Új Szó, 1979. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1979-11-17 / 272. szám, szombat
' * '■' w ,'s v Az u/jaszUletett Tokajik Tokajikban éppen Met harangoztak Portálanított, aszfaltozott út vezet a svidníki járás egyik legkisebb, mintegy százhetven lakost számláló községe, Toka- fik felé. A lankás dombokkal körülvett falucska fehérre meszelt családi házai békés légköri varázsolnak. A harmincöt esztendővel ezelőtt porrá égett, ma/d. újra felépített hegyvidéki község neve tragikus esemény kapcsán került be tör ténelmünkbe. Korszerű parkolóhelyen szálltunk ki a gépkocsiból, s először a hnb elnökét kerestük fel. Michal fíetko elvtárs, érdeklődésemre, sajnálatos hírt közölt: régi ismerősöm, idősebb Michal Medvedz, aki annak idején a puskavég elé állított harmincnégy emberből Ondrej Stropkovskýval együtt életben maradt, tavaly elköltözött az élők sorából. Az elnök elkísért sírjához. Elidőztünk a tokajíki hősök jelképes temetőjében, a tragikus eseményre emlékeztető emlékmű előtt. „A német fasiszták által 1944. november 19-én legyilkolt 32 hős tokajíki- partizán emlékére“ — ez olvasható a márványtáblán. — Sohasem felejtjük el az emberiességükből kivetkőzött fasiszták gaztették jegyezte és Peter partizánkomiszár éjféltájt Stropkovskýéknál találkozott a harcban álló csoportok vezetőivel. Rövid tanácskozás után döntöttek: fel kell készülni Tokajik védelmére, mert valami, készül a falu ellen. Két nappal korábban ugyanis Hra- bovec község határában négy náci katonát agyonlőttek, amit Tokajik „számlájára“ írtak a németek A faluban elrendelték a készültséget. A partizánok megerősítették az őrségeket, szétosztották a feladatokat, a lőszert és a fegyvereket. Hajnali négy óra felé járt az idő, amikor fegyverropogás zavarta meg a csendet. A mozgósítóit partizánok házról házra rohantak, menekülésre szólították fel az embereket. Sokan a >4 legifjabbak egykor büszkék lesznek dédapáik hősiességére t~ (]. Onofrej felvétele) meg Michal Čečko. Harmincöt év után is mérhetetlen fájdalommal gondolunk arra, ami azon a novemberi vasárnapon történt! A Dukla alatt már október elején felszabadult Vyšný Ko- inárnik, majd további néhány település. A közeli Tokajik falucska népe, szovjet partizánok segítségével, szervezetten és nyíltan harcot indított a német megszállók ellen. A felfegyverzett férfiak az erdőkbe vonultak. Ennek következtében a német hadvezetés partizánközséggé nyilvánította Tokajikot. A tragikus eseményt megelőző szombat este aránylag csendes volt a vidék. A partizán előőrsök nem jeleztek veszélyt a falu irányából. Szabad hát az út a faluba. Egyenként, feltűnés^aélkül szállingóztak az éj sötétjében szeretteikhez a hegyek lakói. Csak néhány szóra, egy meleg ölelésre, tiszta ruhaneműért. . Csulajev szovjet főhadnagy kertek alatt szaladtak, már csak pár méterre voltak a menedéket kínáló erdőtől, de nem érték el. Minden oldalról szóltak a fegyverek. Menekülésre, vagy visszatérésre már nem volt lehetőség. Tokajíkot német katonák gyűrűje zárta körül. A nácik előtörtek az erdőből. Nehéz volt megállapítani hányán, de az biztos volt, hogy a kevés partizánnal szemben túlerőben. Az ádáz ellenség ellepte a falut, feldúlta a házakat, az összes férfit, öreget, fiatalt elhurcolta. A templom felé terelték őket azzal, hogy Strop- skovba mennek munkára. Az asszonyokat utasították, hozzanak élelmet és meleg kabátot a férfiaknak. A kevés bizakodóban is kialudt a remény legapróbb szikrája, amikor a felsorakoztatott férfiak előtt megjelent egy nyurga náci százados, elvonult a sorok között, majd .az asz- szonyok felé fordulva, rossz szlováksággal flelordított: „Mondják meg, ki partizán? Aki megmondja, nem megy munkára“. Válaszra hiaba várt. A kérdezettek úgy hallgattak, mint a környező hegyek és erdők A tokajíki partizánok is felemelt fővel, szótlanul álltak. A sebhelyes náci százados egyre ingerültebben verdeste csizmaszárát fonott korbácsával. Tizenegy óra után parancsot adott és a hármas sorokba felzárkózott 34 férfi a jajve- székelő asszonyok és gyerekek, valamint a fegyveres német katonák kíséretében elindult. Nemsokára megállították a menetet. Senki sem értette, miért. Rövid pihenő után felsorakoztatták a férfiakat, majd hátraarcot üvöltött a tolmács. A harmincnégy férfi engedelmesen megfordult és szembe találta magát két német golyószóróval. A százados élvezettel kémlelte áldozatai döbbenetét. Kaján mosoly ült az arcán, amikor megszólalt: „Hol vannak a partizánok?