Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-11 / 6. szám
A SZOCIALISTA MEZŰGAZDASAG OTJAN A z Ipoly ölelésében meghúzódó faluban, Ipolyvtsken (Vyskovce nad IpTom) már a felszabadulás utáni napokban beszélgettek a kommunisták és a haladó gondolkodású földmunkások a közös gazdaság megalapításáról. Éjszakákba nyúló viták után 1949-ben megalakították a gép- szövetkezetet, s ezt követően pedig létrehozták az egységes földművesszövetkezet megalakítását előkészítő bizottságot. A következő év tavaszán Kovács István irányításával az asz- szonyok egy csoportja és néhány férfi 150 hektár elhagyott földön megkezdte a gazdálkodást. Amikor 1950. július 20-án megalakult a III. típusú szövetkezet, a Kovács István vezette csoport a földdel együtt belépett a szövetkezetbe. Földmunkások, zsellérek, középparasztok képezték a később országos hírű Vörös Lobogó Efsz magvát. Jelenleg az ipolysági (Sahy) egyesített földművesszövetkezethez tartozik. A küzdelmes évekre Bartal Lajos elvtárs, az ipolyviski Vörös Lobogó Csala István sertésgondozó is sok hasznos tanácsot adott a munkahelyére látogató szaktársainak Efsz első elnöke — ma már nyugdíjas — így emlékezik vissza: — Hát igen... Ha az ember belegondol, honnan is indultunk el annak idején, mindössze nyolc ló, harminc sertés, tizenöt juh ... Igen, akkor érti meg igazán, milyen nagy erőfeszítéseket tettünk, mit jelent a kommunisták meggyőző munkája, egységes cselekvése. 1979. II. 11. Harcos hagyományokkal rendelkező pártszervezet neveltjeként került a szövetkezet élére. A második világháború idején már szervezett ifjúmunkás volt. Amikor bevonultatták, a frontra vitték, az első adandó alkalommal átszökött a szovjet hadsereghez, átképzés után pedig a csehszlovák hadtest katonájaként harcolt a Duklal hágóért vívott ütközetben, s megsebesült. Hazatérte után, a Februári Győzelem évét követő időszakban, amikor cselekedni kellett, bátran vállalta a feladatot: példát mutatni, mire képesek a kommunisták, ha hozzákezdenek a szocialista nagyüzemi mezőgazdasági termelés megszervezéséhez. — Ne feledjük tehát — emlékeztet, — hogy minden siker forrása, eredője a párt jól szervezett tevékenysége volt. Amikor Báli János vezetőségi tag, Kovács György mezőgazdász, László Lajos és Csala Ignác csoportvezetők, Csala István, Jakus Sándor és Csitári József sertésgondozók, Dolinszky Mária borjúgondozó, Tóth Ignác zooTanultak és tanítottak... technikus, Nyustin József főkertész, Kovács Erzsébet baromfigondozó, Juhász József és Tóth Kálmán kertészeti dolgozók nevét említi, valójában azt elemzi, hogy annak idején milyen jól érvényesítette a pártszervezet a lenini tanítást: „A szegény- és kispa- rasztokra támaszkodva, szövetségben a középparasztokkal, harcolva a ku- lákság ellen, a falut meg kell győzni, hogy a kollektív nagyüzemi gazdálkodás sokkal előnyösebb számára, mint a magángazdálkodás. Az említett nevekhez külön-külön történeteket fűz, ki hogyan került a szövetkezetbe, miként bizonyította jó munkájával a helyesen alkalmazott tanítást. — A legjelentősebb a munkásosztálytól kapott segítség volt — mondja —, a gépek, a traktorok. Emlékszem jól, ha szükség volt rá, egymást váltottuk a gépeken. A vezetőségi tagok akár éjszaka is a kormánykerék mögé ültek, csakhogy minél gazdaságosabban kihaszálhassuk a gépek erejét. Ha pedig állt a traktor, őrt állítottunk melléje, nagyon- nagyon vigyáztunk a gépekre ... Az Ipoly mentén elsőként megalakított egységes földművesszövetkezet kommunistái idejében felismerték, hogy nem szükséges az akkori alap- szabályzat szerinti fokozatok betartása. Mindjárt a megalakuláskor a harmadik típus szerint kezdtek gazdálkodni, és 1951. március 20-tól pedig a negyedik típus szerint. — Ez a gazdálkodási forma akkoriban komoly vitára adott okot a sajtóban — emlékszik vissza a nyugdíjas elnök —, de az eredmények igazolták, hogy helyesen cselekedtünk. Már az első évben 200 százalékra teljesítették a húseladás tervét és a tervezettnél 5 vagonnal több gabonát termesztettek. A 900 hektáron gazdálkodó efsz három év alatt két tehénistállót, három sertésólat, egy hetven férőhelyes hizlaldát épített fel. — Bizony, akkoriban nagyon sokat dolgoztunk — egészíti ki emlékezéseit a felesége. — Előfordult, hogy éjjel hordtuk a vagonokból a téglát, nappal pedig helyt kellett állni a munkában. Alighogy hozzá kezdtek a gazdálkodáshoz, felfigyelt munkájukra a környék földművelő lakossága. Mindenki saját szemével szerette volna látni, hogy miként gazdálkodnak az ipolyviskiek. — Nem győztük a küldöttségeket fogadni — mondja Bartal elvtárs —, aki szívügyének tartotta a mezőgazdasági termelés átszervezését, eljött ide, hogy megnézze, lássa, milyen módszerekkel dolgozunk. Ezt mondja, és mintha még most is vitatkozna a hitetlenkedőkkel, a kétkedőkkel, hozzáfűzi: — Nem voltunk azonban csak szépen rendezett kirakat, ahogy egyesek állították. Csak példa voltunk. Jó példa. Hogy mennyire jó példa, bizonyították a későbbi évek. Idéz az akkor elért eredményekről készített kimutatásokból. Várakozóan figyel. Oka van rá ... Hogy ne volna, hisz ilyen adatokat közöl: — Egy munkaegység értéke már 1956-ban 47 korona volt, és ehhez jött még a természetbeni juttatás ... A cukorrépa hektárhozama 480 métermázsa volt... A hízósertések darabonként naponta 57 dekát gyarapodtak ... Megszerveztük a szövetkezei munkaiskolát. Tanultunk, és tanítottunk. Alkalmaztuk a haladó szovjet termelési módszereket. Már akkor teljesítmény szerint fizettünk. Elsőként figyeltük, hogy hektáronként hány állatot tartunk, mennyi húst, tejet termelünk. Ez is elősegítette, hogy hamarosan milliomosok lettünk. Mi tagadás, meggazdagodtunk abban a faluban, ahol valamikor oly kevés volt a, munkalehetőség. 1963-ban Bartal elvtárs a szomszédos Százdi (Sazdíce) Efsz elnöke lett. Nagy munkát végzett itt is. Mielőtt odament, a munkaegység értéke fél éven át csak 5 korona volt, és egész évben csak 300 ezer koronát fizettek bérekre. Az 1974-es év elején, amikor egyesültek a Deméndi (Demandica) Efsz-szel, a százdi szövetkezetben már 36 korona volt a munkaegység értéke, és a tagok évi munkabérének értéke 2 millió 200 koronára emelkedett. — Hát ennyit tettem én a többiekkel együtt — mondja szerényen. A szövetkezet egyik kiváló tagja volt Csala István sertésgondozó is. — Története van annak, hogyan lettem szövetkezeti tag — mondja. — Az ínség űzött el sorstársaimmal együtt a faluból, Franciaországba. Egy szeszgyárban dolgoztam. A fel- szabadulás után Banská Bystrica mellett Radváűban építettem utat. Jól kerestem, de a faluban is együtt dolgoztam az elvtársakkal. Egyszer a vasútállomás felé igyekezve találkozMakrai József tartotta meg a szövetkezeti munkaiskolán az első előadást (Bállá, Hajdú és archívum felvételek] — Tanultunk és tanítottunk — mondja Bartal Lajos elvtárs, a nyugdíjas szövetkezeti elnök tam Kovács György elvtárssal, a szövetkezet későbbi agronómusával. — Ugyan, miért nem maradsz már itthon? — kérdezte — nem unod az ingázást? ... — Megálltam egy percre ... Viaskodtam önmagámmal... Döntenem kellett, mert már a vonat fütyülését is hallottuk... Kezet szorítottam Kovács elvtárssal és hazavittem a hátizsákot. Eleinte raktáros, gyalogmunkás és ki tudja még mi volt egy személyben. Egyszer a vezetőségi gyűlésen hangzott el, jó lenne, ha elvállalná a kocák gondozását. Nem mondott nemet. Tizenhárom évig gondozta az állatokat, mégpedig nagy sikerrel. — Engem is nagyon sokan felkerestek a sertésgondozók közül, magyaráztam nekik, milyen módon lehet évente kocánként 19—20 malacot elválasztani. Elmondja, hogy ha ellett a koca, akkor az ólban aludt, nehogy a sertés összegyúrja a kismalacokat. Kiválóan dolgozott, de követelt is. Sürgette a vezetőséget, minél több zöld lucernát, sárgarépát és más vitamin- dús takarmányt szállítsanak az állatoknak. A legtöbb malacot választotta el, és a legolcsóbban termelt. Volt olyan év, hogy 1300 malacból egy sem pusztult el. — Nem tűrtem az istállóban a kis termelékenységű állatokat — mondja. — Többször szóltam Tóth Ignác zootechnikusnak, hogy selejtezze ki a kövér, de keveset malacozó kocákat. Emeleti szobája ablakán félrehúzza a függönyt. — Szeretem innen nézni a falu fényeit, meg sokszor utána nézek a robogó vonatoknak is, amelyek egyikéről annak idején lemaradtam ... Hiányos lenne krónikánk, ha nem említenénk meg Makrai József bácsit, a szövetkezet „mindenesét“. Volt ő autóbuszvezető, villanyszerelő is a szövetkezetben. Az alkatrészek raktárának felelőse volt, ugyanakkor a szövetkezeti munkaiskola előadója. Vele a kert mögötti dűlőben találkoztunk. Fürge léptekkel igyekezett az Ipoly felé, hogy kikapcsolja a kertészeti öntözőberendezés transzformátorát, de megállítottuk néhány szóra. — Hát bizony én is nyugdíjas vagyok már — újságolja. — Gyorsan elmúlt az idő, de jó munkát végez tünk. Figyeljük is féltve, aggódva, hogyan halad tovább a szövetkezet szekere. Én azért dolgozgatok még. Mindig akad javítani való a villany- hálózatban. És igyekszik a transzformátor felé, mert sürgetve kiáltoznak utána, hogy menjen a gazdasági udvarba is __ BÁLL Á JÓZSEF és HAJDG ANDRÁS
