Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)

1979-10-11 / 240. szám, csütörtök

Szavak után tettoket EGY ORSZÁGOS SZEMINÁRIUM MARGÓJÁRA Szerencsés ötlet volt, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsá­ga és a Népművelési Intézet közösen rendezett kétnapos or­szágos szemináriumot Szencen (Senec) a szlovákiai magyar amatőr színjátszás helyzetéről, időszerű kérdéseiről. Bármeny­nyire is furcsának tűnik, idáig még egyetlen alkalommal sem találkozott minden e problé­makörben illetékes kulturális dolgozó — népművelési szak­előadó, CSEMADOK-tisztségvi- selő, művelődési otthon igazga­tója, továbbá rendező, szereplő és csoportvezető — egy asztal mellett. Végre eljutottunk odá­ig, hangsúlyozta az egyik fel­szólaló, hogy egyeztetjük véle­ményünket, szándékainkat és terveinket, s megpróbálunk kö­zös erővel előbbre lépni. Mert kétségtelenül előbbre kell lépni, ebben a szeminá­rium valamennyi résztvevője megegyezett. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy amatőr szín­játszásunk válságban van vagy képtelen teljesíteni a növekvő társadalmi elvárásokat, de el kell gondolkodnunk azon, va­jon miért látunk még a Jókai- napokon is — vagyis a hazai magyar amatőr színjátszómoz­galom legrangosabb fesztivál­ján — viszonylag sok szürke, olykor kimondottan félresike­rült előadást? S könnyű el­képzelni, milyen az általános színvonal, ha ezeknél a gyen­ge előadásoknál akadtak még gyengébbek is, amelyek csak a járási vagy a kerületi feszti­válokig jutottak el. Az előadások és a viták után kikristályosodott hazai magyar színjátszómozgalmunk helyze­te, tisztábban látjuk az erőtel­jesebb fejlődést gátló ténye­zőket, de a kibontakozás lehe­tőségeit is. Nyilvánvaló, hogy amatőr színjátszásunk ma is fontos szerepet tölthet be a dolgozók szocialista tudatának, életszemléletének és életstílu­sának formálásában, értékrend­szerének gazdagodásában. Be- tölthet, de csak korszerű von­zó előadásokkal. Tapasztalataink szerint há­rom fő probléma az oka annak, hogy évről, évre csupán egy­két ilyen korszerű előadásnak tapsolhatunk. Az első az ama­tőr csoportok és a rendezők társadalmi megbecsülése helyi, járási viszonylatban. Kell-e hangsúlyozni, milyen nehéz, sőt szinte lehetetlen az olyan színjátszócsoport munkája, amelynek a szó szoros értel­mében harcot kell vívnia pró­bateremért, minimális anyagi és erkölcsi támogatásért, néha olyan esetben is, amikor a la­kóhelyükön levő művelődési otthon üres, kihasználatlan. Sajnos, ha nem is nagy szám­ban, de akadnak még olyan kultúrházigazgatók, akik nem tudatosítják, hogy a szlovákiai magyar csoportok ugyanolyan társadalmi munkát végeznek, s ugyanúgy pártunk kulturális politikájának szellemében dol­goznak, mint a szlovák és az ukrán csoportok, tehát számuk­ra is megfelelő feltételeket kell teremteni. Több helyen már kapcsolat alakult ki az állami kulturális intézmények és a CSEMADOK színjátszócsoport­jai között. Példaként a Duna­szerdahelyi (Dunajská Streda J Városi Művelődési Otthon és a CSEMADOK helyi színjátszóit említjük meg. A jobb együtt­működés lehetőségei körvona­lazódnak Léván (Levice) a he­lyi művelődési otthon és a Garamvölgyi Színház magyar tagozata között, s hasonló a helyzet Királyhelmecen (Krá­ľovský Chlmec) is. Akad