Új Szó, 1979. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1979-11-23 / 277. szám, péntek
AMÍG NEM KÉSŐ JEGYZETEK NÉPRAJZI KUTATÁSUNK IDŐSZERŰ FELADATAIRÓL Iskolák — hűhó nélkül Mostanában valahogy csend övezi a közművelődési klubok tájékát. Hihe-tné az ember, elakadtak, elapadt a.kezdeti lelkesedés. Mert indultak már mifelénk nagy dolgok hozsanná val, hűhóval, jövőt is érintő hangos viták kíséretében, aztán az egészből nem lett semmi, vagy csupán alig valami. Szerencsére a klubokkal más a helyzet. Elültek a zajok, de a csendben termékeny munka folyik. A vezetők, akik eleinte jóformán egyedül voltak, ma tevékeny társakkal valósítják meg a közösen kidolgozott terveket. Nem eget rengető tervek ezek, a lehetőségekhez mértek, és megfelelnek a nemes célnak. Több helyütt egyre színesebbek, változatosabbak, nem csupán ismeretterjesztő előadásokra korlátozódnak — műsoros estek, kiállítások is szerepelnek a programban. Gyakori vendége a kluboknak például Boráros Imre, a Magyar Területi Színház művésze, aki önálló verses összeállításával nemcsak híveket szerez a költészetnek, nemcsak élményt nyújt, hanem a szó szoros értelmében műveli is az embert, szép beszédével az anyanyelvből is táplálkozó közösségi tudatot. Meghívnak neves népdalénekeseket, és van, ahol bevonják a helyi amatőr művészeti csoportokat is. Az ipolysági (Sahyf HoMi Közmű- 7 lődési Klub nemrégiben rendezte meg Nagy János szob» rászművész kiállítását, többek lelkes és áldozatos munkájával — példásan. A művek szállítása, elhelyezése, a megnyitóra tervezett rangos keretműsor megszervezése, a meghívók és műsorfüzetek kinyomtatása nem csekély gondot és feladatot jelentett. Tudták ezt előre, mégis vállalták a munkát, és vállalják a többit is — azzal a hittel, amelynek forrása a közösség iránti elkötelezettségből fakad. És jó, hogy vállalják a munkát, Ipolyságon és másutt is. És nem csak a klubosok, hanem a meghívott előadók, kutatók, tudományos dolgozók, írók, közéleti személyiségek, művészek is. Mert ezek a klubok — iskolák a javából. Iskolák létezésünkhöz, szellemi gyarapodásunkhoz. BJDNÁR GYULA i szándék vezette a CSEMADOK KB néprajzi szakbizottsága tagjait arra, hogy kiadják a néhány amatőr gyűjtő s hivatásos néprajzos lelkes munkájával eddig gyűjtött anyagokat. Eddig már két ilyen kötet jelent meg Néprajzi közlések címmel. A kiadványok, sajnos nem árusíthatók, ami nagy kár, hiszen nagyon sokan szeretnének hozzájutni, áttanulmányozni tartalmukat. S az sem vitatható, hogy a közlések olvasásától bizonyára többen kedvet kapnának adatgyűjtéshez, illetve a már rendelkezésükre álló anyagot eljuttatnák a Madách Kiadóhoz vagy a CSEMADOK KR néprajzi bizottságához. 2. A Néprajzi közlések II. kötetében a néprajzi, szakbizottság szerényen, szemelvényekkel jelzi a gyűjtés eredményeit: első részében dolgozatokat közöl, a második részben pedig néprajzi adattári anyagot ismertet. S itt álljunk meg egy ideig. Azt hiszem, jó volna, ha a CSEMADOK KB néprajzi szakbizottsága az adattári anyagot eljuttatná a Madách Kiadóhoz. Ott biztosan jó kezekbe kerülne. Gondolok itt a Madách Kiadó szerkesztőire — illetve a kiadónak dolgozó néprajzi szakemberekre —, akik az anyagból biztosan nagyszerű néprajzi füzeteket és köteteket állítanának össze. Bizonyítja ezt az eddig megjelent néprajzi kötetek sora. Liszka József szerint ezek a „néprajzi jellegű publikációk ... népszerűsítő céljuk mellett a tudományosság felé is kacsingatnak. De csupán kacsingatnak“, Szerintem ezak a publikációk, illetve a Néprajzi közlemények I. és II. kötete kiváló ösztönzője lehet a lassan kibontakozó szlovákiai magyar néprajztudománynak. 