Új Szó, 1979. december (32. évfolyam, 284-308. szám)

1979-12-22 / 302. szám, szombat

Egy lócsiszár (halvány) virágvasárnapjai Sütő András-bemutató a Magyar Területi Színházban Hol volt, hol nem volt, valahol német földön, a XVI. században élt egy Ko'lhuas Mihály n&vü lócsiszur, aki önmaga ellentétébe fordulva az akasztóIán végezte. Történetét először Heimk von Kléist foglailta epikai ihlelettségü krónikába lUlQ-ben, amit több mint másléi szazaddal később a románjai magyar Sütő András színpadra togalmazott, egy lényegi változtatással. Kleist elbeszélésében Kolhaas előbb saját kivégeztetéséről, majd ellenfele büntetéséiről értesül, s így azzal a tudattal áll akasztófa alá, hogy mégis az igazság győzött. A sütői változtatás révén a törvény tisztaságának megőrzéséért lázadó Kolhaas . elítélése a hatalom elrettentő aljassága lesz. És Sütő ezzel elrugaszkodik a jellegzetesen református szemlélettől, a predestinációtól is, hiszen az eképp időrendesített kolhassl sors nem kizárólagosan az eleve elrendeitséget, hanem a mindenkori vallomástevés, az igazságkényszer gondolatát sugailja. Igazságot, minden áron, vallja Kolliaasszad Sütő, akit a predestináeió nem köt, ellenkezőleg megnyit a világnak, a drámai aktualitás kimondásának. Drámai aktualitást írtam, nem aktuális drámát, hiszen Sütő nem parabola-drámát írt — a reformációt eszközként alkalmazva időszerű mondandójához —, hanem a hűség és hűtlenség, a valóság és a látszat dialektikáját körbejáró drámát. A kauzalitás olyan művét, amelynek nem csupán üzenete, de tartalma is áthallik korolk mezsgyéin. A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulatának bemutatóján azonban nem kapott lényegi értelemzést Sütő- Lócsiszára. Az elmondott szövegben észrevétlen maradtak a történelmi hitelű, életek öntörvényei, s a lutiheri megalkuvások mélyén dolgozó — korántsem szubjektív, hanem — objektív igazságok. Az előadókban mintha nem tudatosodott volna kellőképpen, hogy a reformáció idején minden leírt és kimondott sz'ónak ideológiai tartalma, minden állásfoglalásnak következménye volt. Kolhaas esetében: taitófa. Pedig ez a becsületes lókereskedő nem akart mást, mint igazságot szolgáltatni. Törvényes igazságot. Mert mi is történt? KoWiaast egy földesúr megfosztja két lovától, s mert hiába keres bajára orvoslást, maga akar igazságot szolgáltatni. Henrik von Kléist 1810-ben egyszerre bírálja a feudális társadalom önkényét, s az igazság érvényes!tésének egyéni, társadalom kívüli módját. Az 1970-es években Sütő az önkényeskedő és önkény uralta társadalmat bírálja, az Igazság érvényesítésének egyéni módját — az előadás végén a miinzerek útját tartva igaznak és szükségesnek — szinte meghirdeti. A minden áron cselekvés programját hirdeti, a bátorságét, az Igazság. keresését. Persze, Kolhaas csupán önnön becsületét s a fennálló rend alkotta törvények tisztaságát kívánta megvédeni, megőrizni azt, ami az istené, ami a császáré, s ami a pareszté, csakhogy szubjektív igazságától vezérelten nem látta meg, hogy hiába áiU ki a császár törvényei mellett, hiába pusztít és pusztítana el latrokat, ha ezek a mindig újratermelődő latrok a császár köreihez tartoztak s tartoznak. Vagyis a hatalomhoz való közelségük szerint urak, akik megszeghetik a törvényt, hiszen ők a törvétnyszabók, míg Kolhaas' a hatalomtól való távolsága miatt csupán a törvény tisztelője lehet.. És Kolhaas a törvény tisztaságának őrzése és a maga igazságának követelése véget Jut