vi­szont olyan példa, amikor az anyagiakat évről évre kihasz­nálatlanul hagyják. A rozsnyói (Rožňava) járási népművelési központ szívesen támogatna magyar színjátszócsoportot is — ba lenne. Az ottani kultu­rális dolgozók — beleértve a CSEMADOK rozsnyói járási bi-' zottságát — feladata, hogy te­gyenek erőfeszítéseket a ha­gyományokban gazdag rozsnyói amatőr színjátszás felélesztésé­re. Az elmúlt évadokban sok sz^Tp elképzelés mindjárt a kez­det kezdetén, a műsorválasz­tásnál kudarcba fulladt. A cso­portvezetők, rendezők elég gyakran megfeledkeztek az együttes felkészültségéről, te­herbírásáról, de legalább any- nyiszor a darab témájának mondanivalójának időszerűsé­géről is. Már-már közhelyszám­ba megy, annyiszor ismételjük, hogy a színházi előadás itt és most hat, csak akkor lesz iz­galmas, időszerű, ha valami­képpen eljut a mai néző értel­méig és érzelméig, olyan di­lemmákat, problémákat vet fel, amely érdekel, izgat bennün­ket. Ugyanezek a kritériumok vonatkoznak az amatőr csopor­tokra is. Vajon milyen szándék vezérelhette egyik falusi cso­portunkat, amikor az énekben, zenében, játékmódban roppant igényes János vitézt mutatta be, és az előadás szenvedést jelentett szereplőnek, nézőnek egyaránt. Vagy mi lehetett a célja annak a színjátszóegyüt- tesnek, amely tipikusan nagy­városi milliőben játszódó, egy művészeti díj odaítélése körül bonyolódó, gyengécske konver- zációs vígjátékot vitt színre minden sajátos íz, minket is érintő problémafölvetés nélkül? A maiság és a korszerűség igé­nye teljes mértékben érvényes a vígjátékokra is. Nem helyt­álló az a megállapítás, amit több amatőr rendező szájából hallottunk az elmúlt években: neveltetni, szórakoztatni aka­runk, mindegy, hogyan. Téve­dés: egyáltalán nem mindegy az sem, hogy mivel akarjuk szó­rakoztatni a közönséget: Víg­játékokkal vagy úgynevezett vígjátékokkal? Az elmúlt években az ama­tőr csoportok rendezői joggal hiányolták a gazdagabb szín­mű-választékot. Az Irodalmi Ügynökség, közismert nevén a a LITA az utóbbi két-három esztendőben kevés magyar nyel­vű színművet adott ki. ígéretet kaptunk arra, hogy javítanak a helyzeten s rövidesen több mai színművet adnak ki ma­gyar nyelven. Ha visszatekintünk az elmúlt évadokban látott amatőr elő­adásokra, akkor olyan tapasz­talatot szűrhetünk le, hogy dön­tő mértékben a rendező föl­készültsége, szakmai, részben pedig pedagógiai hozzáértése járult hozzá a sikerhez vagy okozta a sikertelenséget. Ama­tőr színjátszásunk legégetőbb gondja a viszonylag kevés, ak­tívan dolgozó rendező. S ezek közölt is akadnak, akik az út­keresés., a továbblépés helyett inkáb a szokványt, a megszo­kott, túlontúl bevált rendezői eszközöket választják. Persze, csüggedésre semmi okunk, hi­szen az elmúlt évadban is két fiatal rendező igazolta ráter­mettségét. Ök és más ambició­zus fiatalok egészséges szel­lemi pezsgést hozhatnak a mozgalomba, hozzájárulhatnak az áhított előbbrelépéshez. S aztán: az eddig ismert amatőr rendezők munkáját sok emlé­kezetes előadás fémjelzi. A megtorpanás vagy a balsiker nem ritkaság ebben a mozga­lomban sem, de ezeket a hul­lámvölgyeket a valóban tehet­séges rendezőknél megújulás, sikeres folytatás követte nem­egyszer. Reméljük, így lesz ez­úttal is. Jó jelnek tartom azt is, hogy a vitában kevés volt az indo­kolatlan panaszkodás, a mellé­beszélés, kevesen igyekeztek másokra, és főleg az objektív akadályokra hárítani a felelős­séget. A legtöbben önkritikusan szóltak, s keresték a továbblé­pés lehetőségeit. Felszólalásai­kon érződött a tettrekészség, a jobbító szándék, s az elhatáro­zás, hogy nemcsak beszélnek a gondokról, hanem megpró­bálnak tenni is a színvonal emeléséért. A vége felé hallottam az egyik résztvevőtől: több mint ötvenen jöttünk el Szencre, s valamennyiünknek köze van amatőr színjátszásunkhoz. Ha mindannyian munkához látunk, olyan évad lehet ez a mostani, amilyen már régen nem volt. így legyen. SZILVÄSSY JÓZSEF Táncszínház — a tengeren túlról Az órámra pillantottam. Va­jon mióta tapsolunk a kivilá­gított nézőtéren? Tizenöt-húsz perce? Állunk és tapsolunk az Alvin Ailey American Dance Theater teljesítményének. Az együttes 1958-ban debü­tált az Egyesült Államokban, két taggal, Al<vin Ailey Ameri­can Dance Company néven. Most huszonnyolcán vannak, a világ számos tájáról sereg- lettek egybe, így Alvin Ailey, ki maga is fekete bőrű, jog­gal nyilvánítja együttesét nem­zetközinek, egyúttal harcolván minden olyan előítélettel szem­ben, amely a bőr színével kap­csolatos. Valamennyien anya­nyelvi szinten művelik a klasz- szikus balettet, koreográfiájuk­ban azonban a modern tánc­elemek dominálnak, sokat vesznek át az afro-amerikai néger táncokból, dzsesszre em­lékeztető mozgáselemekből. Belső átélés, dinamika, poli- ritmikus mozgás, laza tartás — ezekkel a szavakkal jellemez­hetnénk röviden szinte vala­mennyi táncukat. A köröző, sajátságos csípőmozgást, me­lyen a néger tánctechnika alapszik, a nem néger ember nehezen tudja elsajátítani. A négerek viszont meg tudják ta­nulni a modern táncot és a klasszikus balettet egyaránt. Az együttes sokszínű műsorá­ban helyet kaptak rövid és frappáns epizódok, életképek, melyekben a dzsessztánc egzo­tikus mozgáselemei uralkod­tak. Első szereplésük fénypontja a Cry (Kiáltás) című kompo­zíció volt Estelle Spurlock előadásában. A művésznő szin­te megbűvölte a közönséget. A második estén először Dudley Williams kapott tapsot a Love songs (Szerelmi énekek) című tánckompozíció előadásáért. Sharrel Mesh, Linda Springs és Marilyn Banks előadásában az amerikai popzenére készült Tilt (Hajtás) című kompozíció elevenedett meig, a bravúros koreográfia George Faison mű­ve. Ami ritkán fordul elő a Szlovák Nemzeti Színházban, ez a műsor olyan sikert ara­tott, hogy a zárótélelt ismétel­ni kellett: „Fel testvérek és nővérek, fel...!“. Az együttes, amely fennállá­sának huszonegy esztendeje alatt minden földrészt bejárt, meghódította a világot, Cseh­szlovákiában most szerepelt először. VARGA ERVIN Mária Medvecká nemzeti művésr hotvonöt éves p Őszintén az éleiről „Őszinteségei, azon az áron séf lelkiismereti kérdésnek is, hu kevésbé leszünk exklu z ívak, mutatósuk, modernek, illetve nagyvilágiak“. Mária Medvecká festőművésznő talán ezt a követelményt tartja az igaz művészet alapkövének. Sa­ját életéve! és művével leg­alábbis mindig erre törekedett. A város zajától félrehúzódva, szülőfalujában, az árvái Med- vedzie községben dolgozik. A szó szaros értelmében dolgo­zik: ogyiitt kel az árvái pa­rasztokkal. s míg azok „rain­(CSTK felvétel} de mi api kenyerükért“ fáradoz­nak, ő munkájukat, a kezük szántotta barázdákat, s arcuk idő szántotta barádáit igyek­szik megörökíteni. Tájakat, arcképeket, egész alakokat, vagy ezek sajátos elképzelésű kombinációit festi. Legszíve- seb!