Új Szó, 1979. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1979-11-16 / 271. szám, péntek
Elég-e a lelkesedés ? Jegyzetek néprajzi kutatásunk időszerű feladatairól pnú vagyok azok közül, ÍLU 1 akiket nem kért fel a o vitára Liszka József „A tudománynak kezdetiről" című írásában. Nem tartozom a „tizen- valahány hazai magyar néprajzkutató“ közé, mégis úgy gondolom, hozzá kell szólnom az általa felvetett problémakörökhöz. Teszem ezt elsősorban azért, mert gondolatai nemcsak a néprajzkutatók házatáját érintik, s feltételezésem szerint a problémákat sem csak a néprajzkutatók oldják majd meg. Tudományosságról ott beszélhetünk, ahol a tudományok szervezését intézményesítik, vagyis a társadalom felépítményében. Éppen ezért nem tartom megfelelő megoldásnak a különálló egységszempontúsá- got, az egyéni kezdeményező- sek koordinálását. Nem tartom megfelelőnek, de megértem ezt a lelkesedést, ha azt kezdem vizsgálni, hogy a nemzetiségekkel foglalkozó, és a nemzetiségi tudományágak a felszabadít lás óta korántsem jutottak a szervezettség azon fejlettségi szintjére, amely a fejlett szocialista társadalomban már indokolt lenne. Tudatosítanunk kell, hogy a néprajzkutatást sem ragadhatjuk ki a tudományok rendszeréből. Ez a mi esetünkben azonos a szocialista társadalom tudományosságával, tudományos életünk inlézmé- n/ességével. A kutatást és a feldolgozó, rendszerező munkát végző és támogató intézményeink egyedül a politikai tudományok esetében irányozták elő a nemzetiségek kutatását. Ennek a munkának eredményei a történelemtudományt is gazdagították. Ezen kívül sem szociológiai, sem etikai vagy szociálpszichológiai, szociográfiai, etnológiai kutatások eredményeiről nem tudunk. Kivételt képez a szépirodalom, amelyben néhány ":iváló kísérlet történt a Csehszlovákiában élő magyarok erkölcsének, lélektanának felvázolására. A korszerű rendszerelmélet, amelynek alkalmazását Marx is szükségesnek látta, a társadalomtudományok művelőit az elmúlt évtizedben arra ösztönözte, hogy az általános marxi— lenini tudományos módszertannak megfelelően keressék az együttműködést a történelmi materializmus, formális logika, szociológia, szociálpszichológia, etnopszichológia művelőivel. Ebből az együttműködésből a néprajznak sem szabad kimaradnia, különösen akkor nem, ha szakmai vitákban egyre gyakrabban kerül terítékre a tudományág jövője. Ezért sem értem Liszka József elképzelését a hazai magyar népesség Képrajzát vizsgáló, gyűjtő és feldolgozó etnográfia vérkeringésének megindításáról. A fentiekben elmondottak alapján nem várható megnyugtató megoldás csak a néprajzot tudományos szinten értő, egyetemi műveltséggel bíró kutatóktól. (Ráadásul egy részük nincs is a pályán, más szakterületen dolgozik.) Az egyetlen biztosnak, távlatot adó megoldásnak az tűnik, ha a nemzetiségkutatással foglalkozó más tudományágakkal együtt a néprajzkutatásunk intézményes keretek közé kerülne, és az általános marxi—lenini tudományos módszertan segítségével végzett kutatásaival hozzájárulna a csehszlovákiai magyarság életének vizsgálatához. Aligha hoz megnyugtató eredményt, mujrkaNexő hagyatéka Martin Anderson Néxő teljes,, a Német Demokratikus Köztársaságban lévő irodalmi hagyatékát átadják Dániának, határozta el az elmúlt napokban az NDK kormánya. Erről a határozatról Erich Honecker, az NDK Államtanácsának elnöke levélben értesítette Anker Jörgensen dán miniszterelnöknek. A világ- -hírű dán író, mint ismeretes, élete utolsó éveit a Német Demokratikus Köztársaságban