Új Szó - Vasárnap, 1979. január-június (12. évfolyam, 1-25. szám)
1979-02-11 / 6. szám
1S7S. II. 11. N 5/2 O 3 Leonyid lljics Brezsnyev: Szavát megtartotta: Az Izsevszkij szovhoz az ő vezetésével az első helyek egyikére került. Jevdokina And- rejevna életének 17 esztendejét szentelte az űj földnek, amelyet megszeretett. Halálos ágyán, a kórházban, csak egyetlen dolgot kért az öt meglátogató barátaitól: — Síromat ne kerítsétek el, ne szakítsatok el a sztyeppétől... Az ilyen emberek a pártnak és a népnek aranyalapját, büszkeségét jelentik. S mi külön gondoskodtunk róluk. Kazahsztán Kommunista Pártja Központi Bizottsága tudtán kívül senki sem volt feljogosítva arra, hogy szolgálatilag áthelyezze, sőt mi több, tisztségük alól felmentse a szovhozok vezető dolgozóit. Ott kifejtett tevékenységem idején legfeljebb tíz igazgatót kellett leváltanom, akik számára túl nehéznek bizonyultak a szűzföld terhei. Hasonló politikát gyakoroltunk más káderekkel kapcsolatban is: aktívan támogattuk a legjobbakat, a rátermetteket buzdítottuk és a nyilván fejlődésképtelen, valamint nemtörődöm embereket meg nem alkuvóan leváltottuk tisztségükből. A gazdag termés általában felhívta a szűzföldekre a figyelmet, a sajtóban dicshimnuszok jelentek meg, szokássá vált dicsérni bennünket, gratulálni nekünk, de mi tudatában voltunk annak, hogy nem szabad lankadnunk. Korai lett volna megpihenni a babérokon. Kazahsztán pártszervezete tisztában volt azzal, hogy meg kell gyorsítani a gabonatárolók, a raktárak építését, az embereket gyorsan át kell helyezni a sátrakból és a földkunyhókból — ez ugyanis mind nehezebb szakasz, gyönge pont lett. A szó szoros értelmében mindent a semmi helyén kellett felépíteni. De miből? Ha itt erdők lettek volna, nem lett volna ilyen problémánk. Igaz, a szűzföldekre szerelt házakat és építőanyagot szállítottak, de nem elegendő mennyiségben. Szándékaink túlszárnyalták a lehetőségeket és természetesen a legnagyobb mértékben fel kellett használni a helyi forrásokat. Viszont nem mindenki volt elég rugalmas és találékony. Meglátogattam például egy járási központot és megkérdeztem: Hogyan folyik a munka? A válasz: rosszul. Miért? Nincs tégla. Járom a járási pártbizottság titkárával az utcát és masszív épületeket látok, homlokzatukon évszámmal — 1904, 1912... Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy sehol a környéken nem volt és nincs téglagyár. — Ki építette ezeket az épületeket? — A vidéki igazgatóság. — És honnan vették a téglát? — Hát ott a sztyeppében-, egy vízmosásban mezei kemencét építettek s ott égették. Ezekből a téglákból emelték ezt az iskolát is ... — A vidéki igazgatóság tehát képes volt mindezt megszervezni, és önök, a járási pártbizottság és a járási szovjet végrehajtó bizottsága erre képtelen? Elnézést kérek, de maguk milyen vezető dolgozók? Mindenütt rengeteg agyag van, építsenek kemencéket, akár kis téglagyárakat is, még száz év múlva is hasznukat látják. — Gyárakat? Az túl sok, arra erőnkből nem telik ... Bosszantó hová juttatja az embereket a passzivitás! Moszkvánál, Barvisban egyszer egy gyönyörű, téglából emelt palotát láttam, amelyben úttörőtábor volt. Megkérdeztem, hogy ez milyen épület? Állítólag valamilyen bárónő tulajdona volt. S hogyan építették ezt a pálo- tát? Állítólag nagyon egyszerűen. A nagyságos asszony téglagyárat építtetett, a téglákból ezt a villát és az ösz- szes melléképületet, azután a tégla- egetőt eladta és ebből teljes egészében fedezte az építkezési költségeket. Persze ez nem volt a saját ötlete, hanem ügyes intézőjéé. így volt ez tehát. Nálunk egész kollektívák, tapasztalt vezető dolgozók, mérnökök és építészek, akik nagyszerű művek felépítésére vállalkoznak, néha képtelenek felépíteni egy egyszerű téglaége- tőt, rábízzák magukat az államra és az Állami Tervhivatalhoz folyamodnak. Emlékezem arra, hogy a szűzföldeken a gép- és traktorállomások javítóműhelyei számára a régi méntelepektől kellett kölcsönvennünk éppen az ilyen téglákból szolidan épített Dó- istállókat. Miután ezt megmondottam az embereknek és sikerült kiváltanom lelkiismeretfurdalásukat, megszégyeníteni