>en az öregek, vagy a gyér mekek arcál tanulmányozza. Semmi sem olyan kedves szá­mára, mint a szülővidéke, jel legzetes vonásaival, légkörével, s nem utolsósorban embereivel, akikben a komor bizalmatlan­ság odaadó jósággal párosul. A művésznő a vele folytatott párbeszédek során már nem egy csodáló szót ejtett e táj­ról. („A színnek és formának itt sincs s(*rn fuitározott kez­dete, sem vége, az egész még- is megragadóan hat.") Szlová­kia egykor talán e legelma­radottabb vidékének hirtelen fellendülése is bámulatba ejti. Ugyanakkor képes bírálni a hi­bákat, az elmaradottság máig jelenlevő megnyilvánulásait. A régi és új közti különbséget több, ellentétbe állított képso­rozattal ábrázolta, például A mi nemzedékünk, A régi Oraválfól cítnüekkel. Az élet megismételhetetlen, soha vissza nem térő mozza­natait szeretné megörökíteni, hogy saját maga és mások szá­mára is teljes értékűvé válja­nak, A nép esztétikai művelé­tartja, ezért festőférjével, Cti- bor Belannal együtt gyakraa szervez beszélgetéseket a mű­vészetről. A szlovákiai művé- szék közül talán ő állított ki a legtöbb helyen s a leggyak­rabban. Az árvái táj és annaik népe mellett a Szlovákia * leg­különbözőbb üzemeiben, bá­nyáiban, s másutt dolgozó munkások is érdeklik. Hazánk­ban ő az első, aki közvetlenül a „lett színhelyén“ tette köz­szemlére képeit: az árvái vízi erőműnél, miután a gát épí­tését ecsettel is megörökítette. Az említett témákon kívül több képe foglalkozik a Szlo­vák Nemzeti Felkeléssel, me­lyet igyekezett mentesíteni a színpadiasságtól, s közelebb hozni az emberekhez. Partizán­anya és más képein a szlovák gótika népi madonnatípusát al­kalmazta. Ezáltal, valamint 4 szlovák táj sajátos hangulatá­nak keresésével Mária Medvec­ká a szlovák szülőföld míto­szának — Gustáv Maily, Mar­tin Benka, lanko Alexy, Miloš Bazovský stb. — tolmácsolói- hoz csatlakozik. Kezdettől fogva a realizmus jegyében fest, szinte minden* nemű stilizálást mellőzve. Eb­ben az ösztönösségben egyet­len irányítója az életért, a ter­mészetért való rajongása, az ember és munkája iránti tisz­telete. A realizmusra való tö­rekvés ellenére a negyvenes évek végétől egészen a hatva­nas évek elejéig művei bizo­nyos idealizmusba és irodal- miasságba hajlottak. Formai szempontból legalább olyan igénytelenek voltak, mint ami­lyen naivak és túlzottak tar­talmilag. A hatvanas években fokozollai>b érdeklődést tanúsí­tott a formai megjelenítés iránt. Erre elsősorban ĎéziďSr Milly festőművésszel folytatott beszélgetései ösztönözték. Ke­let-szlovákiai tájképfestó kollé­gájának nézete szerint elsősor­ban a „tá/ dallamát, ritmusát“, s a „valóság rá gyakorolt ha­tását“ keltene megörökítenie. Az első képek, melyeken ez a próbálkozás már szemmel lát­ható. az Unoka (1966-ból), a Március és a Téli nap (1970- bőlj, a Behavazott háztetők (1974-ből) és az Asszonyok a földeken (1976-ból). Legismertebb és legelismer­tebb festményei helyett legje­lentősebb alkotásainak ez utób­biakat