Új Szó, 1979. október (32. évfolyam, 231-257. szám)

1979-10-22 / 249. szám, hétfő

EGYÜTT A KÖZÖNSÉGGEL

Jubsídí a poznaní Operához

A Társadalmi Szemle, «•: Ma gyár Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata idei 7—8-as számában Politikai kultúra és a demokrácia kultúrája címmel figyelemre méltó tanulmányt olvashatunk dr. Badacsonyi György tollából.

Sokszor hangzik el az a meg állapítás — Indítja tanulmányát dr. Badacsonyi —, hogy a szocialista demokrácia fejlődésé hez elsősorban nem új fórumokra van szükség, hanem a meglevők jobb működésére. Természetesen szükségessé válhat új lehetőségek szervezetiintézményi feltételeinek megteremtése, de a jelenlegi téma szempontjából az a lényeges, hogy a már létező fórumok valójában hogyan működnek, és ebben a politikai kultúrának milyen szerépe van. A témával kapcsolatban sok jogos kérdés merülhet fel. Mindenekelőtt: Mit értünk politikai kultúrán? Létezik-e egyáltalán ilyesmi? Van-e valamiféle összefüggés a politikai kultúra, valamint az intézmények és a politikai rendszer, illetve alrendszerek szerkezete és működése között? A szerző annak a nézetének ad kifejezést, hogy a politikai kultúra figyelmet és elemzést érdemel, s ez egyre inkább szükségesnek is mutatkozik. Dr. Badacsonyi megállapítja: „A hazai politikai magatartásvizsgálatok tapasztalatai azt mutatják, hogy társadalmunk fejlődésének jelenlegi szakaszában az elkötelezett, aktív, tevékeny, áldozatokat is vállaló és a visz- száhúzódó, apolitikus, passzív, sőt cinikus magatartások között szinte minden fokozatot megtalálhatunk. Attól függően, hogy a vizsgálatot hol, mikor, milyen osztályok és rétegek körében végezzük, és hány fokozatú »skálával« dolgozunk. az arányok természetesen jelentősen eltérnek egymástól

A szerző nézete szerint a szocialista demokrácia a továbbhaladás fontos feltétele, ehhez pedig az állampolgárok aktív, közügyekért felelősséget érző, azokat tevékenyen alakító magatartása szükséges. Ennek azonban „egyik nélkülözhetetlen feltétele, hogy az állampolgárnak tudatában kell lennie tényleges befolyása lehetőségének, vagyis annak a létező esélynek, hogy a döntések, állásfoglalások kialakítására, o dolgok alakulására, érdemi mófMi mám Wpe$ gyűjeöröML

Másképpen fogalmazva — és ez már a politikai kultúra fontos

jellemzője: az emberek saját érdemi befolyásukról, vagy annak lehetőségéről kialakított felfogása, értékelése alapvetően kihat reakciókészségeik, érték- irányultságaik, p'olitikai attitűdjük alakulására“.

Természetesnek látszik, hogy ha valaki hisz saját érdemi befolyásolási lehetőségében, akkor valószínűleg meg is próbálja azt realizálni. „Az érdemi befolyás lehetősége nem közömbös a vezetés számára sem. Ha ugyanis az állampolgárok ténylegesen részt vehetnek a döntések kialakításában — és ez a lehetőseg a szocializmus politikai rendszerének alapvető értékeiből következik ak kor esetleg másképpen viselkednek, mintha ez a lehetőség nem állna fenn."

Az érdemi részvétel lehetőségeit a szocialista demokrácia fórumai intézményesítve biztosítják. Ám nagymértékben a politikai kultúra kérdése is, hogy ezek a fórumok mennyire válnak a szocialista demokrácia és a társadalmi kontroll valóban élő színtereivé, a normatív formában is biztosított jogok és kötelességek hogyan érvényesülnek. A szocialista demokrácia fórumainál — figyelmeztet a szerző —, képviseleti testületeméi, néha megfigyelhető egy olyanfajta „túlbiztosítás“, amely „az egység látszatának minden körülmények közötti fenntartására törekszik." Természetesen a cselekvési egység minden hatékony szervezeti és mozgalmi tevékenység alapvető feltétele. De jeientheti-e ez a problémák, ellentmondások és az esetleg eltérő érdekek negligálását? Az előre kijelölt és „megbeszélt" hozzászólások, az egyhangú, automatikus szavazások — amelyeknél még egy tartózkodás is szenzációnak számít, — a látszatviták, amelyek nem mondanak semmit, s többnyire megkerülik a problémákat, a teljes „egyetértés“ olyasmiben, amit „valahol“ már úgyis eldöntőitek — noha az a testület hatáskörébe tartoznék —, a szigorú „forgatókönyv“, ami önálló életet kezd élni, vagyis eszközből öncéllá változik, „a tekintélyi érvelés, amely valamiféle rang, és nem érvek meggyőző ereje alapján tesz pontot a »vita« végére stb., mind részel ezeknek a nemkívánatos jelenségeknekA korábban már említett „túlbiztosítás“ azért sem szerencsés

