Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)

1979-10-04 / 234. szám, csütörtök

Az ötödik Prix Danube Jegyzetek a gyermek és ifjúsági tévéműsorok fesztiváljáról Hovatovább úgy alakul, hogy a tévé többet van gyermekünk­kel, többet foglalkozik vele, mint mi, szülők. Egy kis túlzás­sal úgy is fogalmazhatnék, hogy a tévére bíztuk gyerme­künk otthoni nevelését, mintha éreznénk, hogy szeretetünkből, figyelmünkből, türelmünkből, időnkből valahogy egyre keve­sebbet vagyunk képesek nyúj­tani gyermekünknek. Közreját­szik ebben valamiféle bizalom is a tévé iránt, olyat tud, amilyet mi nem. Hogy csak az esti mesét említsem, amelynek már a bebiztosítása sem gon­dunk többé. Ha nekünk nincs mesénk, és nem él velünk nagymama, akinek lehet­ne, a tévére mindig szá­míthatunk, és számítunk is, bár jól tudjuk, egyvalamit nem nyújthat és nem helyette­síthet sehogyan sem: a szülő és gyermek közti eleven és ter­mészetes kapcsolat melegét, amely akár a legegyszerűbb mese elmondása közben is emberformáló, léleképítő erővé válik. Egy szó mint száz: a tévé jelen van k méghozzá erősen és, természetéből ere­dőn, sokféle szerepben — a ma gyermekének és ifjúságá­nak életében, így aztán fölös­leges hangsúlyozni, mennyire befolyásolja (-hatja) ennek az életnek a fejlődésiét, formáját, tartalmát, irányát, szinte eg yed uralkodóként külön ösen akkor, ha hiányzik hozzá a szülő vaty pedagógus eligazító, némelykor helyreigazító szava. A tévé nagy — kísérletezé­sekkel, kutatásokkal, úttörő vállalkozásokkal teli — utat tett meg a gyermekért, azért, hogy megtalálja, kialakítsa hozzá a legmegfelelőbb utakat: televí­ziós műfajokat, módszereket, eszközöket. Nem kevés az, amit e téren elért, naponta láthatjuk a képernyőn. És igazolják fesz­tiválok, köztük a gyermek és ifjúsági műsorok egyik tekin­télyes seregszemléje, a Prix Danube, melyet szeptember 19—27 között ötödször rendez­tek meg Szlovákia fővárosában. Négy földrész 24 országának 30 tévétársasága összesen 75 versenyműsorral vett részt a nemzetközi gyermekévet konk­rét alkotásokban is kihangsú­lyozó találkozón. Ismeretter­jesztő és dókumentumműsoro'k, zenés és szórakoztató alkotá­sok, tévédrámák, valamint ani­mációs filmek versenyeztek a Duna-díjért, négy kategóriá­ban. Ez a mostani fesztivál mű­faji és tartalmi szempontból egyaránt sokrétű volt, ami ugyan természetesen követke­zik a mennyiségből; és bár a műsorok jelentős hányada szo­ciális kérdés-eket feszegetett, öjfent bebizonyosodott, hogy szinte nincs téma, amelyet ne lehetne képernyőre vinni, akár csupán az ifjabbak számára, a jót, az emberit, a haladás esz­méjét szolgálván. Más lapra tartozik a megvalósítás hogyan­ja, színvonala. Ezzel kapcsolat­iban kevés újról, meglepőről szá­molhat be a jegyzetíró. pláne annak az olvasónak, aki nem csak nézi a képernyőt, hanem látja is, amikor az éppen lá­nyának, fiának sugároz. Látja, tapasztalja egyebek között, hogy a tévések e műsorokban is alkalmazzák a legmodernebb televíziós technikákat, sikere­sen ötvöznek különböző eljárá­sokat, művészi eszközöket, hogy mind korszerűbben és ha­tásosabban fejeződjék ki a tar­talom. Mindennapos már szá­mára például, ha egy színész vagy műsorvezető bábfigurával