“ Síri csend volt a válasz. „Mondják meg, mert...“ A két golyószóróra mutatott: „Aki megmondja annak nem történik baja“. A válasz elmaradt, egyetlen szót sem szólt senki. A sebhelyes parancsnok érezte tehetetlenségét, köpenye zsebéből papírt húzott elő, a tolmács felolvasta a parancsot: „Mivel Tokajik lakossága segítette a partizánokat, a szovjet hadsereget és német bajtársainkra tüzelt, elrendelem Tokajik felgyújtását és a község férfi lakosainak golyó általi kivégzését“. Síri csend fogadta a végzetes döntést. Tokajikban és a környező községekben éppen delet harangoztak. A szomszédos faluban, a templomból hazatérő sógorok, komák nem is sejtették, mi történik Tokajikban. Itt is imádkozott néhány öregebb férfi. Apa fiával, nagyapa unokájával állt egy sorban, farkasszemet névze a gyilkos fegyverekkel. A náci százados parancsot adott, a golyószórók kelepelése túlharsogta a harangszót. A községben lángra lobbant az egyik ház, majd mind a huszonnyolc ház tetőzete égni kezdett. Az éleiben maradottak hanyat-homlok menekültek. Akkor még senki sem sejtette, hogy a tizennyolc éves Ondrej Stropkovský csak a lábán sebesült meg. A neki szánt gyilkos golyók többségét Juro bátyja zuhanó élettelen teste fogta fel. Csak később, amikor az embermészárlást végrehajtó német fasiszták elvonultak, találtak rá a rokonok ugyanúgy, mint a szintén csodálatos módon életben maradt, nála sokkal idősebb Michal Medvedzre, Tokajik község újjászületett. A porig leégett házak helyén korszerű családi fészkek épültek, melyekben boldogan él a lakosság. Korszerű iskola, társadalmi és kulturális központ, új utak, járdák, hidak épültek a Dukla Emlékéremmel, Vörös Zászló Renddel, SZNF Emlékéremmel, a Csehszlovák Békedíjjal kitüntetett Tokajik községben. Már épül a falu múzeuma, ahol Tokajik és környéke munkásmozgalmi múltjával, népi hagyományaival, valamint a szocialista társadalom építésében elért fejlődésével ismerkedhet majd meg az ide látogató egyre nagyobb számú turista. KULIK GELLÉRT Ml TAGADÁS? Nem ritkák az olyan mondatok, amelyek első pillanatban bizonytalanságban hagynak afelől, hogy a beszélő állít-e vagy tagad valamit. Gyakran csak a tágabb szövegkörnyezetből derül erre fény. így van ez például a „tagadja, hogy nem tud róla“, „ellenzi, hogy ne jelentkezzen“ típusú kétszeresen tagadó szerkezetekkel, amelyekben a tagadást, ellenzést kifejező ige mellett a tagadósző kétséget támaszt, hogy nem így kellene-e értenünk a mondatot: azt állítja, hogy tud róla; azt javasolja, hogy jelentkezzen. De nemcsak igék okozhatnak galibát, hanem némely hasonló jelentéstartalmat hordozó névszók (egyes főnevek, melléknevek, a nélkiii névutó, az ellenére határozósző stb ) is arra késztethetik a fogalmazót, hogy tagadószót kapcsoljon hozzájuk, s így a szándékával ellentétes kijelentést tegyen. Ha ezt halljuk valakiről: „a tilalom ellenére nem ment ei“, nehezen tudjuk eldönteni, vajon azt tiltották-e meg neki, hogy elmenjen, vagy azt, hogy ne menjen el. Kér dés tehát, hogyan értsük a mondatot: ráparancsoltak az illetőre, hogy meryen, s ő mégis maradt, avagy szigorúan meghagyták, hogy maradjon, s ő mégis távozott. Mindkét feltevés jogos. Éppen csak az volna logikai bukfenc, amit az előttünk álló forma tulajdonképpen sugall, vagyis hogy valakinek megtiltották, hogy elmenjen, s ő ennek ellenére nem ment el! — ami persze képtelenség.) Nem csekély a gondunk ezzel a kijelentéssel sem: „Vi tatliató, hogy nem ez volt az első próbálkozása“. Ha ezt tekintjük alapáilításnak: nem ez volf az első próbálkozása, s ezt a megállapítást kérdőjelezzük meg, akkor a mondat hibátlan, és természetesen azt jelenti, hogy szerintünk az illető ezúttal próbálkozott először valamivel. Ha azonban éppen az erre vonatkozó kételkedésünknek kívánunk hangot adni, akkor jobb, ha egyszerűen ezt mondjuk: Vitat ható, hogy ez volt az első próbálkozása. Ennek a megnyilatkozásnak a hallatán: „Nincs semmi akadálya, hogy ne