„rrteň a mfj'ködésl szabályokkal ellentétben nem álló spon tán megnyilvánulásokat is háttérbe szorítva a természetes politikai érzelmek és indulatok megmutatkozását korlátozza — mutat rá a tanulmány szerzője.

— így könnyen uralkodóvá válhat egy olyan mozgalmi és szervezeti szintelenség, amely

— azon túl, hogy a középszerűeknek, a véleménynélkülieknek kedvez — tartalmatlan, rituális szertartássá degradálhatja a különböző színtű társadalmi és állami-politikai szervezetek, intézmények tevékenységét. Ez is kitermel egyfajta politikai kultúrát; a formák, a látszatok fetisizálását és az egyhangúság mítoszát“. Bonyolultabbá válik a helyzet, ha „a politikai szervezet felsőbb szintje a problémát lanságot a jól végzett munka szinonimájaként ismeri el. így kialakulhatnak olyan csoportok, amelyek a problémátlanság látszatanak minden körülmények közötti fenntartásában érdekeltek. Ez a szituáció megakadályozza a nyilvánosság ellenőrzése mellett az érdekek és vélemények felszínre hozását, szembesítését, rangsorolását.“

A tanulmány szerzője arra is felhívja figyelmünket, hogy sok esetben a reális és a formálisan elfogadott döntés elválik egymástól olyan módon, hogy „ahol a tényleges döntésnek meg kellene születnie, ott csupán egy látszatszavazással jóváhagyott »szentesítés« történik. Ilyenkor jön létre a »szer- vezett felelőtlenség« állapota. Ez a szavak és a tettek elválását, a bizalom csökkenését vonhatja maga után." Az ilyen jelenségek kihatnak a politikai magatartásra, cinizmust, apolitikus befeléfordulást, kritikátlanságot, közömbösséget szülhetnek“.

A nem kívánatos jelenségekről, a deformációkról dr. Badacsonyi leszögezi: „A deformációk kedveznek a klikkek kialakulásának is: az informális csoportok tagjai sokszor valamiféle megbízhatóság fedezékében, természetesen mindig valamilyen magasabb rendű érdekre való hivatkozással, egymást elvtelenül támogatva igyekeznek partikuláris érdekeiket realizálni. Az ilyen helyzet nemcsak fórumainkat teheti diszfunkcionálissá hanem a politikai kultúra szempontjából is hátrányos, mert közömbösségre, érdektelenségre, cinizmusra szoktat, és ez a viszonyulás, ez a reakciókészség más területekre is kiterjedhet."

(k—s)

Hatvanéves a poznaní Operaház — olvasom a Lengyelország című folyóirat októberi számában, épp egy esztendővel azután, hogy a lengyel vásárvárosban megjelenő egyiik napilap szerkesztőségének vendégeként a jubiláló társulat otthonában láthattam egy világhírű lengyel együttes vendégjátékát, amely annyira lekött- te a figyelmemet, de a kísérőmét is, hogy én elfelejtettem kérdezni-az Operaházról, ő meg elfelejtette bemutatni. így magáról az épületről is csaik any- nyit tudok, amennyit láttam, emlékszem a görög oszlopokra, a velük szemközti parkra, álló- és magasba szökő vizekre. Azt már Romuald Polczynsiki cikké- női tudom meg, hogy az Opera- báz épületét Max Litthan müncheni építész tervezte és építette föl még abban az időben, amikor az ország politikailag három részre volt szakítva. „A német császárod dicsőségére emelte magasba, mert a színház aí<1 pítóoikanányában az áll, hogy színpadáról lengyelül sohasem fognak beszélni.“ Az 1910. szeptember 30-án fölavatott épületben, amelyre a rengeteg pénzt többnyire lengyel adófizetőktől gyűjtötték be, kilenc évvel később, 1919. szeptember 31-én mégis fölhangzik a lengyel szó, Stanislaw Mo- niuszko Halka című operájának az ősbemutatóját ezen a napon tartják meg a poznani Operaházban, amely közel harminc éve viseli Moniuszko Bevét. A cikk szerzője idézi a neves lengyel írónő, Gabriela Zapolska táviratát, amelyet az ősbemutató rendezőinek küldött: „Boldogan, büszkén, tele reményekkel léptem át önökkel együtt operaházunk küszöbét, melynek kapuja ilyen sokáig zárva volt előttünk s amelynek színpadáról nem hangozhatott el egyetlenegy lengyel szó sem. Nem jöhetek személyesen, mert nem