töltötte. formát, önismeretünk, jövőnk számára, „ha a silovákiai magyar néprajztudomány verbuválódó képviselői egy közös akcióban — mivel másként egyelőre elképzelhetetlen, szabad idejüket feláldozva — megkísérelnék egy közösen kiválasztott faluközösség teljes népi műveltségét felgyűjteni, feldolgozni és publikálni". (Idézet Liszka József írásából.) A nemzetiség mellérendeltségi viszonyban, kapcsolatban áll a nemzettel, s ez a kapcsolat -i szocialista állam egységét eredményezi. A tudomány (a nemzetiségkutatással foglalkozó tudomány is) része az állam — alap + felépítmény — .rendszerének. Amíg ezen belül nem adódik lehetőség, hogy a nem- zetiségkutatás egy társadalom tudományi szintézist elérni akaró szándékkal intézményesüljön, aligha léphetünk előbbre e tudományág kutatásainak koordinálásában. Mi nát mégis a teendő, amíg nincs ilyen intézetünk? Számba kell venni a lehetőséget, s Liszka józsef ezt meg is teszi, szinte hiánytalanul. Csupán a felsorolásnál helyez egy-egy lehetőséget más megvilágításba, s így előfordul, hogy nem ismeri fel a valóságban teret adó, ám kezdeményezés híján beszűkülő lehetőséget. Engedtessék meg, liogy a publikálási lehetőséget elbagatellizáló, hiányát általánosnak kikiáltó gondolataival vitatkozzak. Igaz, hogy egyetlen napilapunk és hetilapjaink nem minden tudományos dolgozatot közölhetnek, ám nem állítanám róluk, hogy a néprajzkutatóknak nem adnak helyet. Két képes hetilapunkról — a Hét ről és a Wőről aligha állítható, hogy a néprajzot valamilyen formában ne engedte volna be hasábjaira. A Hét korábban a népviseletet, az építészetet és ebben az időben a népzenét istá pol ja. A Nö évekig futó sorozata volt a Történelem a tűzhelyen, amely a népi főzési módokat, az étkezési szokásokat gyűjtötte, kezdetben publicisztikai valósághűséggel, majd néprajzi pontossággal. Ebben az évben ért véget a tárgyi gyerekjátékok gyűjtésére hirdetett verseny, amelynek módszertani Irányításával is néprajzost bízott meg a szerkesztőség. A Barátnőben évek óta él a törekvés, hogy a modern lakáskultúrába beillessze a népi kerámia és díszítő művészet alkotásait. Minden félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy ebben is fontos szerep jut a néprajzosoknak. Természetesen az itt megjelent publikációk nem tudományos nyelvezetükkel tűnnek ki, hanem elsősorban értékes anyagfeltárásukkal, s a Liszka József által divatnak nevezett érdeklődés szakértői irányításával, befolyásolásával. Tudományos dolgoztotok közlésére is van alkalmas havilapunk, a Természet és Társadalom. Különböző fórumokon, újságcikkekben, I leszé Ige tése k ben egyre gyakrabban kerül terítékre a lap jellege. Mai állapotában szlovák nyelvű testvérlapjának mutációja, s így korántsem tölti he azt a szerepet, amit a nemzetiség életéhen hivatott lenne betölteni. Nem hiszem, hogyha megfelelő fórumon lehetőséget keresnénk a helyzet megváltoztatására — elsősorban közlésre kész tudományos dolgozatokkal kopogtatva az ajtókon —, ne nyílna lehetőség a rendszeres publikálása. Ennek a kérdésnek a megoldása nemcsak a néprajz- tudomány számára adná meg az új, az eddigiekhez képest sokkal kedvezőbb publikálási lehetőséget. É vtizedek óta gyűrűzik a vita a népi hagyomány iránti érdeklődés „divatjáról“. Közben Erdélyi |ózsef népköltések csillagfényű szavaiból megújította az Ady utáni magyar költészet nyelvezetét, s hatása József Attilán, Illyés Gyulán, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen, Simon Istvánon, Váci Mihályon, Csoóri