl. Lehetne ebből múzeum, művelődési ház, üdülő, alkotóház. A közfalakat azért nem húztam föl mindenütt, hogy ne kerüljön nagy munkába az átalakítás. Nekem ez nem kell, nem viszem magammal a sírba. Nekem az építkezés, a munka adott örömet. Elképzelheti, mi munka fekszik ebben?! ... Esténként annyira elfáradtam, hogy csak cukros vizet kevertem magamnak egy bögrébe, azt szürcsölgettem, és hajnalban már kezdtem újra a munkát. — Boldog embernek érzi magát? — Nagyon boldognak. Hagyok valamit magam után, nem éltem hiába. És boldog vagyok, hogy volt erőm, kitartásom a téglát téglára rakni, téglá* ról téglára haladni előre. De az lesz az igazi boldogság számomra, ha jó kezekbe, az állam kezébe kerül a ház. „Milyen ember a háztulajdonos?“ — kérdeztem az egyik szomszédot. „Bogaras, valami nincs rendben nála“ — mondja az asszonyka, és mosolyogva tovább siet. Füleken is fölteszem a kérdést néhány ismerősnek: „Bogaras, ne menjen hozzá, kidobja magát.“ „Az nem áll szóba senkivel, csak építi a házát, mint a megszállott.“ „Ügy tudom, már nem is él, belehülyült az építkezésbe.“ — Jöjjön, megmutatom a házat! Ez itt bútor lesz, fából faragom. Ez itt egy hatalmas, boltíves hall. Freskók lesznek benne, meg festmények. Körös-körül a falon ... Erről az erkélyről gyönyörű kilátás nyílik a tájra, mióta áll, mindig itt pihenek meg, innen csodálom a természetet. Jobban fölengednek az izmaim, mintha napokat aludnék ... Engem a munka pihentet igazán. ► Nem a házat csodálom, hanem az embert. Ezt a férfit, akinek kitartása, munkabírása, akarata, ereje, szívóssága valóban csak a Gulliverével ér föl. Hitetlenkedek. Nem akarom elhinni, Irogy egy magányos, apró termetű, kőműves és egyéb házépítési munkálatokhoz „nem értő“ ember ilyenre képes legyen — egy tenyérni rajz alapján. ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvétele) A papa kedvtelése: a gépi kötés