őket — hirtelen ügyes gazdákként hozzáfogtak saját téglagyártásuk szervezéséhez. Azután köszönetét mondtak nekem: hogy ez korábban nem jutott az eszünkbe! A helyi építőanyagok egyike volt a nád. Miután megtudtam, hogy kezdeményező emberek nádtáblákból szolid házakat emeltek, ellátogattam oda megtekinteni őket. Tetszettek nekem — olyanok voltak mint a többi ház és az első évekre teljesen megfeleltek. Nagyobb mértékben kell tehát megszervezni a nád betakarítását és táblákat kell belőle készíteni. Áttanulmányoztam a köztársaság térképét, amely feltüntette a nádtermő vidékeket és elhatároztam, hogy megtekintem őket. Az Ili folyó medrét követve, a Balhas tóhoz repültünk. Százméteres magasságból kimondott náddzsungelt fedeztem fel. Röviddel később mindenütt, ahol megtermett a nád, — a folyók és számos sztyeppéi tó partján — megszervezték aratását. Az üzemek nemsokára egyszerű, jól kezelhető és nagy teljesítményű gépeket gyártottak, amelyek a nádat összezúzták, és szilárd táblákká sajtolták. Ezekből a táblákból bármilyen formájú épületeket szerelhettek össze. Ezeket bevakolták, kimeszelték és kiváló, meleg bázak lettek belőlük. Miután ezt kipróbáltuk, egy Alma-Ata melletti kolhozban megrendeztük a nádházak építésével kapcsolatos köztársasági szemináriumot. Kazahsztán Kommunista Pártjának Központi Bizottsága elsőrendű figyelmet fordított az építkezési problémákra. Megőriztük az SZKP Központi Bizottságának felterjesztett jelentésünket arról, hogy a köztársaságnak mi állt a rendelkezésére, amikor hozzáfogott a szűzföldek megműveléséhez. Az erők szétforgácsoltak voltak, a több mint 30, kis kapacitású építőipari szervezet különféle minisztériumok és főigazgatóságok hatásköréhez tartozott, összesen 59 betonkeverőjük, hat toronydarujuk, 58 szállítószalagjuk, öt billenő tehergépkocsijuk, és csak 5700 munkásuk volt. Az új tervek teljesítéséhez legalább tízszer annyi emberre volt szükségük. Persze az építőanyagot illetően nehéz volt a helyzet. Ez különösen a téglára vonatkozott. Több más köztársaság vezetőihez fordultam. Meg kell mondanom, kiadós segítségünkre voltak: téglaszállítmányok érkeztek Örményországból, Grúziából, Észtországból és sok más helyről. Egyszóval hozzáfogtunk — és sikeresen — az ilyen felmerülő problémák megoldásához. Ezerkilencszázötvennégy őszén megtartották a kazah írók kongresszusát. Ez nagy esemény volt a köztársaság kulturális életében. Már ezt megelőzően foglalkoznom kellett a nemzeti kultúra kérdéseivel. Annak idején Moldáviában tudatosítottam, hogy amennyiben itt él az ember, akkor ismernie kell a nép szokásait és hagyományait, történelmét és művészetét. Röviddel azután, hogy Alma-Atába érkeztem, körülbástyáztam magamat könyvekkel, gyakran találkoztam kazah írókkal, képzőművészekkel és színházba jártam. Mindig is szerettem a költészetet és ezért sokat olvastam a kazah költők, főleg Abaj verseit, aki lírájával, népi bölcsességével, mély életfelfogásával magával ragadott. Abaj arra tanította a kazah népet, hogy ne zárkózzon magába, ne rekedjen meg egy helyben, hanem alkotásait gazdagítsa az orosz nemzet és más népek értékeivel. Ez korunkban is fontos. Minden nemzeti kultúra, amely magába zárkózik, elkerülhetetlenül önmagát teszi szegényebbé és elveszíti általános emberi \ vonásait. Sajnos, ezt nem mindenki érti meg mindig. A szocializmus már régen bebizonyította, hogy minél intenzívebb minden nemzeti köztársaság fejlődése, annál szembetűnőbb az internaciona- lizálódás folyamata. Talán Kazahsztán ennek a legmeggyőzőbb bizonyítéka. A szűzföldek túlzás nélkül „száz nyelv csillagzatává“ avatták. A kazah kultúra fejlődött és a többi nemzeti kultúrából magába szívta mindazt, ami a legjobb volt. Ez jó, vagy rossz dolog? Mi kommunisták erre azt válaszoljuk, hogy ez jó, nagyon jó! A nemzeti hagyományok és jellegzetességek igen fontos kérdését ugyanis nem szabad leegyszerűsíteni és leszűkíteni csupán néprajzra és nemzeti szokásokra: Oroszországban a jellegzetes kisparaszti portákra, énekes kartáncokra és fejdíszekre, Kazahsztánban a jurtákra és a ménesekre. Mi a központi bizottságban