Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)
1979-09-13 / 216. szám, csütörtök
EGYÜTT ÉLNI iskolaigazgató — örömökkel, gondokkal Talán a kelleténél is megfontoltabb, az általánosnál'is csendesebb, türelmesebb. Mindez, persze, hatással lehet akaratára is, amellyel pezsgővé vagy állóvízzé teheti önmaga, családja s iskolája életét. Rövidebb- hosszabb megszakításokkal 1952-től tanít a Zobor vidéki falvakban. 1975-től a Felsőkirályi (Horná Kráfová) Magyar Tanítási Nyelvű Kilencéves Alapiskola igazgatója. — Hetvenötben még volt egy külön első osztályunk, tizenöt tanulóval, hetvenhatban hét, majd négy, aztán ismét hér gyermekkel nyitottuk az első osztályt. Ennek tulajdonítható, hogy míg tavaly hét osztályunk volt, az idén már csak hat van. Az első és a második, a harmadik és a negyedik, az ötödik és a hatodik osztályok összevontak. 1960-ban, amikor társadalmi munkában felépült a felsőkirályi iskola, 30—35-ös létszámú osztályokat nyitottunk, de a hetvenes évek közepétől megcsappant tanulóink száma. Fazekas Imre nyitrai (Nitra) lakásán beszélgetünk. Több munkatársával együtt ebből a városból utazik naponta Felső- királyiba. A pedagógusok közül csak ketten laknak a faluban, ami egyáltalán nem kecsegtető. hiszen a pedagógus állandó jelenléte a közösségben a legnagyobb kincsek egyike. Az iskolán kívüli munka révén gyümölcsöző kapcsolatok teremthetők nemcsak a tanítók és a gyermekek, de a tanítók és a szülök, a tanítók és a faluközösség között is. Enélkül ...? — Igen, többségünk éppen tanítás előtt érkezik, s tanítás után máris távozik a faluból. Ki Nyitrára, ki Vágsellyére. Tudjuk, hogy ez nem éppen hasznos, ezért a lehető legjobb tudásunk szerint tanítunk az órákon. Persze, a tanítóink lelkesedése és a tanítás színvonala összefügg tanulóink létszámával. Ha a felsőbb osztályokban is megkezdődnek az ösz- szevonások, az már a tanítás, a tanuló rovására megy, s ez már a gyermek jövőjét érinti. És nyílván a pedagógus lelki- ismeretét Is. Ha összevont osztályokban dolgozunk, egy osztályra egy tanítási óra alatt húsz perc jut. S vajon mennyi jut egy gyermekre? Az egyik megoldás, hogy a gyermeket a hetedik osztálytól átvigyük Sellyére, ahol nem kell összevont osztályban tanulnia, a marik pedig, hogy jövőre 13—15- ös létszámú első osztályt nyitunk. Mindezek ellenére elégedett vagyok a tantestülettel. Amit lehet, teljesít, s az oktatás területén nincs fennakadás. Senki sem húzódik el a munka elől. Ámbár a pedagógusainknak olykor-olykor szárnyát szegi a létszámcsökkenés, s ez nyilván munkastílusukra is kihat. Nagy ritkán tapasztalható ez, de tapasztalható. Főleg, amikor megcsappan a hit, a magabiztosság. Ősz hajszálak, töprengő, kicsit fáradt arc, kék szem. Betegségek, családi gondok nyo ma. Nyári szabadságát sem pihenéssel töltötte, hajiokot épített a szőlőben, a zsérei (Žira- ny) dombon. Párttag, immáron huszonnyolcadik esztendeje elv- hü kommunista. A CSEMADOK nyitrai városi szervezetének elnöke. Az iskoláról a szünidőben sem feledkezett meg: — Két éve, amikor hét osztályra fogytunk, megszüntették az igazgatóhelyettesi funkciót, csakhogy a munkája megmaradt, azaz rám maradt. Gazdasági felelős is vagyok. És ugyanúgy le kell tanítanom a tizennégy órát, mint a többi tanítónak. Tanítói fizetést kapok, plusz négyszáz korona igazgatói honoráriumot. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az ügyek intézésében néha nagyon egyedül érzem magam — mondja Fazekas Imre, immáron igazgatói szobájában. Később együtt járjuk a tantermeket, öt osztályban, váltásos tanításban dolgoznak. A padok elnyűttek, jövőre talán kicserélik őket. A hangszóróhálózatot a közelmúltban korszerűsítették. Tornaterem nincsen. Az iskolai könyvtárat szemmel láthatóan gyakrabban használják a gyerekek. mint a pedagógusi könyvtárat a pedagógusok. Pedig a felnőtteké olt áll, szem és kéz előtt a tanáriban. A tanári egyébként közös. A szlovák és a magyar pedagógusgárda között még soha nem volt nézet- eltérés, jól megértik egymást. Az egymáshoz való alkalmazkodás itt kimondatlanul is törvény. — Őszinték vagyunk egymáshoz. Előfordult, hogy a szlovák iskola egyik tanítónője azzal fordult hozzám, hogy a hozzá járó magyar gyermekek tárgyi ismereteinek gyarapításával rengeteg a gondja. Ha nem anyanyelvén tanul a gyermek. nem sajátíthatja el száz százalékosan az anyagot, mondta, és a hézagos tárgyi tudás szüli a selejtet. Persze, ott segítünk egymáson, ahol tudunk. Ami a mi tanítói gárdánkat illeti: tízen vagyunk, engemet kivéve harminc körüliek, s mindannyiunknak van képesítése. Fizika és testnevelés szakosunk nincsen, de van jól helyettesítő matematikusunk és rátermett testnevelőnk is. Felszereltségben sincs hiány. Segédeszközünk jóval több van, mint amennyit alkalmazunk belőlük. Az iskolaudvart járjuk. A gyönyörűen gondozott kis parkot, a sportpályát. Az épület viszonylag messzire áll a több mint 25C0 lelket számláló község főutcájától. Körös-körül csend, békés, kora őszí napfény. — Igen, békesség, viszonylagos csend van itt, amit annál inkább értékelni kell, mivel a lalu már összenőtt a több mint ötezer lakosú, hangosabb, zajosabb Mocsonokkal. De azért különálló község vagyunk. Th- nulóiuk is felsőkirályiak és többségük nagyon mélyről indult. Fájlaljuk, hogy hosszú évek után az idén nem neveztünk először a járási matematikai olimpiára. Másik oka ennek is a létszámcsökkenés. Az utóbbi években ugyanis azok a tanulók értek föl felsőbb évfolyamba. akik már az összevont osztályokba jártak. Egyszerűen, nincs miből szelektálnunk. s ez minden területen meglátszik. Tudjuk, sok függ a szülőtől, ezért is örülünk, hogy Kolencsík Éva kollégánk egyre jobban irányítja a pionírszervezetünk munkáját, jól aktivizálja a község SZISZ-tagjait, megnyeri őket pionírvezetőnek az iskolánk számára, s rajtuk keresztül nyilván a szülőkkel is termékennyé válik a kapcsolatunk. Van gondunk, mégsem vagyok pesszimista. Jövőre ugyanis 13—15 elsőst terveztem. Ügy érzem, ez nem illúzió, reális alapja van. S egy ilyen létszámú első osztály ismét lendít az iskolánkon. Egy-egy iskola jövője nem csupán az igazgatótól függ, de a pedagógusoktól s a faluközösségtől is. Együtt élni, együtt lélegezni a szülőkkel, közösen oldani meg az iskolai és az iskolán kívüli feladatokat, problémákat. Idő, akarat, önfeláldozás és kitartó lelkesedés kérdése mindez. Meg a szellemé és a bizonyosságot adó tapasztalásé, miszerint ezek a gyermekek egyszer majd szocialista társadalmunk rájuk bízta bármilyen poszton megállják a helyüket. Mint ahogy megállják azok, akik az 1960-as évek elejétől a közelmúltig kikerültek a szép, örömökben és gondokban egyaránt bővelkedő alapiskolából. Könözsi István jelvétele MÚLTŐRZÉS Tizenöt éves az Ukrán Néprajzi Múzeum SZIGETI LÁSZLÓ Á hazánkban élő urkán nemzetiségű csehszlovák állampolgárok élő és gazdag népi hagyományait legutóbb a nyárelőjén, az ukrán dolgozók XXV. dal- ás táncünnepélyén csodál hattuk meg. Úgy érzem, akik a svidníki amfiteátrumban (vagy a televízió képernyőjén) láttuk az ukrán népi hagyományoknak, illetve a szellemi nép rajznak azt a szép csokrát — emberileg közelebb kerültünk egymáshoz. És ez nem frázis! A táncokból, a dalokból áradó érzelmek ugyanis arra döbbentettek rá: ha a nyelvünk nem is-, de sorsunk, az életünk hasonló. A mi népdalaink és táncaink is azt a fájdalmat, azt az örömöt fejezik ki, ami eigy gyökéren szívódott fel a mélyből, s formálódott üzenetté ■— mindnyájunkhoz szólóvá. Ukrán polgártársaink jó őrzői ezeknek a hagyományok nak, és értői az üzeneteknek Tudják, hogy teljes emberként