akasztófára. Mert a hálálom nélküli embernek lázadni, mégha a hatalom igazságáért lázad is, nincs joga. És ez nincs rendjén, vallja a Sütő-dráma végkifejlete. Kolhaas Mihály szinte percenként fázist váltó cselekménykörben él, mégsem válik a sütői cselekmény igazi részévé, mert Dráji Mátyás csupán a szöveget —- azt is hiányosan, meg-megakadva —, s nem a kolha-asi élet hitvallását, öntörvényszerűségének dialektikáját, „történelmi hitelét és élethitelű történelmét" nyújtotta a nézőnek. Dráíi nem a szöveg kínálta lehetőségek szerint differenciál, minthogy a rendező, Takáts Ernőd sem. Pedig az eleven történelem, vagyis a múlt, a jelem és a jövő történelmének egyidejű atmoszféráját ki-ki osak a saját életével (rendezői, színpadi, színházi életével) tudja elszenvedni és ( formálni. Az elv és a gyakorlat, az eszme és a hatalom együttes vajúdásában. Dráíi Kolhaasa tehát hasonlít Takáts rendezésére. Ódzkodva, visszahúzódóban nyilatkozik meg általa a szellem, az osztályviszonyok jellembe öntése, s ezáltal a darab plasztikussága is veszt sugárzásából. Mert vitathatatlan, hogy az előadás az utóbbi időkben látott MATESZ-bemutatók között kultiváltnak minősíthető. Mégis, 8 kultiváltságon csorbát ejtő néhány esetet hadd soroljak fel. Dráfl Kolhaas Mihály drámai izzását, magatartásának váltásait tőle szokatlanul felszínes színészi eszközökkel, helyenként bizonytalankodón tárta elénk, s többnyire hangsúlyeltolódással. Ez lehet oka annak, hogy amikor kebelbarátja, Nagéischmidt által hazuggá nyilváníttatik, inkább megrázkódtatottnak látszik, mint mondjuk önmaga ellentétébe fordulásának nagyjeleneténél (a Mann úrral folytatott üzletkötésnél. és az ezt követő jelenetben), vagy a kivégzés előtt, amikor a münzeri utat ajánlja. Hogy az állhatatos törvénytisztelőből mint lesz lázadó, ennek útját nem a lélektani árnyalatok kidomborításávail, hanem szinte minden különösebb, hozzánk szóló értelmezés és hangsúlyozás mellőzésével, már-már monotonikusan állítja színpadra a rendező. S még nem is említettem a fenyítő üzenetet szállító nyilat, amely sem a közönséget, sem a színészeket nem rémisztette meg, sem a kínossá kerekedett apácavetkőztető és nőbálványozó jelenetet, ami mellett említést sem érdemel, hogy az önmagát szíven szúrt Antónia nővér egy színésztői takarva és segítve egyszerűen kivánszorog a színről. S az már szinte boszszantó volt, hogy néhány eszszenciának képzelt sütői gondolat elmondásához rivaldafényben álltak a színészek, hiszen ezzel szinte sugallták, hogy ezekért a kiszólásokért írta a szerző, ezekért a kiszólásokért mutatja be elsősorban a darabot a MATESZ. Ezek a kiszólások nem váltak a cselekmény igazi részévé, ellenkezőleg, leváltak róla, gyemgítvén annak egységét. A színházból kijövet azon töprengtem, vajon mennyiben vagyunk tisztában a tizenhatodik századi lutheránus németek gondolkozásával, az akkori kor kettőségével, a szabad vizsgálódás elvének megcsúfolásaival, a folyton előre mozgó történelmi dialektikával, amelyben a kálvini dogmatizmus a lutheri, a méiyebb igazságokért történő megalkuvással viaskodik, s amelyben a törvénytisztelő lókereskedő, vagyis az abszolút kisember a kivégzése előtt a münzeri lázadást hirdeti. Vajon megfogalmazhatja-e magát az ember, ha korának érzelemvilágáról, történelmi szerepéről gyérek az Ismeretei, általánosak a tapasztalatai. A lutheri kort Takáts Ernődszínpadáról Márton Miklós jelmezei tükrözték a leghívebben. Díszletei a kor szorongását