Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)

1979-03-04 / 9. szám

„Nem tudom, hogyan Jutottam a repülőgépre, de amikor kinéztem az ablakon, már hunyófélben voltak a csillagok. A sápadt égre tekintettem, és a földre, amely egyire távolodott. Valami fölsajdult bennem, mert arra gondoltam, hogy a földtől távolodom, de az éghez mégsem jutok közelebb. Nem, semmivel sem jutottam közelebb, mert a csillagok nem látszottak nagyobbaknak, sőt már csak hunyor- gattak, és mintha egyre apróbbak lettek volna.

Egyszerre elűnt minden fény, és tejszínű, szürkésfehér sápadtság borította el az eget meg a földet. Hirtelen az volt az érzésem, hogy teljesen egyedül vagyok a világon, és hogy valami nagyon fontos dolog készül, történik körülöttem.

Bíborszínű napsugarak törtek be a sápadtságba kelet felől. Különös mozgás indult, felhők gomolyogtak, menekültek, némelyek szinte vágtattak, mintha nagyon sürgős dolguk lenne. Szemem láttára ébredezett a világ. A hegyek ásítoztak és nyújtózkodtak, az erdők ágaskodtak, ledobták magukról a szürke ködtakarót, és az ég egyre Izzóbb színt kapott. Valami nagy vidámság volt a levegőben, Itt volt, ezt határozottan éreztem, akárcsak a ceruza- meg tintaszagot a tanteremben. Most egy lilás színű, különös alakú felhő közeledett felénk. Egyre nagyobb és nagyobb lett, és mikor jobban szemügyre vettem, végre rájöttem, hogy ez a felhő Franciaország térképét ábrázolja. Megkönnyebbültem: végre Itt vagyunk a cél előtt.

Nagyon izgalmas percek következtek most. Hatalmas betűkkel tündökölve világított felém a térképről: Párizg. Amikor a közelébe értünk, a Párizsból kilépett egy sötét ruhás, kövér úr nádpálcával a kezében, és megállást intett. A gép berregve megállt a hatalmas R betűn. Én kiszálltam, és megálltam a kövér úr előtt, aki egy kicsit mintha Kneiselre hasonlított volna. Megrémültem, hogy ez a Kneisel még külföldre is követ engem. Leeresztett karral álltam meg előtte, illedelmesen, mint aki felelni készül, és megadja magát szerencsétlen sorsának.

— Hogy hívnak? — kérdezte. Akkor már örültem, hogy ez nem Éneisel, és nyugodtan feleltem.

— Marcinak hívnak.

— Útleveled van?

— Nincs, de itt a bizonyítványom, színjeles.

— Hagyd, nem érdekel, másról van most szó.

A szívem verése majd megállt az ijedségtől, mert engem a valóságban nem hívnak Marcinak, és ez a bizonyítványon is rajta van. Szerencsére a bizonyítványom nem érdekelte. Tehát ezen a veszélyen túl voltam.

— Mit keresel Párizsban? — hangzott az új- jabb kérdés.

— Pénzt akarok keresni.

— Ügy, pénzt?... Azt hiszed talán, hogy Párizsban utcán hever a pénz? És ha heverne, mit gondolsz, nincs, aki felszedje?... Ezt a szemtelenséget! Ilyet még nern^ is hallottam idegentől. Talán tartozik neked Párizs pénzzel? Vedd tudomásul, idegen ide csak úgy teheti be a lábát, ha pénze van.

— Nem vagyok idegen — válaszoltam neki dühösen. — Én, kérem, már az elemiben tanultam Párizsról. Minek tanítottak akkor engem? ... Ha idegen vagyok, mi közöm hozzá? Miért kell magolnom, tanulnom és felelnem róla? Nem, én nem vagyok idegen. És ha éppen tudni akarja, nekem Párizsban rokonaim is vannak.

— Ki a te rokonod?

— Hát gróf Monte Christo.

A gróf neve olyan hatással volt erre az emberre, mint valami varázsszó. Gondoltam magamban, addig verem a vasat, amíg meleg.

— Rajta kívül még egy gazdag nagybácsim is él itt, Goriot apónak hívják.

— Oh, ön igazán előkelő családból származik, mintha már a nevét hallottam volna. — Tagadhatatlanul nagy hatással volt rá két rokonom, mert önözni kezdett.

Már tudtam, hogyan kell ezzel az úrral beszélni, és igen erélyesen rászóltam: *

* Az ismert ifjúsági regényt a Madách Kiadó ebben az énben új kiadásban jelenteti meg. (Részlet a regényből)

— Attól tartok, uram, hogy ön nem is párizsi.

— Bevallom, fiam, vidékről származom — mondta most már nyájasan.

— Hát ezt igazán nem hittem volna, hogy egy vidéki engem idegennek nevezzen.

— Nem gondoltam én azt komolyan, kedves fiam — szabadkozott —, de tudja, az embernek élni kell, hisz családos ember vagyok, és nekem nincsenek gazdag rokonaim, mint önnek.