találkozzunk“, joggal gondolhatnánk arra, liogy a beszélgető felek a jövőben kölcsönös meg egyezéssel elkerülik egymást, holott az itt nem idézett előzményekből kiderül, hogy éppen találkozóban szándékoztak megállapodni. Példánkban csak a tagadószó elhagyása segítene a közlendő egyértelmű kifejezéséhez. Abban a nyilatkozatban, amelyet nemrégiben egy pedagógus gondjairól hallottunk, már nem elegendő, sőt nem is helyes a tagadószón mellőzni: „Gyakran látjuk annak hiányát, hogy a beiskolázott gyermekek nem egészen olyan felkészültséggel jönnek, amelyre építeni lehetne“. Itt a legcélravezetőbb a szóhasználat megváltoztatása: Gyakran látjuk annak hátrányát... A „Nélkülözhetetlen, hogy ne tudjuk megkülönböztetni" esetében viszont megint csak a tagadószó közbeszúrása fordítja visszájára a mondanivalót,' hiszen ez így azt je lenti: arra van szükség, hogy ne tegyünk különbséget két dolog között. Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó, arról, hogy nélkülözhetetlen, szükséges, hogy különbséget tud junk tenni. Különösen akkor, ha az állító és tagadó mondatok megkülönböztetése a tét! FELDE GYÖRGYI GARMAD VAGY GARMADA? Gyakran megtörténik, hogy elvétjük egy-egy szónak a jelentését Ez jól megfigyelhető a következő mondatokban: „A könyveknek és újságoknak egész garmada állt íróasztalán"; vagy: „A problémáknak a garmadát zúdította rá“. A garmada, garmadát alakokról azt hitték a szerzők, hogy birtokos szeméíyragos szóalakok, így birtokos jelzős szerkezetek birtokszavaként állították mondatukba. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy a garmad alakot tartják a szó szótári tövének. Aki ismeri ezt a ,halom’, .rakás’ jelentésű szót, tudja, aki meg nem ismeri, könnyen meg győződhet róla, ha valamelyik szótárunkat, akár az értelmezőt, akár a helyesírásit fellapozza, hogy a szótári tő alak ez: garmada. A birtokos személyraggal ellátott alak pedig: garmadája. Az idézett mondatok tehát így hangzanak helyesen: „A könyveknek és újságoknak egész garma* dája állt íróasztalán“; illetve: „A problémák egész garma dáját zúdította rá“. Máskor éppen a leggyakrabban használt szavakkal kapcsolatban bizonytalankodunk, ha a szótári alakjukat kell kikövetkeztetnünk. Például ezek a családi viszonyokat kifejező szavak úgyszólván csak személyragosan fordulnak elő közlésünkben: bátyám, bátyád, bátyja, öcsém, öcséd, öccse. Ha most megkérdeznénk, mi az alanyi szerepben álló jeltelen, ragtalan alakjuk, valószínűleg sokan bizonytalankodnának. Az idősebb fiútestvért jelölő szó esetében három alak is elhangzanék: báty, bátya, bátyja. Van ugyanis aki a báty alakot gondolja tőalaknak, hiszen az veszi fel pl. a -ja birtokos személyragot a bátyja alakban. Mások a bátya alakot is birtokos személyragosnak érzik ilyen szerkesztésben: bátyai Megint mások — pl. az északkeleti nyelvjárásterületen lakók — még a szeméíyragos bátya alakban sem érzik a személyragot: ezt használják jeltelen, ragtalan alakként; pl. „Jöjjön ide, bátyja, segítsen felemelni ezt az zsákot!“ Hadd mondjuk meg, hogy a bátya az a bizonyos szótári tőalak; az első kétszemélyben ehhez illesztjük a személyragokat; bátyám, bátyád, csak a harmadik személyben járul a nem szótári báty- tőalakhoz: bátyja. Ugyanúgy ragozódik ez a szó, mint az apa és az anya: apám, apád, apja; anyám, anyád, anyja. A fiatalabb fiútestvért jelölő öcsém, öcséd, öccse birtokos szeméíyragos alakokból még nehezebb kibogozni a szótári tövet, mert ellentmondásosak az egyes alakok. Az első két személyben látszólag az öcsé — tőhöz járul az -m és a -d birtokos személyrag, hiszen az -e végű szavak vég hangzója válik a ragozás során -évé (epe: epém, epéd);, de mégsem így van, mert öcsé alakról nem tudunk. Ha viszont az öcs a tő, akkor miért -é vei kapcsolódik hozzá a birtokos személyrag, hiszen ilyen kötőhangzó nincs a magyarban; az e vagy ö jöhe'ne itt számításba. Igen de öcsém meg ccsöm alakokról sem Hidunk. Az öccse alakban meg egyenesen zavaró az írásban is feltüntetett hosszú cs, hiszen a birtokos személyragok esetében nem szoktuk jelölni helyesírásunkban a teljes hasonulást. Szóval itt már hiába keressük a szerkesztettség logikáját, megszokott rendszerét. DR. JAKAB ISTVÁN CSU 1979. XI. 17.