sugallták, bezártságot, már-már cellát. A szereplők közül a Lisbethet megformáló Ferenczy Anna, a Luther Mártont alakító Turner Zsigmond és az első komolyabb szerepét alakító Dallos József tetszett igazából. Lenni önmagunk lényege, üzeni a Sütő-darab szövege. Mit üzen a Komáromban eljátszott? Hogy volt egy mesébe illő történet, a tizenhatodik században, valahol német földön, amit a huszadik században, egy Duna menti városkában felélesztettek. Mert ez a tanulságos mesék sorsa. Elmondják, eljátsszák őket. A MATESZ esetében, hangsúlyozom, viszonylag kultiváltan. Csupán a lényegi értelmezés maradt el, s így a mesének nem lett többdimenziós, mindnyájunkat szellemi cselekvésre, bátor igazságkeresésre ösztönző kisugárzása. A lényeget plasztikusabban hangsúlyozó értelmezés a színészekben, a rendezőben maradt, na és a könyvben, az örökké tanulandóban — az örökké újraértelmezendöben. SZIGETI LASZLÖ KARÁCSONY ÉS SZILVESZTER — A KÉPERNYŐN Karácsony, szilveszter, újév kevés házban múlik el manapság tévé nélkül, amely már nemcsak hogy hozzátartozik az év végi ünnepekhez, de emeli is a hangulatot. A szerkesztők igyekeznek olyan műsorokból és úgy összeállítani a programot, hogy az minden réteg és korosztály igényét kielégítse. Ezeken a napokon általában nonstop adás van, reggel nyolctól késő éjszakáig. Vita tárgyát képezhetné, hogy jó-e ez, vagy sem, mondjuk már csak abból a szempontból is, hogy mennyi olyan órát rabol el a tévé, amelyet együtt tölthetne a család, beszélgetésekkel, játékokkal, sétákkal, kirándulásokkal. De most csupán annyi a feladatunk, hogy ízelítőt adjunk az ünnepi műsorokból, korántsem a teljesség igényével, a címeket se győznénk fölsorolni, annyira gazdag mind a csehszlovák, mind a magyar televízió kínálata. A csehszlovák televízió három estén vetíti Ján Soloviö A jó emberek még élnek című tv-trilógiéját, amely az önzésJöl, a magányról és az együvétartozásról szól egy fíatnl házaspár szerepeltetésével. Miso címmel Martin fapák készített tvíílmet Martin Kukuöin egyszerű történetéből, Jozef Krónerral, Zuzanna Krónerovával és Viliam Polónyíval a főbb szerepekben. Tizennyolcadik századi szlovák zeneművekből állították össze a karácsonyi hangverseny műsorát. A gyermeknézőknek készített számos műsorból Peter Sevcovic tv-komédiáját említjük meg, amely szórakoztatónak ígérkezik: egy serdülő korú kislány megszerzi szülei eldugott dokumentumait — szerelmes és másféle leveleit, bizonyítványait —, amelyeket „fegyverként" használ. Szilveszter a gyermekeknek, avagy a csodálatos zongora címmel háromórás színes, változatos műsor készült, több stúdió hozzájárulásával. Rövidés egész estét betöltő filmek szintén szerepelnek a programban, bemutatják továbbá Puccini Bohémélet című operájának televíziós változatát, amelyben többek között Kincses Veronika, Peter Dvorsk^. Ivan Konszulov, Póka Balázs, Dariusz Niemierovicz és Stanislav Beiiacka szerepel. Nem maradhatnak el természetesen a könnyűzenei műsorok sem. az Pevik főszereülője például Karel Gott lesz, egy másikban az Opus által kiadott dalok csendülnek föl. A magyar televízióban ugyanakkor — hogy maradjunk az iméjiti műfajnál — Lucia Altierit, Perry Comót láthatjuk, és megismétlik a Disco, disco,disco című NSZK-filmet. A többi film közül említjük meg Stanley Kramer Áldd meg az állatokat és gyermekeket, Szabó Sándor Szerelmesfilm, George Czukor Kék madár, Chaplin A diktátor című filmjét, és bizonyára sokan szívesen látják újra Gerard