tartom, mert ezek jelzik a művésznő jövőbeli útjának vonzó lehetőségeit. L. GÄLY TAMARA Fiatal művészek — világszínvonalon Alekszandr Dmitrijev és Ránki Dezső a bratislavai zenei ünnepségeken Rangos zenei eseménynek lehetett tanúja a nagyszámú bratislavai közönség múlt va­sárnap este a Szlovák Filhar­mónia nagytermében. A Cseh­szlovák Rádió bratislavai szim­fonikus zenekarának közremű­ködésével két rendkívüli ké­pességű fiatal művészegyéniség lépett pódiumra. A szólista a világhírű Ránki Dezső, a kar­mester Alekszandr Dmitrijev, a Leningrádi Filharmonikusok vezető karnagya volt. Első műsorszámként Milan Slavický, a fiatal, sok nemzet­közi versenyben előkelő helye­zést elért cseh zeneszerző Tisztelet Saint-Exupery-nek cí­mű nagy szimfonikus zenekar­ra írt műve hangzott el. A szerző meditáló jellegű prog­ramzenéjében kedvenc írója ér­zelmi világából merített ösztön­zést. A kiváló karmester nagy precizitással, gondos kidolgo­zottsággal (súlyt helyezve a kontrasztok kidomborítására is) lehető legtöbbet keltett életre a partitúra hangjegyei­ből. Az est fénypontja kétségkí­vül Ránki Dezső volt. Lenyű­göző technikai tudással és mu­zikalitással Liszt Ferenc ke­vésbé ismert A-dúr zongoraver­senyét szólaltatta meg. Ez a romantikus mű egytételes és rondó formát követ, szinte szimfonikus koncert, a zongo­rának viszonylag nincs egyed­uralkodó szólisztikus szerepe. A hangszerelés lágy, bensősé­ges. a zongora jól harmonizál a fafúvosokkal és a vonósok­kal. Ránki átszellemült játéka, billentésének gazdag árnyalt­sága, gyönyörűen, sokféle szí­ne pazarul érvényesült a pon­tosan kísérő zenekar mögött. Pergő futamaival, harmonikus, meneteivéi a szóló csellót és fuvolát csodálatosan aláfestő kíséretével és drámai fortisszi- móival elbűvölte a közönséget. A várakozásnak megfelelően élményszerű, magával ragadó játékával igen magas művészi szinten tárta fel e ritkán hall- liató kompozíció érzésvilágát. Alekszandr Dmitrijev karmes­ter kiváló adottságairól tett ta­núbizonyságot Robert Schu­mann 4., d-moH szimfóniájá­nak tolmácsolásával. Ez a négytételes romantikus szel­lemben alkotott „fantázia“ a szerző legértékesebb, legjelen­tősebb és legnépszerűbb szim­fonikus alkotása. A szimfónia jellegzetessége, hogy témája (vezérmotívuma) végigvonul a mű valamennyi tételén, bizto­sítva ezzel áz egész kompozí­ció monotematikus egységét. A karmester érzékenyen for­málta meg a téma mindunta­lan felbukkanó új és új karak­terét: a gyorsan pergő, a sej­telmesen komor, a visszafoj­tott bánatú, a Scherzo kissé humoros és vidám, boldog éne­ket. Vezénylési stílusa egysze­rű, mindent kifejező, esztéti­mm kus. Jól megválasztott tempói­ban, frazeálásában ráismerhe­tünk romanlika-szeretetére. Le­heletfinom hangzás, a szólamok kiegyensúlyozottsága, a pontos összjáték, a felszabadult mu­zsikálás jellemezte a magas szintű interpretációt. Dicséret illeti a Csehszlovák Rádió — fennállásának 50. év­fordulóját ünneplő — szimfo­nikus zenekarát, mely mindvé­gig magas színvonalon, lelkes, fiatalos játékkal, ragyogó fel- készültséggel olyan produkciót nyújtott, amilyet (így, a kiváló művészek közreműködésével) a közönség bízvást elvárt tőle. CSUKÄS ZSOLT 1979. X. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents