Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-18 / 7. szám
Luis Suardías A Itt járt Guillermo. Csip-csup dolgokról fecsegtünk, szántszándékkal: Hát igen, múlik az idő, mi van a gyerekekkel, és a feleséged, mondd meg az öreglánynak, visszasírom a kávéját az illegalitás idejéből. Viszlát. Guillermót utoljára eredetileg fehér és az idő tájt GMC motorok, agyonhasznált kőszén és kerek tíz árán át drótok közt, kerékpárok beteg kormányán matató óriás kezek konok foltjaitól tarkállő munkaruhóban láttam. Első ízben pedig egy vasárnap a Gonzalez utca glóriátlan manzárdszobájában egy izgatott illetővel a pártsejtből, ki később szélkakasként forgott ide-oda. Találkoztunk nemegyszer a műhelyekben, mialatt szerelt, és vigyáztak ránk a vasak és petárdák. A sztrájk alatt anyja nem sírt, de végig szenvedett értünk, mint mondta, mindünkért, mert annyira fiatalok vagyunk, és ... Úgy szeptember vége fele járt, i mikor Guillermo eltűnt. Január negyedikén vagy ötödikén kaptunk róla hírt valakitől. Ekkor tudtuk meg: él, elégedett, megjött a Sierrából. Lázas munka kezdődött. Nem vesztettük el egymást, csak hihetetlenül szétszórt minket az élet itt, úgyhogy, na de hát minek is folytassam, világos. Arról van szó, hogy Guillermo ma itt járt, egyenruhában, ritkós szakállával, és megint együtt ittuk * a kávét, mint hajdan, és elfecsegtünk csip-csup dolgokról, szántszándékkal, hogy ne mondjuk: „Emlékszel X-re?“, és ne legyünk szomorúak. SIMOR ANDRÁS fordítósa I Pablo Labanino tollrajza Francisco de Oraá A Űm/WVüU t VvV-ct/ A vizekre irt, áttetsző nevednek, mint a tengernek, vége nincs; a vizekre írt, lángoló neved parázslik szüntelen, mint egy rózsa a tengeren; éjszaka virraszt és megtalálható bizonyos vörös köveken, pártalan madarak hívásót hallod, fürkészik a magáriyt, szél sem mozdítja ifjú tükrödet, mélázik a vizek közt, változik, emlékszik a vizek közt, fiatal, mint a tenger s a te gyöngyöző mosolyod kinyílik a fénnyel: láttuk amint másnap megszülettél, hallottuk: lépteidben az idő menetel; naponta megszülető álmodat a nép szemébe írva. Paul Rivero A költő, akit az olvasóknak bemutatok, nem fog irodalmi dijakat kapni. Nem fog szenzációs nyilatkozatokat tenni a nem fog szerepelni a nap mint nap megjeler költők antológiájában amelyet európai szakértők irodalommal seftelők francia specialisták és a Harmadik Világ barátai állítanak ossz A költő, akit az olvasóknak bemutatok, nem jár és nem fog járni egyetemre, költeményei nem fognak díszkiadásban meg nem fog Párizsba utazni, hogy havat lásson nem fog olyan szavakat használni, mint ősz, varázslat, nem fogja Dürer poliéderét versbe venni. De ez a költő halhatatlan: megölt egy zsarr Rigoberto López Pérez nem hagyott testvére illő verset, még egy emlékezetes sort sem, idejében rájött, hogy a világot nem lehet n megváltoztatni s rójuk hagyta az életet. Egyszer majd bevonul Nicaragua elnöki palo népével együtt. Tű Pablo Labanino tollrajza De talpig éjszakában esik el az áruló. i Onelio Jorge Cardoso — Áldott jó napot — mondta a halál, és senki sem Ismerte fel őt a jelenlevők közül. Érthető a dolog, mert a halál kalapja alá csavarta varkocsát, és zsebre dugta sárga kezét. — Ha nem zavarok — mondta —, szeretném megtudni, merre lakik Franciska anyó. — Nézze csak — mondták neki, és egy ember az ajtón kilépve meg is mutatta gö- csörtös parasztijával: — Ott, ahol a bambusz van, amit a szél ver, látja? Van ott egy út, ami fölvezet a dombra. Annak a tetején megleli a