Philippe-t a Királylány a jeleségem című francia filmben. A színházi előadások között szerepel Ibsen Kísértetekbe, és a gyermekek örömére, de a felnőttekére is a Csongor és Tünde, Ruszt József rendezésében. A sportkedvelők két részben (25-én és 26-án) láthatják az idén lezajlott jelentősebb sportesemények szokásos év végi összefoglalóját. Stannal és Pannal is találkozhatunk majd mind a csehszlovák, mind a magyar tévé képernyőjén. Hogy milyenek lesznek az ugyancsak elmaradhatatlan szilveszteri műsorok, arról sajnos jelezést sem tudunk adni. Meg kell várnunk. —bor Tárgyas helyett alanyit! Érdekes és a magyarul tanuló külföldinek nem kis gondot okozó sajátossága nyelvünknek az ún. tárgyas ragozás, vagyis az, hogy 3. személyű határozott tárgy mellett nem úgy ragozzuk az igét, mint egyébként (amikor az igei állítmánynak vagy nincs tárgya, vagy ha van, az nem határozott). A nehézség abban rejlik, hogy nem mindig nyilvánvaló: határozott-e a tárgy vagy sem. Olykor még maguk a „bennszülöttek" is el-elbízonytalanodnak, melyiket is válasszák az alanyi és a tárgyas forma közül. S a választás nem egyszer balul üt ki. ' « . Alanyi helyett tárgyas ragozású igével különösen az (a)melyet vagy fajmelyeket kötőszóval bevezetett vonatkozó mellékmondatokban találkozhatunk. „A spanyolok az idegenben lőtt góllal kerültek a döntőbe, amelyet május 4-én és 18-án játsszák" — olvasom a sportújságban. Ha a mellékmondat tartalmát önálló mondatban közölné velünk a tudósító, jó lenne a tárgyas ragozású igealak: „A döntőt május 4-én és 18-án játsszák", hiszen a döntőt — mint határozott névelője is mutatja — határozott tárgy. Mihelyt azonban beágyazott mellékmondat lesz belőle („... a döntőbe, amelyet..] a vonatkozó névmást kötőszó mint határozatlan tárgy után már alanyi ragozású az állítmány. Szépirodalmi szövegekben is előbukkan ez a ragozásbeli pongyolaság. Egy múlt századi klasszikus angol regénynek a közelmúltban megjelent fordításában ez áll: „...a körözőlevelet, melyet emiatt (ti. a skót felkelésben valórészvétele miatt) bocsátották ki ellene, nem vonták vissza." Itt alighanem a tőmondatnak tárgyas ragozású állítmánya (nem vonták vissza) is ludas a dologban: magához hasonlította a közbeékelt mellékmondat állítmányát. Pedig így lett volna kifogástalan „melyet emiatt bocsátottak ki ellene". Itt kell szót ejtenünk feltételes módú, jelen idejű, többes szám 1. személyű igealakjaink ragozásáról, a -nók, -nők kontra -nánk, -nénk pörrel. Sokafi azt hiszik: ezek áz igei személyragjaink elsősorban abban különböznek egymástól, hogy míg az előbbi „választékos, régies", addig az utóbbi „általánosan használt, vulgáris, köznapias". Nem egészen így van! A fő különbség az, hogy a -nók, -nők tárgyas, á -nánk, -nénk pedig alanyi személyrag. Az már más lapra tartozik, hogy újabban a -nánk, -nénk a tárgyas ragozásból is mindinkább kiszorítja a -nók, -nők ragot, azaz tárgyas személyragként is élünk vele, s a kétféle ragozás ily mó-" don a többes első személyben egybeesik. Ez azonban mit sem változtat azon, hegy a -nók, -nők csak a tárgyas ragozásba való. Ha nem -így használjuk, hamar kiderül rólunk, hogy csak finomkodásból élünk vele Olyanféleképpen, mint egy kerekasztal-beszélgetés részvevője, aki így kezdett bele egyik mondatába: „Mielőtt rátérnők az olajtermelő országok problémáira..." E kijelentés furcsaságát az teszi teljessé, rogy a rátér (valamire) igének — tárgyatlan ige lévén — valójában nincs is tárgyas ragozása. Be