telik az erőmből, de lélekben együtt vagyok önökkel, szívem együtt dobog az Önökével. Engedjék meg, hogy én is helyet foglaljak azok között, akik életüket nyelvünkért és művészetünkért áldozzák fel s ez önmagában nagy megtiszteltetés és öröm lesz számomra .. “

Moniuszko nemzeti operája azóta nyolcszázszor szerepeit a poznani Operaház színpadán, hatszázszor a Kísértetkastély című műve. Szinte minden évadban jelen van a színpadon, és jelen vannak más lengyel és külföldi zeneszerzők. Számos nagy külföldi műnek itt fártották a lengyel ősbemutatóját, (fenufa, Ariadné Naxoszban, Cosi fan tutte, Szicíliai vecser- nye, Igor herceg, Hovanscsina, Csipkerózsika stb.).

A poznaniok, magam is tapasztalhattam, nagyon szeretik nperaházukat, és ebben a szere- tetben nemcsak a művészet iránti rajongás nyilvánul meg. hanem a hagyományok iránti tisztelet is. „A poznani Opera- ház az ország azon kevés operái közé tartozott, melyek a legnehezebb években sem függesztették fel teljesen a tevékenységüket“, és csak a II. világháború jelent „durva megszakítást“; a gazdasági válság éveiben, amikor mozit akartak csinálni az operából, a munkanélküli operaénekesek „megszállták az épületet és kényszerítették a városi tanácsot, hogy az épületet díjmentesen lássa el árummal, vízzel és tüzelőanyaggal“.

Ma a szocializmusban egészen más körülmények között működik az Operaház, amelyet az Államtanács a Munka Zászló Érdemrend I. fokozatával tüntetett ki sokéves nemes és külföldön is számos sikert aratott tevékenységéért. A lengyel nemzeti kultúra ápolásáért, fejlesztéséért.

—bor

'Az idei bratislavai zenei ünnepségek vendége a világhírű Kijevi Kamarazenekar is, melyet ANTON SAROJEV vezet

(CSTK — S. Puškáš felvétele)

Politika, kultúra,

demokrácia

Uj tradíciót, nem a régi példaképeket 1

A LEGFIATALABB NDK-BELI ÍROK TÖREKVÉSEI

Az NDK-ban felnőtt egy új ironem- zedék, s nem kis szerepet játszott az elmúlt évek kulturális életében. Mind határozottabb körvonalakat kapott a már szocialista rendszerben felnőtt nemzedék arculata. A fiatal prózaírók (Martin Stephan, Angela Stachowa, Stephan Ernst, Bernd Wagner) a költők (Reinhold Andert, Petra Werner, Christiane Grosz, Brigitte Struzyk), a drámaírók (Albert Wendt, Jürgén Gross, Frieder Venus) a társadalmi valósággal való találkozásukról, élményeikről, tapasztalataikról, meggyőződésükről tudósítanak. Ok már közvetlenül nem ismerik az osztályharcot, a fasizmust vagy a háborút. Öntudatra ébredésük a hatvanas évekre tehető. Világnézetüket viszont befolyásolta a vietnami és az izraeli háború, a chilei események, az olasz és a francia munkásmegmozdulások, a kínai kulturális forradalom, a csehszlovákiai események. A tisztánlátáshoz alkalmuk nyílott arra, hogy nemzetközi összehasonlításban konfron- tálhassák szemléletüket, akár a fejlett tömegkommunikációs rendszer segítségével, akár a hozzáférhető irodalom útján, vagy nyilvános fórumokon.