házat. „No, ezzel megvolnánk“ — gondolta a halál, és köszönetét mondva megindult az úton, azon a reggelen, amikor felhő alig volt az égen, és a nagy kékség tiszta fényben ragyogott. Mialatt gyalogolt, a halál megnézte az időt, és látta, hogy reggel hét óra van. Déli negyed kettőre már ki is pipálhatja listáján Franciska anyót. „Hála az égnek, nem lesz sok hercehurca, egyszerű eset“ — mondta magában a halál elégedetten, hogy nem kell nagyon fárasztania magát, és ahogy ment tovább, egy romerillóval szegélyezett, harmatos ösvényre ért. Május volt, minden kétséget kizáróan, s annyi zápor hullott már, hogy nem akadt erdei mag vagy rüggy, mely föld alatti rejtőkéből ki ne bújt volna a fényre. A szeiba- fák friss hajtásai áttetsző mahagónifényben csillogtak. A guayabák törzséről itt-ott le- hámlott a kéreg, és látni lehetett a fa tiszta húsát. A cukornádmezőkön egy sárga levél sem látszott. Zöld volt minden, a földtől az égig, és a virágokból az élet illata áradt. Mondani sem kell, hogy a halál befogta az orrát. És természetesen a világért sem nézett volna a sok rügyező ágra, meg a virágokon szorgoskodó méhekre. De mi mást tehetett volna? Átutazóban volt itt a halál, nem a saját birodalmában, így hát csak gyalogolt, egyik ösvényről a másikra, míg Franciska házához nem ért. — Beszélhetnék Franciskával? — szólt mézes-mázosan. — A nagymama korán elment — válaszolta egy aranyos kis unoka, egy picit félősen, pedig a halálnak még mindig a kalapja alatt volt a varkocska és a zsebében a keze. — És mikor"jön vissza? — kérdezte. — Kit tudja azt! — mondta a csöppség anyja. — A munkától függ. Kinn dolgozik a mezőn. A halál az ajkába harapott. Nem volt éppen kedvére való naphosszat bolyonganl ebben a szép és idegen világban. — Nagyon tűz a nap. Megvárhatnám őt itt? — Aki idejön, az a saját házába jön. De meglehet, hogy csak alkonyaikor, vagy az éjszaka beálltával érkezik vissza. „A mindenségit — gondolta a halál. — Nem érem el az ötórai vonatot. Nem, inkább elmegyek és megkeresem.“ És fennhangon azt mondta: — És most hol találom meg őt biztosan? — Fejni ment el hajnalban. Minden bizonnyal a kukoricásban van és vet. — És merre van a kukoricás? — kérdezte a halál. — Menjen a kerítés mentén, és mögötte meglátja majd a felszántott mezőt. — Köszönöm — mondta szűkszavúan a halál, és nekiindult megint. De ugyan hiába nézte végig az egész felszántott nagy mezőt, nem volt azon egy lélek sem. Csak kócsagok. A halál megigazította varkocsát, és dúlt-fúlt magában: Öreg kujtorgó, hová tűntél? — tovább, céltalanul az ösvi Egy őrá múlva, amikor égett a kalap alatt, és az a sarjadó ffi mindent bétől Iái összetalálkozott egy — Uram, meg tudná ne! Franciska merre lehet zőkön? — Jókor jön — mondta már fél órája Noriegáék a gyerek, és ő elment, hí a hasát. — Köszönöm — válaszi séggel a halál, és mi Nehéz és fáradságos g: adásul most frissen szán mennie, ahol ösvény sem azt mindenki, hogy mii olyan egyenetlen és szíva jón lépdelni, ahol elvész zetének a fele. így hát állapotban ért a halál Norí — Franciskával szereti volna olyen szíves. — Már elment. — Hogyhogy? Ilyen ham — Hogyhogy ilyen han vissza neki. — Csak azért jű a gyereken, és segített is. 1 dálkozni való. — Hát... mert — mondt Iái — azt hittem az trécselnek még egy sort. — Hát akkor maga nem kát. — Ismerem az adatait — los hangon a Gonosz. — No, mondja csak — mi sál az anya. — Hát, ráncos, legalább — És még? — És hát... ősz a haja saját foga ... az orra, — Na, az orra? baja. h°gl