együtt tűnik föl és beszélget, miközben a képernyő valame­lyik sarkában, nemegyszer a teljes háttérben történet bonta­kozik ki filmszerű képsorok­ban; ismerős az olyan megol­dás is, mint amilyet az egyik fődíjjal kitüntetett lengyel mű­sorban A ló című ben alkalmaz­tak: az élő képet mozgó rajzfi­gurával kombinálták; kitűnő show-műsorokra emlékeztető látványos felvételekben bővel­kedett a természetes környezet­ben forgatott és ugyancsak fő­díjnyertes Gyermekmosoly című spanyol zenés film, amelyben nemcsak a nemzetközi gyer­meki*^ gondolata kapott szere­pet — bájos humorral figuráz­ta ki a gyermeki kérdésekre könnyelműn, meggondolatlanul válaszoló felnőtteket; szinte már szokványfogás a lassítás, a play back, hogy a hagyomá­nyos, de jól bevált televíziós (és nemcsak televíziós) megol­dások sorolásával már ne is nyújtsam cikkemet. Lényegesebb ennél, hogy csaknem valamennyi tévétársa­ság a gyermekre, az ifjúságra — bolygónk számos pontján még manapság is áldatlan helyze­tükre, családi körülményeikre, jelenükre és jövőjükre — össz­pontosította figyelmét, méghoz­zá úgy, hogy egyik-másik mű­sor inkább a felnőttekhez szólt, mint a címzetthez. A felnőtt világot figyelmeztette az angol dokumentum: Sao Paulóban negyven gyermeket temetnek naponta; az iráni versenyfilm, melyben torokszorító gyermek­rajzok — fegyverek, holttestek, katonák, vérengzések ábrázolá­sával — idézték a tavalyi te­heráni eseményeket. A rende­ző maga mondta, hogy a jövő­ben már nem ilyen gyermek- rajzokkal szeretne dolgozni, hanem olyanokkal, mint ami­lyeneket például Csehszlovákiá­ban készítenek a kicsinyek; a jövőért felelős felnőtteket fi­gyelmeztette a lengyelek alko­tása Hirosimáról;'hozzájuk (is) beszélt az Amerikai fragmen- tumok című norvég riportfilm, amely az amerikai ifjúság egy jelentős részének életét, élet- felfogását mutatta be. Ahogy a filmben megfogalmazódott, ez a letargiában levő nemzedék nem tudja, mit akar, a hétvé­geken diszkókba menekül, hangsúlyozza az én-t, az egyén szuverenitását, a személyiség megőrzését, mindez azonban csak külsőségekben (diszkó­öltözet) nyilvánul meg és csa­ládellenes magatartásban. „Mi legalább dalainkban harcoltunk a szabadságért, más jogokért — nyilatkozta az egyik diszkó vezetője, egykor maga is rock- zenész. — Ma senki semmiben nem hisz. Hagyjatok békén, ezt- mondják“. Növekszik a ká­bítószerélvezők és öngyilkosok száma, jegyezte meg a pszicho­lógus. Voltak aztán olyan tévéjáté­kok, amelyek a múltból, a má­sodik világháború előtti vagy utáni évekből elevenítettek föl nehéz gyermeksorsokat, mint­egy emlékeztetőként is. Ezek közül fődíjat nyert Az árva című jugoszláv, különdíjat az Ebéd című magyar alkotás. A kritikusok díjával kitüntetett Magam mondom meg neki cí­mű szlovák tv-film a mában játszódik, biztos anyagi körül­mények között élő gyermek a főszereplője, akinek azonban hiányzik valami nagyon fontos: a szülői szeretet. Az apa, fele­sége halála után, bejárónőt fo­gad föl rendkívül olvasott, ér­telmes fiához, ahelyett hogy maga foglalkozna vele. Egy be­szélgetésük során megdöbbe­néssel tapasztalja, hogy „meg­feledkezett“ fiáról, alig isme­ri. A nyugatnémet ZDF filmjé­ben hazug és képmutató szü­lőkkel áll