Az NDK egyik irodalmi folyóirata, a Weimarer Beitröge vállalkozott arra, hogy kerekasztal-beszélgetésen, nyilvános vitán, író-olvasó találkozón, szinte menetközben mutassa meg ennek a a határozott hangú fiatal nemzedéknek a szellemvilágát. A véleménycseréket olvasva azonnal szembetűnik egy sajátosság: a fiatal irodalmárok én-beállítottsága. Ám ha mélyebbre tekintünk, kiderül: emögött konkrét tAr- sadalomszemlélet, biztos megítélés,

erős társadalmi kötődés áll. Nem paradoxon, mégis elmondható, az önkifejezés és önmegvalósítás folyamatában bizonytalanság, tapogatózás, példaképkeresés, tradíció-igény dominál. „Ez a nemzedék valójában a bonyolult szellemi-világnézeti fejlődés problémájával áll szemben, azzal a ténnyel, hogy olyan társadalmi és történelmi valóságban él, amelyet csak sokfelé kiterjedő és kitartó igyekezettel, közvetlen módon pedig jószerivel nem is tud áttekinteni — írja Siegfried Römisch, a folyóirat főszerkesztője, Az új írói nemzedék című bevezető tanulmányában. A szüntelen mozgásban, gyors átalakulásban levő társadalom, ahol a tegnapi kinyilatkoztatás holnapra egészen más hangsúlyt kaphat, az elutasító álláspont a megkövesült klisékkel szemben — legyenek akár pozitívak, akár negatívak —, az egyéniség jogainak elismertetése egyfelől, az összetartozás igénye másfelől, a véges formulációkkal szembeni idegenkedés — nagyjából ez határozza meg a fellépő generáció szellemi hátországát.

A harmincévesek, az első szocialista viszonyok között nevelkedett nemzedék új tartalmat, új formákat keres, űj akar lennni az önkifejezésben. Oj .tradíciókat kíván teremteni, a megváltozott világban maga akarja megépíteni azt az utat, amit majd végigjár. Elutasítja a példaképeket, elhatárolja magát a készen kapott eszményektől. „Az a véleményem, hogy tulajdonképpen arra kell törekednünk: ki-ki a maga példaképe legyen. Ez persze konf- liktushelyzetet teremt az egyén számára, hiszen egyrészt más akar lenni, másrészt viszont bizonyos harmóniára, össszecsengésre törekszik a közösséggel“ — nyilatkozik egy fiatal költőnő. Néhányan vitába szállnak azzal a prózaíróval, aki az irodalomban egyfajta oppozíciót lát: „Mindenki egyéniség

akar lenni a maga módján. Végső soron ennek megvalósítását szolgálja az irodalom. Nem tudok elképzelni olyan társadalmat, ahol a közvélemény és a magánvélemény, meg a filozófia tökéletesen egybeesik. Ilyen nincs ... Adva van a hivatalos nézet: az ember meg tudja változtatni környezetét, tehát szubjektum. Ugyanakkor naponta kénytelen felismerni, hogy objektum is. Ez az a másik igazság, amit az írásnak újra meg újra meg kell mutatnia."

Micsoda individualitás-vágy él ezekben a fiatalokbanl A kor és koruk számlájára egyaránt írható ez. Szabadulni akarnak abból az uniformizált élmény- és eszményvilágból, amely voltaképpen huszonéves korukig gúzsba köti teljes öntudatra ébredésüket. Rádöbbennek arra, hogy ők nem azok, akik lenni szeretnének. Ezért önmagukat, egy önmagukról alkotott illúziót állítanak maguk elé példaképnek. Ügy, érzik, a társadalomnak bizonyos elvárásai vannak velük szemben, aminek meg kéne felelniük. De ők ezt a társadalmi illúziót le szeretnék rombolni, s a mássá válás demonstráláshoz váratlan szituációkat teremtenek. Nem a várakozásnak akarnak megfelelni, hanem a saját dolgukat tenni. Ez az írónemzedék témáit leggyakrabban a fiatalok köréből meríti, azt vallva: az ifjúság a legpontosabb szeizmográf, a legérzékenyebben reagál a társadalmi mozgásokra, s egyben a legőszintébben is, spontánul, a tapasztalás bilincsei nélkül. „Az ifjúság megtartotta azt a jogát, hogy tévedhessen, hogy bolondos álmaihoz ragaszkodjék, s a csillagokat is lerúghassa az égről. Az erkölcsösség és a halhatatlanság tudatával él, azt hiszi, könnyedén újjá, jobbá alakíthatja a világot. Ez pedig csodálatos dolog. De aki már meglelte helyét az életben márpedig korunkban ez gyorsan bekövetkezik, hiszen mindenki számára biztosított a hely —, az már arra törekszik, hogy meg is tartsa azt... s mind csekélyebb mér fékben vállalja a kockázatot, hogy új helyet próbáljon ki, vagy egyáltalán, hogy mozgásban maradjon."

Önjellemzés ez, azt a hullámverést jelzi, amelyből születőben van az új szocialista német irodalom.

b. n. j.