Sándoron, Kányádi Sándoron, Tőzsér Árpádon, Szilágyi Domokoson át Balla Istvánig, Tóth Lászlóig, Szőcs Gézáig ér. Bartók és Kodály munkássága nyomán világméretűvé nőtt a népek zenéjét egyetemes kincsként hagyományozok és öröklők serege. A képzőművészet századeleji ta- lajkeresése az afrikai népek művészetének szintetizálásáig, az ősi forma, az ősi jelrendszer kereséséig ért, majd az egykor névtelenül alkotó fafaragókat, festőket, ma népművészekké. s sznobér iába hajló hangsúllyal. „naiv művészekké“ kiáltották ki. Holott a lényeg egy maradt: a művészet egyetemes humánuma. Liszka József két elharapódzó jelenséget említ: a rabló akciókat és a jószándékú amatőr gyűjtéseket. Felvázolja, hogy az utóbbiak lelkesedését milyen módon lehet mederbe terelni. Sajnos nem szól arról, hogy a néprajzosok hogyan képzelik a padlássöprő üzleti akciók leállítását. Közös feladatunk lesz, hogy a nyereségszerzés szán* dékával „gyűjteni“ indulókat, az ilyen tárgyakat még őrző emberek segítségére sietve ki- seprűzzük az udvarokból. Éles határt kell húzni a két jelenség között, s Liszka Józseffel ellentétben nem minősíteném mindkettőt rablásnak. Még akkor sem, ha az eléggé álmosan, rugalmatlanul dolgozó és sokszor köldöknézéssel, egymás vigyá- zásával elfoglalt néprajzosok elől viszik el a kutatás tárgyát. Végül, de nem utolsósorban: Megtiltható-e, hogy családi ünnepeken, tábortüzek mellett a népdalt azok énekeljék, akik csak tegnap tanulták meg becsülni értékeit? Megtiltható-e, hogy a nagyanyák, nagyapák emlékét, kezenyomát őrző fakanalak, korsók, butellák, sulykok az új otthonokba is bekerüljenek, emlékőrzönek vagy dísztárgyként? DUSZA ISTVÁN Nemzedékek könyvtárai És eliolt az az idő, amikor mar többre, másra vágytunk, mint amit a meséskönyvek, tankönyvek, gyermeklapok nyújtottak. Negyedikesek ötödikesek le- hettúnfr. Egy nedves őszi estén, tanítás után, csapatba verődtünk s mindjárt el is indultunk, hogy valóra váltsuk közös tervünket. Bárki gondolhatta volna rólunk, hogy csatázni megyünk, talán senki, hogy a könyvtárba. Pedig oda igyekeztünk, és úgy ahogy voltunk, csapatostul nyitottunk be: olvasni szeretnénk, kérünk szépen jó könyveket. Nagyon őszintén viselkedhettünk, kívülről is érzékelhető szívvel akar Írattuk, amit akartunk, mert a könyvtáros néni majdcsaknem fölröppent örömében, úgy látszik, ilyen tömeg azelőtt saját elhatározásból még nem keresett nála olvasnivalót. Az állványok közé vezetett, ahol nyomban lecsaptunk a könyvek hadseregére, lazasan lapozgattunk, válogattunk, és majdnem hajba kaptunk, ha ugyanazt a regényt egyszerre hárman szemeltük ki. Aztán könyvekkel a hónunk alatt fölsorakoztunk egy asital elé, és a néni mindegyikünk nevére kiállított egy- egy igazolványt. Ez volt az első igazolványunk. bekerültünk mi is a statisztikákba, amelyekből most illene idéznem, ugyanis kerek húsz esztendővel ezelőtt, 1959- ben jelent meg nálunk a könyvtári törvény, elősegítendő az egységes könyvtári hálózat kiépítését. Milliós nagyságrendű számokat másolhat nék ide a községi, városi, központi, járási, kerületi, tudományos, szak- szervezeti és más könyvtárak fejlődéséről, állományukról, a két évtized alatt rájuk fordított anyagi eszközökről, a kölcsönzésről, egyéb mérhető eredményekről. De tekintsünk el a „beszédes számoktól"/ a fen- nebbi, idestova ugyancsak húszéves emlék nyomán, „beszédes tapasztalatok“ ösztökélnek a folytatásra: szólni továbbra is magunkról, minden olvasóról, aki gyermekként, tinédzserként éveken keresztül