szemben az őszinte gyermek, aki „mindent látott, hallott“, hiába is tagadnak előtte. A fejlődő országokban (kül­földi televíziók által is) gyár­tott műsorok középpontjában nem az egzotikum, a csodá­latos, fantasztikus állt, amit korábban olyan előszeretettel kutattak és dolgoztak föl a té­vések, hanem a gyermekeik ma még korántsem felhőtlen, de emberibb jövőt Ígérő jelene. Egy zanzibári fiú arról álmo­dik, hogy egyszer hajóépítő lesz, akinek a munkájától ten­gerészek élete függ; ízelítőt kaptunk abból, hogyan nevel­nek cselekvő életre, munkára Kenyában. Hogyan tanulnak a vietnami gyermekek — erről szólt a Kezdődik a tanítás cí­mű szovjet film. Nem hiányoz­hattak természetesen a mesefil­mek, útleírások sem, és az olyan oktató-nevelő jellegű mű­sorok, melyek célja: hogy né­zőjüket bevezessék a művésze­tek világába. Igen ötletes volt az egyik jugoszláv film: gyer­mekversekre épült, felnőttek, gyermekek, bábok szólaltak meg, és énekeltek jó ritmusú könnyűzenére, könyvek között. Gyermekdalokból, gyermek játé­kokból no meg napfényes ter­mészeti képekből komponált, folklór ihletésű összeállítás a Tavaszi játékaik című észt al­kotás. A szárnyaló gyermeki képzelet szép játéka elevene­dett meg a Gyermekjátékok című román zenés műsorban. A Prix Danube természete­sen, mint általában a fesztivá­lok, tapasztalatszerzések, esz­mecserék színhelye is. Sokan jöttek tanulni az idén is, első­sorban a fejlődő országokból, onnan, ahol a tévé még gyer­mekcipőben jár, a társadalom életében még nem játszik alko­tó szerepet, még néni tud any- nyit tenni a gyermekért, és annyit adni a gyermeknek, amennyit kellene és maga is szeretne. Ez a fesztivál, vala­mint a nemzetközi gyermek­évvel kapcsolatban született és eddig látott valamennyi műsor íratja le, hogy a tévések jelen­tős munkát végeztek a fiatal és legfiatalabb nemzedékért, nemzedéknek. Nemcsak szóra- koz ta t ás ufck a 1, neveié síik k e 1, művelődésükkel gondolnak, ha­nem fölhívják a figyelmet, a legfájdalmasabb, mielőbbi meg­oldást követelő kérdésekre is, az elmaradottságra, millió éhe­ző, korán elhalálo-zó, háború­tól, fajgyűlölettől szenvedő gyermekekre, azokra, akik az alapvető emberi jogokkal sem élhetnek, és olyan problémák­ra, amelyek a szeretet hiányá­ból, szülők, felnőttek felelőtlen magatartásából, egymás iránti erkölcstelen viszonyulásából fakadnak. Vagyis a felnőtt vi­lághoz is szólnak. Kérdeznek. BODNÄR GYULA HOLNAP BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN Jön a Revizor Gogol neve notu ismeretlen a Magyar Területi Színház közön­sége előtt. Leány néző című ko médiáját először 1953. április 1-én mutatta be színházunk, Műnk István vendégrendezésé ben. Ez volt a MATESZ 2. be mutatója. Ugyanezt a művet 21 év múlva a Thália Színpadon újra műsorára tűzte, Takáts Ernőd rendezésében. Egyébként ez volt színházunk 150. bentu tatája. A Revizor bemutatójával el­érkeztünk a Magyar Területi Színiház komáromi (Komárno) társulatának 150. premierjéhez (Ezen kívül 39 bemutatót tar tott eddig a MATESZ Thália Színpada.) Polgár István találóan jellem­zi Gogolt, amikor ezeket írja: „Izzott benne a gyűlölet, ame lyet a pénz bűvöletétől meg- kótyagosodott polgárok, a te­hetségtelen, géppé züllött bü­rokraták, az emberi ostobaság vámszedői ellen érzett, s ame­lyért indulattal, vad haraggal, lelki békéjének feldúlásával, szívet és velőt roncsoló szoron­gással fizetett ... Olyan em­ber szeme néz ilyen metszőn, a tárgyak, dolgok legbelsejébe hatolva, aki kiszabadult min­denféle hamis illúzió kalodá­jából, és semmi mást nem akar nézni, látni, csak egyetlen­egyet, a legtöbbet: a valósá­got.