szüntelenül igyekeztünk az alkotó értelmiség segítségére lenni... Jóllehet, a szűzföldek problémái nagyon bonyolultak voltak, éppen akkoriban alakult meg a Kazah Állami Dal- és Táncegyüttes, ismét megjelent a Kazah Adebijeti című napilap, széles előkészületek bontakoztak ki a kazah irodalom és művészet moszkvai de- kádjára. Nem volt ez mentes a vitától, sok mindenki csak az akinok, a népi dalnokok szóbeli alkotásaira helyezte a hangsúlyt. A szocialista építés előrehaladásától és a kazah alkotó értelmiség fejlődésétől függőviszonyban azonban mély minőségi változások mentek végbe ennek a köztársaságnak irodalmában. Tehetséges ifjúság nőtt fel, amely ismerte és szerette nemcsak a régi hagyományokat és dalokat, hanem az egész szovjet és a világirodalmat is. Ezeket az embereket nem terhelte a rutin és támogatni kellet őket. A legfontosabb volt azonban az alkotó szövetségekben, az értelmiség körében egészségessé tenni a légkört. Szüksé ges volt minden erőt egyesíteni és felsorakoztatni a köztársaság óriási feladatainak teljesítésére. Megjegyzem, hogy a nemzeti elszigetelődés hívei, a „tiszta nemzeti hagyományok" védelmének ürügyén körmönfontan lépnek fel és csak ritkán nyíltan. Ügyesen felhasználják például ellenlábasaik minden hibáját és — ahogy azt mondani szokás — igyekszenek pápábbak lenni a pápánál. Emlékszem arra, milyen nagy szelet csaptak egy bizonyos, Kenisara nevű ember szerepe körül. Először úgy állították be, hogy Kazahsztán Oroszországgal való egyesülésére törekvő haladó ember volt. Azután okmányok kerültek napvilágra, amelyek bizonyították, hogy maradi volt és az egyesülést nem pártolta ... Nem kívánom leporolni azt a régi históriát és nem is tartom magamat ezen a területen szakembernek, de valami más dolog nyugtalanított. Az egyes demagóg emberek által kikényszerí- tett viták következtében a köztársaságból el kellett menniük olyan kiváló embereknek, amilyen Muhtar Auezov író és Kanis Szatpajev akadémikus volt. Segítségükre voltunk, hogy visszatérjenek Alma-Atába. Kanis Imantye- jevics Szatpajevnek, a kiváló tudósnak óriási érdemei vannak Kazahsztán termelő erői fejlesztésében. Muhtar Omarhanovics Auezov, a kazah irodalom elismert klasszikusa. Hálásan gondolok ezekre az emberekre, akikkel gyakran találkoztam, szorosan együttműködtem és egyszerűen, emberi módon barátkoztam. Gyakran mondogattuk, hogy minden szélsőség káros. Nem szabad megfeledkezni a szóbeli alkotásokról sem, amelyeket a nép kedvel. Dzsambul szavait, „Le- ningrádiak, gyermekeim“ az egész ország ismeri. Hadd éljen és fejlődjön az akinok alkotó munkássága, a kazah nemzeti és a soknemzetiségű szovjet irodalom közös medrében. Azon is elgondolkodtam, hogyan nyerhetnénk meg az alkotó értelmiséget a szűzföldek témáinak. Nézzenek csak körül, mondottam az íróknak a központi bizottságon megtartott találkozókon, milyen események zajlanak a szemünk láttán. Rengeteg ember kerül máshová, soknemzetiségű kollektívák jönnek létre, új családokat alapítanak, kikristályosodnak a jellemek, megedződnék korunk hősei. Kazahsztánban a kenyér mindig csemege, ritkaság volt. Még a mulák is azt mondották a régi időkben: „A Korán szent könyv, de a Koránra is ráléphetsz, hogy elérj egy morzsányi kenyeret.“ És most ez a vidék a kenyér vidékévé válik. Változik az egész életmód, születőben van az emberek új mentalitása. S a történés nagyvonalúsága, dramatizmusa nem hat íhletően az igazi művészre? Ma és a jövőben senki sem ért meg bennünket, ha ezt a hőskölteményt meggyőző módon nem őrzik meg a történelem számára. Akkoriban fontos volt, hogy a kazah írók kongresszusa az egész szovjet kultúra ünnepévé váljon. Alma- Atába meghívtuk M. A. Solohovot, L. M. Leonovot, Kamii Jasent, Mirza Tursunzadet, Maxim Tankot és további, ismert nevű írókat. S azután a szűzföldekre gyakran eljártak a zeneszerzők, színészek, képzőművészek, novellák és elbeszélések jelentek meg a gabonacsatáról, filmeket forgattak, színdarabokat mutattak be s új dalok csendültek fel. Ez kétségtelenül hasznos volt. Kazahsztán ipari központtá — a TIMIRTAU kohókombinát (Ján Blaíej felvétele) (Folytatjuk)