táskaszám hordott háza olvasnivalót a könyvtárból. Hány de hány igazolvány telt meg, míg nem értünk a felnőttkorba!? De vajon mi történt azután? Hányán maradtunk hűségesek a könyvtárhoz, egyáltalán a könyvhöz? Inkább a gyerekek és idősebbek kölcsönöznek, mondják a könyvtárosok. Eltűnt volna hál a láz, mely a gyermekben oly magas volt, hogy egyforma erővel hajtott játszani ,olvasni, félelem nélkül rtíeg- hóditani tündéri vagy rettegett tartományokat? Inkább a gyerekek és idősebbek kölcsönöznek, mondják a könyvtárosok. És a közbülső nemzedékek? Könyvek között élünk szinte mindnyájan, ki több, ki kevesebb között. Számtalan esetben mégis egyetlen könyv nélkül, vagyis csak annyi szellemi jóval, amennyit gyermekkorunkban szereztünk. Olvasmányélmény-töredékkel, melyeket- mintha elegendőnek tartanánk a halálig, mintha népi éreznénk az ellenkezőjét: hogy sem a magunk, sem társadalmunk, sem nemzetisegünk további épüléséhez nem elegendők, ugyanúgy nem anyanyelvűnk megtartásához, tisztaságának megőrzéséhez. Vagy annyira lekötne az élet, hogy közben kiapad bennünk až egykori láz? De hiszen az életnek része a könyv is — sőt, alkotóeleme. Ha úgy tetszik, formálója közvetve vagy közvetlenül. És az egyes ember életének csakúgy, mint a kisebb és nagyobb közösségekének. De mondjuk a könyv helyett könyvtárakul. Tagadhatatlan, hogy a köz- könyvtárak már 1948 tói, amikor isnz új társadalmi igényekhez kezdték igazítani őket nem csekély anyagi és erkölcsi hoz zájárulással. felbecsül hét ettcn szerepet játszanak a kulturális fejlődésben, viszont azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy olykor olykor megfeledkezünk róluk, egészen pontosan: a köz könyvtárak állapotáról, éppen mi. akik annak idején lelkesen látogat luk. Holott lehet, hogy közülük sokaknak, mint vezetőknek, felelős dolgozóknak kötelességük is lenne törődni velük. Nem egy falu könyvtárát találtam már olyan állapotban, hogy az inkább vqlt az illető közösség életén szégyenfolt, mint szellemi fölemelkedést lendítő „büszkeségünk“. Arról már nem is szólva, hogy több helyütt évek óla nincs ki fölújítsa a könyvállományt, az illetékesek nem törődnek azzal, hogy a vegyesen lakott községekbe megfelelő arányban érkezzenek a magyar és szlovák nyelvű művek. így aztán persze mindez is előidézheti, hogy egy kori kedves könyvtárunkat később nem érezzük a sajátunknak. Láttam szép könyvtárakat, varoson is, falun is. És láttam a könyvállványok között olyan korú gyermekeket, mint amilyenek mi voltunk annak idején. Ok sem többek, mások, mi sem voltunk, mint azok a gyerekek, akiknek sok faluban nem lehet részük a könyvtár kínálta örmökben, mert nem működik a könyvtár, tehát nincs is — a saját és mások szellemi gyarapodásával sem gondoló felnőttek közönye, nemtörődömsége, felelőtlen magatartása miatt. Hogy mit mulasztunk, milyen károkat okozunk jelenünkben, de már a jövőnkben is, ha nem élünk a lehetőségekkel — az ugyancsak fölbecsül- heteden. A könyvtári törvény megjelenésének évfordulója ezek elmondására, fölismétlésére is alkalom, nem csupán ünneplésre. Mi több: cselekvésre ösztönző alkalom. Es hogy én mégis ünnepet emlegetek jegyzetem végén, egy hírnek köszönhető, vagyis hát azoknak, akik a hír mögött állnak. Egyik Ipoly menti barátom a minap közölte velem, hogy rendbe tették azt a könyvtárat, amelynek már a látványa is lesújtott, körülbelül két esztendővel ezelőtt{ A hír ünnepet jelentett' számomra, és magam elé képzeltem az akkori „könyvtár“ körül csintalankodó gyerekeket. Talán