— Ezt mindjárt mondhatta volna — válaszoltam békülékeny hangon. Visszamentem a gépbe, megrántottam a horkoló Latyit kabátjánál fogva, és egy százast kértem tőle. A bankjegyet a megszelídült párizsi portás kezébe nyomtam.

A nádpálcás megköszönte a borravalót, és mosolyogva arra kért, hogy szóljak érdekében néhány jó szót gróf Monte Christónak és Goriot bácsinak.

— Majd meglátom — mondtam neki hűvösen, és bosszantására hozzátettem —, különben is, Goriot bácsi már tönkrement.

Amikor a gép újra elindult, megfogadtam magamban, hogy soha többé nem leszek ijedős, mert ha az ember megszerzi azt a bizonyos százast, akkor minden ajtó megnyílik előtte. A repülőgép már a város felett keringett, mint valami ragadozó madár az áldozata felett. Párizs halványlila színben tündökölt, amint ez a térképen is látható. Egyre közeledett, már láttam ágaskodni az Eiffel-tornyot, mint valami hatalmas csontvázat. A város szivéből sugarakhoz hasonlóan egyenes vonalú utak ágaztak szét, néhány autó csigalassúsággal mászkált rajtuk. Messziről fényes szarvasbogarakra hasonlítottak, Már a háztömböket is láttam, es úgy tűnt fel nekem, mintha Párizs egy vörösbe hajló lilás fényű csillag lenne. Oly hatalmasnak éreztem magam akkor, amint ott keringtem a város felett, hogy karommal akár egesz Párizst magamhoz ölelhettem volna.

Végre teljesült régi vágyam, és itt vagyok Párizsban. Latyit erélyesen megráztam. Mélyen megvetettem őt. Egyszerűen nem értettem, hogy érkezhetik meg valaki horkolva erre a lilás tüzű csillagra!

Mihelyt kiszálltunk a gépből, Latyi egyszerre éber lett, megragadta a kezem, nehogy eltévedjek, magához intett egy autót, amely fent- ről szarvasbogárnak látszott, és elindultunk a szálloda felé.

Gyönyörű, fényes utakon és utcákon haladtunk keresztül. A lilás levegő, amely úgyszólván egész Párizst beburkolta, és védte, mint átlátszó, finom vatta az ékszert, valanlit sejtetett, valamit Ígért. Közben teherautókat is láttam rohanni tele tejeskannákkal, éppen úgy, mint nálunk. Az egyik utcasarkon egy kofa állította fel a sátrát, egy magamfajta kamasz állt mellette. A kofa úgy ordítozott, mint nálunk szoktak a kofák, csak éppen franciául. Szóval egyelőre semmi érdekeset nem tapasztaltam, sőt önkéntelenül arra kellett gondolnom, hogy ez a francia kamasz is csak az álmaiban juthat valamihez.

A szállodában Latyi intézett mindent, én csak álltam, és néztem a lilás szőnyegeket meg az aranylila tapétát a falon. Ott jöttem rá, hogy a lila a franciák nemzeti színe, amint az a térképen is látható. Ahogy nézelődtem, forgolódtam, egyszerre csak megjelenik egy munkás plakátokkal a hóna alatt, egyet a kirakatba tesz. Nagy betűkkel az én nevem volt rajta: „Marci, a csodakapus“. Alighogy Latyi észrevette, mosolygó képpel mutogatni kezdett engem, úgy forgatott jobbra-balra, mint valami csodamadarat. Egy szót sem értettem abból, amit mondtak, de nagyon kínos volt az egész. Párizs portása legalább tudott velem beszélni, de ezekkel itt egyetlen szót sem válthattam, holott én három nyelvet beszélek. Egyre több vendég jött le a hallba, és valameny- nyien úgy bámultak rám, mintha idegen csillagról érkeztem volna. Latyi azonban mindezzel nem törődött, csinálta a maga propagandáját, raccsolt, köpködött, és fújta az orrát franciául.

A szállodai szobában komoly szóváltásom volt Latyival. Azt akarta, hogy feküdjem le két-három órára, aztán siessek edzésre a pályára. Erről hallani sem akartam, Latyi kín^ jában a haját tépte, amikor látta, hogy makacsul kitartok elhatározásom mellett. Habzó szájjal bizonygatta, hogy a délutáni mérkőzést csak úgy lehet megtartani, ha a rendezőség

megbizonyosodik a tudásomról. Mivel láttam, hogy nem tudok vele zöld ágra vergődni, azt az ajánlatot tettem, hogy hajlandó vagyok a mérkőzés előtt kivédeni bármelyik csatárnak a tizenegyesét, de csak abban az esetben, ha elenged egyedül, hogy körülnézhessek a városban.

Erről Latyi hallani sem akart. Azt mondta, hogy könnyen elgázolhat valami jármű, és akkor fuccs az üzletnek. Az nem bántotta, hogy én meghaltam volna, és összetört csontokkal temettek volna el. Ezért még megfizetsz, gondoltam magamban. Ha üzlet, akkor legyen üzlet. Haraggal a szívemben dőltem az ágyra. Még hallottam, amint Latyi kívülről bezárja szobám ajtaját, aztán elcsöndesedett körülöttem az egész világ.

Úgy aludtam, mintha fejbe vertek volna. Mire felébredtem, Latyi frissen, kipihenve ült az ágyam előtt, és mosolygott, mint valami hosszú orrú bába. Tüstént megkérdeztem tőle:

— Mit kapok, Latyi bácsi?

— Egy finom kakaót, gyermekem.

— Apus, én most nem a kakaóra gondoltam.

— Hát mire, te szerencsétlen?!

Bizony az vagyok, ha annyit kell magyarázkodnom.

— Majd a mérkőzés után meglátjuk.

— Mérkőzés után késő — válaszoltam ridegen.

— Ne bolondozz, Marci!

— Én nagyon is komolyan beszélek ...

— Hisz azt sem tudjuk, mennyi a közönség.

— Ott a telefon, érdeklődje meg, én majd pontosan kiszámítom, mennyi jár nekem. A legjobb számtanista voltam az osztályban. Iskolatársaimat is tanítottam. Radírt, tollat, ceruzát, festéket meg más értékes holmit kaptam érte.

—- Hát most majd annyi ceruzát vehetsz magadnak, amennyi csak jólesik.

— Köszönöm — intettem le —, azon a korszakon már túl vagyok. De nem bánom, ha most nem akar velem megegyezni, majd a pályán egész biztosan megállapodunk.

A pályára menet úgyszólván semmit sem láttam Párizsból. Nagyon lehangolt és szomorú voltam. Tudtam, hogy ki vagyok szolgáltatva ennek a futballkémnek, mégsem akartam belenyugodni. Latyi mintha érezte vagy sejtette volna, hogy min rágódom, egyetlen szót sem szólt. Úgy viselkedett, mintha mélyen meg volna sértve. így tesznek rendszerint a felnőttek, ha pénzt kell adniuk. Éreztem, ha most nem tudok magamon segíteni, akkor örökre elvesztem. Ha törik, ha szakad, beszélnem kell a rendezőséggel, és meg kell tudnom, hogy mit kap Latyi ezért a mérkőzésért. De erre már nem került sor, mert Latyi váratlanul mégis megszólalt. Azt mondta, ha jól fogok védeni, vagyis ha egyetlen gólt sem eresztek be, akkor százezer korona üti a markomat.

— Maga mennyit kap? — vágtam rá hirtelen.

— Ahhoz semmi közöd.

— És ha beeresztek egy gólt?

— Akkor visszarepülhetsz oda, ahonnan jöttél.

— Nekem mindegy! Én úgysem veszthetek sokat.

— De engem tönkretehetsz!

— Csakhogy végre megértette, hogy velem nem lehet packázni.

Latyi könyörgésre fogta a dolgot.

— Gondold meg, Marci.

— Meggondoltam — válaszoltam ridegen. — Egyetlen gólt sem eresztek be a hálómba, ha megkapom annak az összegnek a felét, amit magának fizetnek ki.

— Negyedmilliót! — csapta össze rémülten a kezét Latyi.

Behunytam a szemem, szédültem. Arra gondoltam, ha ezt az összeget koronára váltom át, rengeteg pénzem lesz, talán egy tele vagonnal. Milyen boldog lesz az anyám! Nem lesz többé gondja, ha valamelyikünk kér tőle egy koronát. Hogy fog majd etetni bennünket saját nevelésű libákkal! Talán egész libafarmot rendez be magának. Mennyi töpörtyű és libamáj lesz az asztalon, amely eddig csak krumplival táplált bennünket. Aztán eszembe jutott, hogy annyi pénzből új asztalt, szekrényt meg rendes széket is vásárolhatunk. Igazi bútorunk lesz, amely nemcsak ünnepnapokon, hanem kedden és szerdán meg nagymosáskor is rendesen viselkedik. Az sem ártana, ha új lakás után néznénk. Majd ha elküldöm a pénzt, levelet is mellékelek hozzá, és megírok mindent. Mindez egy másodperc alatt villant át az agyamon.

— Szóval maga félmilliót kap — folytattam nyugodtan.

— Annyi jár nekem.

— De a fele az enyém!

— Zsarolni akarsz?

—■ Félidőig várok, ha kifizet, jó, ha nem, akkor is jó.

— Gondold meg Marci, százezer neked untig elég.

— Nekem kerek negyedmillió kell!

Itt félbeszakadt a beszélgetésünk. Feszült hangulatban érkeztünk a pályára, amelyet zsúfolásig megtöltött a közönség. Életemben nagyon sok zsúfolt pályát láttam már, de ami itt volt, azt soha, még álmomban sem tudtam volna elképzelni. A pálya odalenn terült el, mint valami katlan, embertömegtől körülvéva A délutáni napsugarak átszőtték a lilás, rózsaszínű levegőt, és az egész pálya az ember- rengeteggel együtt mély arany színben tündökölt. Gyönyörű látvány volt, oly gyönyörű, mintha a világon sohasem lett volna háború, és a szivem is belefájdult, mert éreztem, hogy ez nem Igaz, hogy Itt nincs valami rendjén.