csak akar élhetnek, ha vállalják önmagukat, ha a saját hagyományaikra építenek. Ez a törekvés vezette őket má<r a felszabadulás után is, amikor első ízben felvetették egy Ukrán Néprajzi Múzeum megalakításának a tervét. Akkor természetesen mindennél fontosabb volt a háborús károk eltakarítása, s így a múzeum létrehozásával 1956 előtt érdemlegesen nem is foglalkozhattak. Ekkor viszont a kerületi nemzeti bizottság határozatba foglalta az Ukrán Néprajzi Múzeum megalakítását Medzilabor- cén. A határozat megvalósítására különbizottságot alakítottak, melynek tagjai jó szervezéssel rövid időn belül lerakták a múzeum alapjait. Jóllehet, itt most felmerül a kérdés: miért tizenöt éves az ukrán múzeum, ha már 1956- ban létezett? Nos, erre az a Hetvenhét országból - százezer lew Véget é Hétfőn zárult Moszkvában a hat napig tartó nemzetközi könyvkiállítás és vásár, amelyen a világ 77 országából közel 2000 kiadó és könyvforgalmazó vállalat vett részt összesen mintegy százezer kötettel. A népgazdasági kiállítás 25 ezer négyzetméternyi területén számos könyvet mutattak be különböző nemzetközi szervezetek is, mint például az ENSZ, az UNESCO, a Béke-világtanács, a KGST; jelen volt a világ szinte minden jelentős kiadóvállalata. Mindez arról tanúskodik, hogy az idén jóva.l nagyobb volt az érdeklődés, mint 1977-ben, az első kiállításon és vásáron, noha már akkor is nagy számok szerepeltek, jelentős szerződéseket kötöttek. A mostani rendezvényen különböző találkozókat is szerveztek, írókkal, sportolókkal, nyomdászokkal, művészekkel; és két külön kiállítást rendeztek a nemzetközi gyermekév alkalmából A könyv és a gyermek címmel, illetve a jövő évi olimpia alkalmából A világ országainak sportirodalma címmel. Leonyid Brezsnyev, az SZKP főtitkára, a Szovjetunió Legfelnoszkvai nemzetközi könyvkiállítás és vásár sőbb tanácsa Elnökségének elnöke a résztvevőkhöz intézett üdvözlő levelében kiemelte, hogy a Szovjetunióban szerelik és értékelik a könyvet, mindent megtesznek azért, hogy az emberiség által összegyűjtött szellemi értékek mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Szólt arról, hogy a fordítások számát tekintve a Szovjetunió az elsők között van, a helsinki záróokmányt figyelembe véve másfél- szeresére növelték az idegen nyelvről lefordított művek kiadását. Hangsúlyozta továbbá: a moszkvai nemzetközi könyvkiállítás és vásár most már hagyományossá vált jelszava — A könyv a béke és a haladás szolgálatában — nagy visszhangra talált a nemzetközi közvéleményben, a világ könyvkiadó vállalatai és könyvterjesztői között. Borisz Sztukalin, a szervező bizottság elnöke, a Kiadói Állami Bizottság elnöke a megnyitás napján mondott beszédében kifejezte azt a reményét, hogy a kiállítás hozzájárul a népek közötti megértés fokozásához, és a mottóban megfogalmazott ügyet szolgálja. Ezt az ügyet példamutatón szolgálja a szovjet könyvkiadás, amely évenként 85 ezer kötetet jelentet meg, mintegy 1,8 milliárd példányban. A Szovjetunió, mint az egyik legnagyobb kiállító, 200 központi és köztársasági kiadó 15 ezer művével szerepeit a mostani kiállításon. Ezek közül sok kerül majd külföldre, mint ahogy a kiállításon bemutatott külföldi művek is megjelennek majd a szovjet könyvesboltokban, természetesen fordításban. Elég emlékeztetni az előző kiállításra és vásárra, amikor is a Szovjetunió 1245 szerződést kötött a külföldön megjelenő könyvek behozataláról, és kö- rülbslül ugyanennyi szerződés született a szovjet könyvek kiviteléről. Amint Lev Bobrov írta a Rudé právóban, a Szovjetunió jogot szerzett a legkülönfélébb könyvek fordítására és kiadására, ezek közül már több eljutott az olvasókhoz. Ugyancsak ő idézi Nyikolaj Szikorsz- kijt, a Lenin nevét viselő Állami Könyvtár igazgatóját, aki szerint „a Nyugat