már meg is van első igazolványuk, lelnek a rovatok. BODNÁR GYULA Tulajdonképpen nem nehéz feladat kimutatni, hogy Mo- liére miért az egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott szerző, immár három évszázadon át. Nyilvánvalóan azért is, mert sok llarpagon, Jourdaine, Afnolphe és más hasonszőrű alak élt és él, nem kevés olyan visszataszító jelenség keserítette meg az emberek életét, amilyet a viharos életű francia drámaíró és színész ábrázolt műveiben. Minden bizonnyal mi is találkozunk olyan gerinctelen és gátlástalan figurával, mint Tartuffe, aki önző céljainak elérése érdekében keresztül gázol erkölcsön, emberi érzéseken, írott és íratlan törvényeken, méghozzá szemfényvesztő módon, jópofán, behízelgő mosollyal, mézes-mázas szöveggel. De akadnak közötttünk Orgo- nok is, akiket elkápráztat és elvakít ez a görögtüzes, demagóg szóáradat és vélt haszon vagy a „hatalmasok“ kegyeiért kivetkőznek emberi mivoltukból, sűrű hajbóklás közepette gerinSünhöz figiyeit - múzeumban cüket erkölcsi tartásukat is elveszítik. Persze, élnek — nem kevesen — Dorine-hoz hasonló emberek is, akik nem harapziak rá a mézesmadzagra, és emberi, társadalmi értékeink védelmében szembeszegülnek a Tar- tuffe-hoz és Orgon-hoz hasonló alakokkal. Erre is gondolhattak a Szlovák Nemzeti Színház vezetői, amikor a Tartuffe bemutatása mellett döntöttek. Mint minden világklasszis, így Moliére is sokféleképpen értelmezhető és játszható. Rendezője válogatja, mit húz alá, mit hangsúlyoz a nemes veretű szövegből, az árnyaltan motivált konfliktusokból. Talán csak egy állandó követelmény létezik, éspedig: a rendező elgondolása és a színpadra állított játék ragadja magával a nézőt, hogy magáénak is érezze a szereplők gondolatait, dilemmáit. Ogy érzem, Miloš Pietornak, a bratisjaval Kis Színpadon most bemutatott Tartuffe rendezőjének ezt nem sikerül elérnie. Ha jól értelmezem el*, gondolásait, akkor őt a színműben ábrázolt társadalmi fonákságok és jellembeli hibák erkölcsi oldalai érdekelik. Erkölcstelenségre kíván rámutatni, de, sajnos, az előadás nagy része moralizálásba fullad, mert a rendezőnek nem sikerül az elgondolásaihoz megfelelő színpadi kifejezési formát, koncepciót találnia. Beállította és nem értelmezte a jeleneteket, kevés egyénit, érdekeset, izgalmasat mutatott föl a rendezésben, és így elég vontatott, statikus előadást szemléltünk. Úgy éreztem magam, mint a múzeumban, ahol becses értékeket nézegetünk, ebben az esetben Moliére ember- és jellemábrázoló művészetét. Az igazi színházban azonban nincsenek holt értékek, itt a rendező és a színészek művészete révén minden életre kel, mai arculatot is ölt. A Kis Színpadon nem 'keltek életre a figurák, elsuhantak előttünk, de nem jutottak el értelmünkig vagy érzelmünkig. A rendezés átgondolatlanságát igazolja az is, hogy a színészek több esetben merőben különböző’ értelmezésben, stílusban játszanak. Martin Huba a címszerepben inkább a harsányabb, komédiá- zásba hajló színészi megoldás felé hajlik, viszont Jozef Kroner Orgonja visszafogottabb, összetettebb, tudatosan kerüli a helyzetkomikumok kínálta mulatságos helyzeteket. Anton Mrvečka (Cleant) pedig egyszerűen nem tud mit kezdeni a szerepével, ígyhát jószerivel csak elmondja. Nem sok jót mondhatunk el a többi szereplőről sem. A már említett Jozef Kroneren kívül még Ladislav Vychodil jól mozgatható, kitűnő díszleteire figyelhettünk föl, de ez a két pozitívum bizony önmagában kevés a sikerhez. SZILVÄSSY lOZSKF Liliül 1979. XI. 16.