3. Eddig égető probléma volt a szakirodalom ismertetése, terjesztése. Jóleső érzés, hogy Liszka József (és nagyon kevés néhány társának | tollából nagyszerű könyvismertetések, recenziók jelennek meg lapjainkban. De fölmerül a kérdés: hol a többi, nem publikáló, tízegynéhány hazat magyar néprajzos? Miféle közművelői jelenlét az övék? Vajon ők nem tudnának bel- és külföldi munkákat, forrásműveket ismertetni? Mert szerintem ezt fis) keli csinálni, és nem csupán néhány, de valamennyi hazai magyar néprajzosnak. Higgyék el, nagyon üdvös, hasznos lenne az ilyetén munkájuk is. Ügy érzem, a szlovákiai magyar hivatásos néprajzosok sok mindennel foglalkoznak: felmeréseket végeznek, gyűjtenek, az is lehet, hogy összejárnak, megbeszélik közös dolgaikat, de keveset publikálnak. Pedig biztosan tudnának nagyszerű néprajzi köteteket (is) összeállítani, egy-egy tájegységünkről könyvet (is) írni, de mintha nem fűlne hozzá a foguk. Pedig ha maguk köré gyűjtenék az amatőr néprajzkutatókat, adatközlőket, bizonyára értékes munkákkal gazdagítanák szellemi életünket. És a dolguk is könnyebb lenne. 4. Ősi kincseink, amelyek népünk gondolat és érzelemvilágának bizonyítékai, jövőbe vetett hitünk jelenkori táplálói, bizony veszendőbe jutnának, az öreg embereinkkel együtt ezek is örökre eltűnnének a feledés egyre sűrűbb homályába, ha a gyűjtőmunka nem folyna oly kitartással, mint ahogy azt egyesek — s most főként az amatőr néprajzgyűjtők mozgalmában serénykedőkre gondolok — oly lelkiismeretesen végzik. Csak, sajnos, kevesen, és néha a szakemberek segítsége nélkül. Pedig mérhetetlenül nagy szükség van, illetve lenne a szakemberek segítségére. Az amatőr kutató és a hivatásos tudós ősz- szefogására. Mert mindketten itt vannak, itt élnek, csak éppen alig látják egymást, alig hallják egymást. Pedig, hangsúlyozom, nélkülözhetetlen szükség van az összefogásra — amíg nem késő. SZÄRAZ PÁL Vidám „tudományos varieté" Napjaink általános műveltségében egyre nagyobb részt kér a természettudományos műveltség. Sok kitűnő természettudományos, ismeretterjesztő könyv jelenik meg, de kevesebb olyan, amely a szemléletnek és a tapasztalatnak megfelelő fontosságot tulajdonít. Ezért is vesszük fokozott érdeklődéssel a kezünkbe a közelmúltban elhunyt Kossulhdíjas Öveges József professzornak, a tudományos ismeretterjesztés egyik legjelentősebb és legnépszerűbb egyéniségének a budapesti Gondolat Kiadónál megjelent Kísérletezzünk és gondolkozzunk! című könyvét. Ä szerzőt nem kell külön bemutatni, hiszen az egész magyar nyelvterületen ismerték őt, a rádió meg a televízió előadójaként a tudásra éhes hallgatók és nézők kedvence volt. Bonyolult jelenségeket, fizikai törvényszerűségeket magyarázott magával ragadó egyszerűséggel — s mindig közérthetően. Csevegésbe, szemérmes mókázásba rejtett fanatizmussal tágította a tudományok népszerűsítésének lehetőségeit, így tanítva fizikára egy egész országot. E második átdolgozott kiadású, legújabb könyvében mintegy ötszáz fizikai kísérletet ismertet, melyeket bárki elvégezhet minden előzetes szakismeret és kísérletező ügyesség nélkül. Ezekből az egyszerűségükben is nagyszerű kísérletekből a természet jelenségeit és az azokban rejlő törvényszerűségeket ismerheti meg a kíváncsi olvasó. Kísérletei egyebek közt a következő témakörökből valók: Az erő, rugalmas