irodalmát jobban Ismerik nálunk, mint a mi irodalmunkat Nyugaton“; és hozzáfűzi Bobrov a szovjet olvasók véleményét is: a Szovjetunióban gyakran jobban ismerik a nyugati irodalmat, mint Nyugaton. Tavaly például több mint kétezer külföldi szerző — köztük amerikai, angol, francia — műve jelent meg a Szovjetunióban, 120 millió példányban. Ugyanez nem mondható el több nagy tőkésországról, a címszók számát tekintve sem, noha egyre több az olyan szép példa, mint a nagy szovjet enciklopédia humán részének olasz fordítása, illetve mind a harminc kötet angol nyelvű fordításának kiadása az Egyesült Államokban. A második moszkvai nemzetközi könyvkiállítás és vásár, amelyen természetesen a szocialista országok könyvkiadása is képviseltette magát, a csehszlovákiai kiadók között a Madách is küldött néhány könyvet az utóbbi termésből — eleget tett és tesz nemes küldetésének, bizonyára újabb kézzelfogható eredmények tanúskodnak majd a nemzetközi kapcsolatok, a nemzetek egymás kölcsönös megismerésének területén játszott jelentős szerepéről, igazolván egyúttal, hogy eredményesen szolgálja a béke és a haladás ügyét. —bor válasz, hogy a tényleges mú- zeológiai munka csak 1964-ben kezdődött meg, akkor amikor a múzeum Svidníken végleges otthont kapott. Medzilaborcéről az ukrán múzeum ugyanis két év után Prešovba költözött, ahol a Szlovák Honismereti Múzeum ukrán részlegeként szerepelt. A területi átrendezéseknél — 1960-ban aztán megint különvált, és Krásny Brodra került, mígnem a svidníki városi és járási szervek adtak neki helyet és jó feltételeket biztosítottak a gyűjtőmunkához. Mint látjuk, az indulás nem volt éppenséggel könnyű, de a jó ügybe vetett hit újabb erővel töltötte el az alapozókat. A múzeum legrégibb és legérdemesebb tagjai közül feltétlenül meg kell említenünk Anna La- katová, Stefan Hostiňák, Mikuláš Rusinko, az Ismert ukrán költő és történész, valamint Mi- chat Jurčišin, Miroslav Sopoli~ ga etnográfus, Ján Hladonik és Micfud ZelizMk nevét. A svidníki ukrán múzeumban ma már van mit megnézni. A kiállított tárgyak száma meghaladja a 43 ezret, s anyagi értéküket 5 millió koronára be* csiilik. Legtöbb lelet illetve kiállított tárgy — mintegy 20 ezer — az újkori történelemből való. Nagyon értékes a múzeum legújabb tárlata, melynek anyagát az ukrán népviselet, a szebbnél szebb szőttesek és hímzések alkotják. Érdemes felhívni a figyelmet a múzeum könyvtárára, melyben több, mint 25 ezer kötet található. Jelentős az a tudományos munka is, melyet a múzeum szakdolgozói végeznek. Ezek a munkák a múzeum évkönyvében jelennek meg, melyből eddig nyolc kötet látott napvilágot. Az ukrán múzeumnak nagy jelentősége van a pedagógiai munkában, az ifjú nemzedék nevelésében is. Jól együttműködve az iskolákkal évente általában 3—5 tematikus kiállítást rendeznek a tanulóifjúság számára. Akadnak emberek, akik a múzeumokat, azok világát holtnak, ridegnek tekintik. Gyanítom — az ilyenek valójában talán még egyszer sem voltak múzeumban. Mert lehetetlen nem észrevenni azt a „beszédes“ üzenetet, amit a kiállított tárgyak szótlanul is magukban hordnak. A múzeum valójában nagyon is élő, izgalmakat ígérő, emlékeztető, gondolati cselekvésre késztető. A svidníki is ilyen. Már a jelene is érték, és a jövője még inkább az lesz! A szabadtéri színpad mögött — egy hat hektáros területen — befejezéséhez közeledik annak a térségnek a rendezése, ahol az urkán népi építészet lesz majd megtekinthető. Úgy érzem, fenntartások nélkül mondhatjuk: az Ukrán Néprajzi Múzeum tizenöt éve eredményekben gazdag volt, és nekünk is például szolgálhat. Bizony ideje lenne már, hogy a magyar néprajzi múzeum alapjainak lerakásához mi is hozzálássunk' SZASZÁK GYÖRGY 1979. IX. 13. Jövőre ugyanis 13—15 elsőst terveztem ... (Ľubomír Švihla felvétele)