kell hát érnünk ezzel, a „közönségesebb", alanyi ragozású igelakkal: „Mielőtt rátérnénk .. A bevezetőben említettem, hogy megvan ennek a hibának (alanyi helyett tárgyas) a fordítottja: a tárgyas helyett alanyi is. Ez nem ritkább, nem is kevésbé bántó. KEMÉNY GÁBOR Túlzó jelző in k Szeretjük a „nagy horderejű" szavakat. Nem mindig ügyelünk arra, hogy igaz képet adjunk a valóságról: fogalmaink, illetve ezeket jelölő szavaink megfeleljenek a kifejezendő valóságnak. Azok a problémák, amelyeket felvetünk, általában döntő fontosságúak; feladataink közül azok is történelmi jelentőségűek, amelyeknek a történelemhez semmi közük; munkáját csaknem mindenki határtalan lel. kesedéssel végzi; az a lendület, amelyet valamivel kapcsolatban emlegetünk, rendszerint hatalmas lendület stb. S ha egy kicsit mögéjük nézünk a szavaknak, megvizsgálva a valóságot, bizony nemegyszer kiderül, hogy a jelzett szavakhoz sokkal szerényebb jelzők illettek volna. Néha nem is az a baj, hogy el akarják az emberek túlozni a dolgokat, hanem egyesek divatot látnak a túlzó jelző használatában, másoknak meg olyan kicsi a szókincsük, hogy csak az agyonhasznált, sokszor hallott jelzőkre futja belőle. Az utóbbi időben nálunk nem is a magyar szavak közül válogatják szívesen ezeket a túlzó jelzőket, hanem az idegenek közül, amelyeknek olykor a jelentőségükkel sincsenek tisztában. Egyik ismerősöm sok helyen megfordult külföldön, de minden országot, minden várost, minden jelentéktelen helyet, helyzetet így jellemzett: fantasztikus. India csak fantasztikus ország volt, a fogadtatásuk mindenütt fantasztikus volt, szereplésükkel fantasztikus sikert arattak, és így tovább. így aztán e túlzó jellemzésből nem sokat tudtunk meg a valóságról, mert a fantasztikus azt jelenti ezekben a helyzetekben: mesés, csodás, szokatlan, különös, de mindez nem mond sokat. Hasonlóképpen agyonhasználjuk a katasztrofális melléknevet és a katasztrófa főnevet. A katasztrófa jelentése ez: hirtelen bekövetkező, mélyreható következményekkel járó esemény; összeomlás, tömeges szerencsétlenség, rendkívüli méretű természeti csapás. A katasztrófális melléknév meg ezt jelenti: végzetes, döbbenetes, lesújtó. Helytelen tehát még a rántás~odaégését is. Katasztrófának minősíteni, vagy a fogfájásunkat a katasztrófális jelzővel jellemezni. A rántás odaégése lehet bosszúság, méreg, a fogfájásunk pedig gyötrő, kínzó, de a katasztrofálistól még messze van. S még egy melléknév kívánkozik ide, d'melyet szintén Jóval gyakrabban használunk a kelletténél: a kriminális. Tény, hogy ez a szó nemcsak azt jelenti ma már: bűnügyi vonatkozású, hanem azt is, hogy „csapnivaló", „nagyon rossz", de a túlzott használata modorossá teszi stílusunkat. Hiszen a nagyon rossz, a csapnivaló, pocsék, borzasztó, megbotránkoztató és még sok más szó jobban, pontosabban kifejezi azt, amit a kriminálissal szeretnénk mondani. De nemcsak a változatosság szempontjából van itt baj a szó használatával, hanem gyakran ezzel a szóval is eltúlozzuk a valóságot. Ha egy kicsit gyengébb az ebéd, akkor kriminális a koszt, ha csintalan a gyerek, akkor kriminális az a kölyök, ha késik az autóbusz, kriminális a közlekedés. Legyünk óvatosak e szavak használatában! Csak ott vegyük őket elő, ahol szerepük van. Gyakori használatukkal egyrészt modorossá tesszük stílusunkat, másrészt elrajzoljuk a valóságot, s egyben azt a következtetést váltjuk ki a hallgatóban, hogy szegényes a szókincsünk Dr. JAKAB ISTVÁN