“ Anatolij Vasziljevics Luna- csarszkij 1927 ben írta le Me- verhold Revizor rendezésének védelmében, hogy a klassziku­Amatör színjátszásunkat képviselték Burányi siker Magyar és ukrán nemzetiségű amatőr színjátszók is bemutat­koztak a C kategóriába so­rolt csoportok Nagysurányban (Šurany) megrendezett orszá­gos seregszemléjén. Szereplé­sük fölerősítette a rendezvény internacionalista jellegét, ugyanakkor lehetőséget nyitott a szlovák, magyar és ukrán amatőr színjátszó mozgalmat jellemző vonások, törekvések összehasonlítására, továbbá hasznos eszmecserékre, nem kevésbé tartós barátságok meg­kötésére, kialakítására. A magyar nemzetiségi amatőr színjátszást a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Nép­művelési Központ csoportja képviselte Vörösmarty-Görgey Handa-basa, avagy a fátyol tit­kai című komédiával, amellyel nemcsak kerületi elsők lettek az idén, 'győztek a jókai-napo­kon is. Hogy nem véletlenül, igazolták ezen a mostani sereg­szemlén is. Elsősorban kell ki­emelnünk a . rendezők, jarábik­Doilos József, Kiss Ágnes és Kiss Katalin. A rendező, Jarábikné Trúchly Gabriella, aki ugyancsak szere­pelt a darabban, sőt alakításá­ért a Szakszervezetek Házának díjával tüntették ki, jól szer­vezete meg a színpadi történé*- seket, még a kimenetelekre és bejövetelekre is ügyelt, azok­ból is tudott erényt kovácsolni. Hatásosak voltak a zenés ré­szek. Természetesen akadtak apróbb hibák, mint általában az amatőr színjátszó csoportok előadásaiban. Ezek közül csak annyit említenék, hogy a dísz­leteket nem mindig sikerült következetesen alkalmazni, ami persze nem rontotta az összbe­nyomást. A dunaszerdahelyi csoport megmutatta, ha csak jelzéssze­rűen is, hogy például Ilyen for­mában ugyancsak hasznosan szórakozhat az ifjúság. Elég egy jó ötlet, és vidám dolgok születhetnek nyomában. Egész­séges és hasznos dolgok. Ezek Kiss Katalin, Dallos József, Jarábikné Trúchly Gabriella és Kiss Agnes az előadás egyik jelenetében (Dušan Majda felvétele) né Trúchly Gabriella és Jarábik Imre munkáját. A tulajdonkép­pen banálisnak mondható törté­netből hangulatos, kitűnő szó- rakO'Ztató előadást kreáltak, in- venciózus rendezéssel, sok ta­láló poénnal. A szikrázó komé- diázásban tehetsége legjavát nyújtotta a csoport valamennyi tagja, Varga Tibor, Török Má­ria, Jarábikné. Trúchly Gabriel­la, Szabó Jolán, dr. Varga Béla, a fiatalok nemcsak szórakoz­tatták. nemcsak megnöveltették a közönséget, arról is példát adtak, hogyan lehet értelmesen kihasználni a szabad időt, kitöl­teni az életet. Ezt is nagyra kell értékelnünk. Az országos szereg szem léről még egy díjat vitt haza a nagy közönségsikert aratott csoport, a Népművelési Intézet díját. ANDREJ ZÄBREDSKÝ sok nem kívánják a kegyeletet. E gondolat jegyeben „porolta le“ ezt a közismert komédiát