ütközés, mozgások, munkavégzés és energia, közegellenállás, a fajsúly és sűrűség, a hangtan, a hőtan és a fénytan törvényszerűségei, a mágnesesség, az elektromosság, radioaktivitás stb. Kísérletezett már ionokkal? Mért már radioaktivitást? Gondolt-e arra, hogy van-e súlya az eső testnek? Mindig sarkcsillag marad-e a sarkcsillag? Miért rövidebb a tél, mint a nyár? Mikor szükséges a szemüveg? Hány volton alszik ki a lámpa? és még több kérdésre ad választ a magyar tudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb alakjának több mint háromszáz érdekes, szemléletes ábrával ellátott, kitűnő könyve. A szerző vallja, hogy „a megismerés és az átélt tudás szépsége felér a legmarandan- dóbb művészi élménnyel, de nemcsak gyönyörködtet, hanem segít a természet erőinek megismerésében és felhasználásában, jövőnk építésében is“. Ezért öveges progesszor minden tudományosságot kerülő, ízes magyar nyelven megírt, önálló gondolkodásra serkentő kitűnő könyvét mindazoknak ajánlom, akik szeretnek szórakozva tanulni. OLÁH GYÖRGY Diétás színház MACHIAVELLI CLIZIÄJA A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÄN Kezdetben vala a Mű. A zse niálisnak es utánozhatatlannak vélt írás, amit minden időben csak akkor értelmezhet helyesen a közönség, ha korszerűsítik — vélekedik az átigazító, és átigazít. Kezdetben vala továbbá némi láz, ami a színészeket néhány édeskés aforizma és színes jel mezek fölvonultatása mellett őszinte játékba lendítette, de aztán ez is elmúlt, s több apró- cseprő plasztikai műtéten át esve, a Mű másnak mutatta magát, mint ami. Másnak, de nem jobbnak, nem tartalmasabbnak, nem korszerűbbnek, s ettől a mindenkori néző töprengésbe merült: vajon a minden gyanú fölött álló színház miért nem vall rólunk, helyzetünkről. lényegbe hasító közös ségi gondjaikról, bajainkról? Mert az 1469 l>en született nagy olasz gondolkodó, Nicolló Machiavelli Clizia című komédiájával (komédiájával?) nem etikai gondjaink legmélyét, hanem erkölcsi életünk felszínét súrolja a társulat. Skatulyázó korunkban a MA TESZ Thália Színpadának művészei úgy vélhették, hogy fity- tyet hányva minden skatulyára, átigazítják a Cliziát, s olyan idegen szövegtesteket szőttek a darabba, amelyekkel még jobban beskatulyázták korunkba. Igaz, a közönség vette a lapot, hiszen akkor nevetett igazából Machiavellin, amikor nem Machiavelli szólt a színpadról, hanem a szövegtestekkel manipuláló kortárs átigazító olykor bizony ízléstelen képzavarokba hajló humora. Persze, ma egyetlen színháztól sem követelhető minden részletre kiterjedő textológiai pontosság, ilyesmit elvárni oktalanság, az az elvárás viszont teljesen jogosnak tűnik, hogy a darabhoz toldott szöveg oda illő legyen. Nem úgy, mint például a nászágyi jelenetben, amelyet Machiavelli csupán szóban, s nem képben hozott színpadra, s nem esztrád műsortöltelékként. És e helyzetből lön a kétely. Kinek szól e darab? Miféle korlátozott szellemiségnek tételezi a nézőt, hogy valami szomorúan áporodott erotikán kívül mást nem nyújt neki? Tudásvágyunknak vet ugyan néhány erkölcsi szentenciát, életvágyunkat viszont lelo- hasztja a sok-sok csilingelő izgalom-nélküliség. Vagy nem volt semmi csilingelő? Na lám, kezdetben vala az emlékezés, s most lön az üresség. Komolyan mondom, nem emlékszem, volt-e csilingelős, mert a darab epikus tágasság helyett pitiánerkedő manipulálásba torkollik. így hát semmire, még a csilingelősre sem emlékszem. De ne keressünk mindenben logikát, mi, több, etikát! Nézzük a tényállást: egy öregember gyámjául fogad egy kislányt, aki fölcseperedvén, ínyére válik. És a kandúrkodó öreg mindent megtesz, hogv ő legyen az első... Szolgáját szeretné hozzáadni a lányhoz. hogy a nászéjszakán bebújhasson helyette az ágyba. De a feleség és a házhoz tartozók túljárnak az öreg eszén, s megszégyenítik. A nézőnek ebből kell levonnia az elengedhetetlen tanulságot. Például: Ne szeresd, akit nem szerethetsz, hiszen az úgyse szeret vissza. Vagy: Addig jár az ember az ágyra, míg meg nem rokkan. Igaz, ez az utóbbi egyik ismert közmondásunk parafrázisa is lehetne, de Machiavelli darabja is hasonlatos több valóban jó vígjátékra. Föltehető a színésznek ártatlansága. Már színházlátogatói rutinból is. No de éppen ez az, mindig ez a lélekölő, robot- és rutinszerű föltételezés! Mégis: a színészek ártatlanok! És az elszenvedett kudarcért becsülettel akartak elégtételt szerezni, hiszen jeles karakterfigurákat formáltak. És nem is akárhogyan! Néhányuk egészen kiválóan. Például Lengyel Ferenc, Gyurkovics Mihály, László Géza, de valójában Kiss László és Mázik István lepett meg bár az előbbi nem mindegyik jelenésével. Ez a két fiatal színész személyes mon« dandójából is fűzött valamit szerepéhez. A rendezőként másodszor bemutatkozó Csendes László kényelmes józansággal fölvértezve állította színpadra a darabot, amely végül is stí- lustiszta és végtelenül egysze- rü maradt — a színészi alaki- tások mellett ez a második erénye. A harmadik pedig Platzner Tibor tetszetős, korhű, színben és térben jól megkompo* nált díszlete és jelmezei. De ezek csupán az előadás törvényszerű velejárói, hiszen köztudott, hogy a színielőadás- nak nem a rendező és nem a színész, sőt, nem is a díszlet- és jelmeztervező, hanem a Mű az alapvető tartalmi összetevője. Abból pedig hiányzik a mondanivaló kellő súlya, s így a jópofáskodni akaró, helyenként malackodásba hajló jeleneteknek, helyzeteknek végül is nem lesz filozofikus mélysége. A színészi fortisszimók hiába sulykolják a nézőbe a reményt, zavartan, már-már éhesen távozunk. Igen, éhesen és étvágytalanul, mint holmi diétás étteremből. És lön diétás színház. Persze, étvágytalanul sem mondom, hogy nomen est omen, azaz, hogy hiba volt Machiavellit választani. Nem. Machiavelli jöhet bármikor, de ne így. Igaz, a Clizia nem ártott senkinek, de nem is zaklatott föl senkit, hacsak nem a rendezőt, aki a műsorfüzetben világ- klasszis rendezők szerénytelenségén túltéve úgy nyilatkozik, hogy a magyar, a szlovák és a cseh rendezők azért nem nyúltak ehhez a Műhöz, mert való- színűleg tartottak az olyan je- lentős változásoktól, mint ami- lyeneket ők tettek. Nos, bár- ig7g_ csak Kassán is tartottak volna tőle. ^ XI. 23. Mert kezdetben vala a Mű, de nem lön célszerűség. SZIGETI LÁSZLÓ Gyurkovics Mihály 'és Mázik István a darab egyik jelenetében * (Bodnár Gábor felvétele] Nem tartozom a néprajzkutatók közé, de valahogy közel érzem magamhoz a néprajzol. Amint elolvastam Liszka József A tudománynak kezdetiről, avagy Megjegyzések a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának kérdéseihez című elmélkedését a Vasárnapi Új Szó október 4-i számában, majd « Kovács István november 9-én és Dusza István november 16- án ugyancsak az Új Szó ban megjelent hozzászólását, én is tollat ragadtam, hogy közöljem szerény, de őszinte véleményem. 1. A jövő felé vezető út a múltból érkezik. S ha tisztán és gazdagon akarunk haladni ezen az úton, akkor merítenünk kell a múlt értékes kútforrásaiból. Ez