Konrád József érdemes művész, színházunk művészeti vezetője, aki ezzel a rendezésével újabb adalékkal szolgál ars poétiká­jának megfogalmazásához. Mi, huszitáik századi emberek többet látunk abból a probiér makörből, amit Gogol csaknem másfél századdal ezelőtt fogal­mazott meg a Revizorban, és természetesen másként is lát­juk, mint ő látta annakidején, így — bár a Revizor figurái a múlt szá-zadban születtek — a rendezés jóvoltából ízig-vérig mai „hősöket“ láthat viszont a közönség. A komédiabeli Polgármester arra kéri a Járásbírót, hogy legalább arra az időre akassza le a korbácsot az „irodájában“ a falról, míg a revizor a vá-. rosban tartózkodik. Gogol sze­replői tehát tisztában vannak cseleked etei k bel y telenségé v el, de a pozíciójukat megingatha­tatlannak vélik, hiszen ők ma­guk képviselik az igazságszol­gáltatást. Konrád József rende­zésében ezek a „hősök“ minden por ciká jukkái érzik tetteik szükségszerű következményeit, vagyis a bukásukat. Konrád József különösképpen kedveli a szimultán akciókat, az egyidejű színpadi történése­ket és az „idézőjeles megjele­nítést“. Az utóbbira jó példa a színmű utolsó jelenete. Miköz­ben — a váratlanul jött sze­rencséhez — sorra gratulálnak a Polgármesternek a járás elöljárói, az ő arcukról is fel- fellebben a fátyol. A Tanfel­ügyelő például miközben két oldalról megöleli a Polgármes­tert, ügyesen belétörll az or­rát a városatya felöltőjének hajtókájába; a Földgondnok, ölelés közben, hidegvérrel üríti ki a Polgármester zsebét stb. A közönség számára jó szó­rakozást ígér az előadás. Sze­retnénk hinni azonban, hogy a szapora hah óta közepette is eszünkbe jut — és meg is ma­rad emlékezetünkben —, hogy „a meghirdetett és be nem vál­tott igazság ocsmányabb a nyílt hazugságnál“. A fordítás Mészöly Dezső és Mészöly Pál munkája. A dísz­letet és a jelmezeket Platzner Tibor tervezte. A zenei munka­társ Pőthe István; a koreográ­fia Katona István munkája. A rendező munkatársa Holocsy István. A bemutató előadás holnap este fél nyolckor kezdődik Ko­máromiban, a Szakszervezetek Házában. KMECZKÓ MIHÄLY Jugoszláviában fontos ál­lomásához érkezett az 1974- ben meghirdetett oktatási reform: az új tanévtől kezd­ve az ország összes közép­iskolájában a szakirányú oktatás elvei alapján folyik a tanítás. A reform alapvető célki­tűzése az oktatási rendszer eddigi kettősségének, a ter­melőmunkások és az értel­miségiek egymástól külön­választott képzésének meg­szüntetése. Mostantól a kö­zépiskolai oktatás első két évében minden diáknak ugyanazt a tananyagot kell elsajátítania, majd a máso­dik két évben szakmai is­mereteket, képesítést kell szereznie. A középiskolák­ban oktatott mintegy 100 szakma legtöbbjét később az egyetemeken is lehet tanul­ni, mivel az idei tanévtől a felsőoktatást is bekapcsol­ják (egyelőre csak Horvát­országban és a Vajdaság­ban) a szakirányú oktatás rendszerébe. így például az újvidéki egyetem bölcsé­szettudományi karának ma­gyar tanszékén a tanári szak mellett fordítói, könyv­tárosi és egyéb szakokon is lehet tanulni. Sőt, a hallga­tók egyidejűleg két szakra is beiratkozhatnak. (nf 1979 X. 4. JUGOSZLÁV OKTATÁSI REFORM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents