Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)

1979-09-13 / 216. szám, csütörtök

EGYÜTT ÉLNI iskolaigazgató — örömökkel, gondokkal Talán a kelleténél is megfon­toltabb, az általánosnál'is csen­desebb, türelmesebb. Mindez, persze, hatással lehet akaratá­ra is, amellyel pezsgővé vagy állóvízzé teheti önmaga, család­ja s iskolája életét. Rövidebb- hosszabb megszakításokkal 1952-től tanít a Zobor vidéki falvakban. 1975-től a Felsőki­rályi (Horná Kráfová) Magyar Tanítási Nyelvű Kilencéves Alapiskola igazgatója. — Hetvenötben még volt egy külön első osztályunk, tizenöt tanulóval, hetvenhatban hét, majd négy, aztán ismét hér gyermekkel nyitottuk az első osztályt. Ennek tulajdonítható, hogy míg tavaly hét osztályunk volt, az idén már csak hat van. Az első és a második, a har­madik és a negyedik, az ötödik és a hatodik osztályok össze­vontak. 1960-ban, amikor társa­dalmi munkában felépült a fel­sőkirályi iskola, 30—35-ös lét­számú osztályokat nyitottunk, de a hetvenes évek közepétől megcsappant tanulóink száma. Fazekas Imre nyitrai (Nitra) lakásán beszélgetünk. Több munkatársával együtt ebből a városból utazik naponta Felső- királyiba. A pedagógusok közül csak ketten laknak a faluban, ami egyáltalán nem kecsegte­tő. hiszen a pedagógus állandó jelenléte a közösségben a leg­nagyobb kincsek egyike. Az is­kolán kívüli munka révén gyü­mölcsöző kapcsolatok teremt­hetők nemcsak a tanítók és a gyermekek, de a tanítók és a szülök, a tanítók és a falukö­zösség között is. Enélkül ...? — Igen, többségünk éppen ta­nítás előtt érkezik, s tanítás után máris távozik a faluból. Ki Nyitrára, ki Vágsellyére. Tudjuk, hogy ez nem éppen hasznos, ezért a lehető legjobb tudásunk szerint tanítunk az órákon. Persze, a tanítóink lel­kesedése és a tanítás színvona­la összefügg tanulóink létszá­mával. Ha a felsőbb osztályok­ban is megkezdődnek az ösz- szevonások, az már a tanítás, a tanuló rovására megy, s ez már a gyermek jövőjét érinti. És nyílván a pedagógus lelki- ismeretét Is. Ha összevont osz­tályokban dolgozunk, egy osz­tályra egy tanítási óra alatt húsz perc jut. S vajon mennyi jut egy gyermekre? Az egyik megoldás, hogy a gyermeket a hetedik osztálytól átvigyük Sellyére, ahol nem kell össze­vont osztályban tanulnia, a ma­rik pedig, hogy jövőre 13—15- ös létszámú első osztályt nyi­tunk. Mindezek ellenére elége­dett vagyok a tantestülettel. Amit lehet, teljesít, s az okta­tás területén nincs fennakadás. Senki sem húzódik el a munka elől. Ámbár a pedagógusaink­nak olykor-olykor szárnyát sze­gi a létszámcsökkenés, s ez nyilván munkastílusukra is ki­hat. Nagy ritkán tapasztalható ez, de tapasztalható. Főleg, amikor megcsappan a hit, a magabiztosság. Ősz hajszálak, töprengő, ki­csit fáradt arc, kék szem. Be­tegségek, családi gondok nyo ma. Nyári szabadságát sem pi­henéssel töltötte, hajiokot épí­tett a szőlőben, a zsérei (Žira- ny) dombon. Párttag, immáron huszonnyolcadik esztendeje elv- hü kommunista. A CSEMADOK nyitrai városi szervezetének el­nöke. Az iskoláról a szünidő­ben sem feledkezett meg: — Két éve, amikor hét osz­tályra fogytunk, megszüntették az igazgatóhelyettesi funkciót, csakhogy a munkája megma­radt, azaz rám maradt. Gazda­sági felelős is vagyok. És ugyanúgy le kell tanítanom a tizennégy órát, mint a többi tanítónak. Tanítói fizetést ka­pok, plusz négyszáz korona igazgatói honoráriumot. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az ügyek intézésében néha na­gyon egyedül érzem magam — mondja Fazekas Imre, immáron igazgatói szobájában. Később együtt járjuk a tantermeket, öt osztályban, váltásos tanításban dolgoznak. A padok elnyűttek, jövőre talán kicserélik őket. A hangszóróhálózatot a közel­múltban korszerűsítették. Tor­naterem nincsen. Az iskolai könyvtárat szemmel láthatóan gyakrabban használják a gyere­kek. mint a pedagógusi könyv­tárat a pedagógusok. Pedig a felnőtteké olt áll, szem és kéz előtt a tanáriban. A tanári egyébként közös. A szlovák és a magyar pedagógusgárda kö­zött még soha nem volt nézet- eltérés, jól megértik egymást. Az egymáshoz való alkalmaz­kodás itt kimondatlanul is tör­vény. — Őszinték vagyunk egy­máshoz. Előfordult, hogy a szlovák iskola egyik tanítónője azzal fordult hozzám, hogy a hozzá járó magyar gyermekek tárgyi ismereteinek gyarapítá­sával rengeteg a gondja. Ha nem anyanyelvén tanul a gyer­mek. nem sajátíthatja el száz százalékosan az anyagot, mond­ta, és a hézagos tárgyi tudás szüli a selejtet. Persze, ott se­gítünk egymáson, ahol tudunk. Ami a mi tanítói gárdánkat il­leti: tízen vagyunk, engemet kivéve harminc körüliek, s mindannyiunknak van képesí­tése. Fizika és testnevelés sza­kosunk nincsen, de van jól he­lyettesítő matematikusunk és rá­termett testnevelőnk is. Felsze­reltségben sincs hiány. Segéd­eszközünk jóval több van, mint amennyit alkalmazunk belőlük. Az iskolaudvart járjuk. A gyö­nyörűen gondozott kis parkot, a sportpályát. Az épület vi­szonylag messzire áll a több mint 25C0 lelket számláló köz­ség főutcájától. Körös-körül csend, békés, kora őszí nap­fény. — Igen, békesség, viszonyla­gos csend van itt, amit annál inkább értékelni kell, mivel a lalu már összenőtt a több mint ötezer lakosú, hangosabb, za­josabb Mocsonokkal. De azért különálló község vagyunk. Th- nulóiuk is felsőkirályiak és többségük nagyon mélyről in­dult. Fájlaljuk, hogy hosszú évek után az idén nem nevez­tünk először a járási matemati­kai olimpiára. Másik oka en­nek is a létszámcsökkenés. Az utóbbi években ugyanis azok a tanulók értek föl felsőbb év­folyamba. akik már az össze­vont osztályokba jártak. Egy­szerűen, nincs miből szelektál­nunk. s ez minden területen meglátszik. Tudjuk, sok függ a szülőtől, ezért is örülünk, hogy Kolencsík Éva kollégánk egy­re jobban irányítja a pionír­szervezetünk munkáját, jól ak­tivizálja a község SZISZ-tagjait, megnyeri őket pionírvezetőnek az iskolánk számára, s rajtuk keresztül nyilván a szülőkkel is termékennyé válik a kapcso­latunk. Van gondunk, mégsem vagyok pesszimista. Jövőre ugyanis 13—15 elsőst tervez­tem. Ügy érzem, ez nem illú­zió, reális alapja van. S egy ilyen létszámú első osztály is­mét lendít az iskolánkon. Egy-egy iskola jövője nem csupán az igazgatótól függ, de a pedagógusoktól s a falukö­zösségtől is. Együtt élni, együtt lélegezni a szülőkkel, közösen oldani meg az iskolai és az iskolán kívüli feladatokat, problémákat. Idő, akarat, önfel­áldozás és kitartó lelkesedés kérdése mindez. Meg a szelle­mé és a bizonyosságot adó ta­pasztalásé, miszerint ezek a gyermekek egyszer majd szo­cialista társadalmunk rájuk bíz­ta bármilyen poszton megállják a helyüket. Mint ahogy megáll­ják azok, akik az 1960-as évek elejétől a közelmúltig kikerül­tek a szép, örömökben és gon­dokban egyaránt bővelkedő alapiskolából. Könözsi István jelvétele MÚLTŐRZÉS Tizenöt éves az Ukrán Néprajzi Múzeum SZIGETI LÁSZLÓ Á hazánkban élő urkán nem­zetiségű csehszlovák állampol­gárok élő és gazdag népi ha­gyományait legutóbb a nyárelő­jén, az ukrán dolgozók XXV. dal- ás táncünnepélyén csodál hattuk meg. Úgy érzem, akik a svidníki amfiteátrumban (vagy a televízió képernyőjén) láttuk az ukrán népi hagyomá­nyoknak, illetve a szellemi nép rajznak azt a szép csokrát — emberileg közelebb kerültünk egymáshoz. És ez nem frázis! A táncokból, a dalokból áradó érzelmek ugyanis arra döbben­tettek rá: ha a nyelvünk nem is-, de sorsunk, az életünk ha­sonló. A mi népdalaink és tán­caink is azt a fájdalmat, azt az örömöt fejezik ki, ami eigy gyö­kéren szívódott fel a mélyből, s formálódott üzenetté ■— mindnyájunkhoz szólóvá. Ukrán polgártársaink jó őr­zői ezeknek a hagyományok nak, és értői az üzeneteknek Tudják, hogy teljes emberként csak akar élhetnek, ha vállal­ják önmagukat, ha a saját ha­gyományaikra építenek. Ez a törekvés vezette őket má<r a felszabadulás után is, amikor első ízben felvetették egy Uk­rán Néprajzi Múzeum megalakí­tásának a tervét. Akkor termé­szetesen mindennél fontosabb volt a háborús károk eltaka­rítása, s így a múzeum létre­hozásával 1956 előtt érdemle­gesen nem is foglalkozhattak. Ekkor viszont a kerületi nem­zeti bizottság határozatba fog­lalta az Ukrán Néprajzi Mú­zeum megalakítását Medzilabor- cén. A határozat megvalósításá­ra különbizottságot alakítottak, melynek tagjai jó szervezéssel rövid időn belül lerakták a mú­zeum alapjait. Jóllehet, itt most felmerül a kérdés: miért tizenöt éves az ukrán múzeum, ha már 1956- ban létezett? Nos, erre az a Hetvenhét országból - százezer lew Véget é Hétfőn zárult Moszkvában a hat napig tartó nemzetközi könyvkiállítás és vásár, ame­lyen a világ 77 országából kö­zel 2000 kiadó és könyvforgal­mazó vállalat vett részt össze­sen mintegy százezer kötettel. A népgazdasági kiállítás 25 ezer négyzetméternyi területén számos könyvet mutattak be kü­lönböző nemzetközi szervezetek is, mint például az ENSZ, az UNESCO, a Béke-világtanács, a KGST; jelen volt a világ szin­te minden jelentős kiadóválla­lata. Mindez arról tanúskodik, hogy az idén jóva.l nagyobb volt az érdeklődés, mint 1977-ben, az első kiállításon és vásáron, noha már akkor is nagy számok szerepeltek, jelentős szerződé­seket kötöttek. A mostani ren­dezvényen különböző találkozó­kat is szerveztek, írókkal, spor­tolókkal, nyomdászokkal, művé­szekkel; és két külön kiállítást rendeztek a nemzetközi gyer­mekév alkalmából A könyv és a gyermek címmel, illetve a jövő évi olimpia alkalmából A világ országainak sportirodalma címmel. Leonyid Brezsnyev, az SZKP főtitkára, a Szovjetunió Legfel­noszkvai nemzetközi könyvkiállítás és vásár sőbb tanácsa Elnökségének el­nöke a résztvevőkhöz intézett üdvözlő levelében kiemelte, hogy a Szovjetunióban szerelik és értékelik a könyvet, mindent megtesznek azért, hogy az em­beriség által összegyűjtött szel­lemi értékek mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Szólt arról, hogy a fordítások számát tekintve a Szovjetunió az elsők között van, a helsinki záróok­mányt figyelembe véve másfél- szeresére növelték az idegen nyelvről lefordított művek ki­adását. Hangsúlyozta továb­bá: a moszkvai nemzetközi könyvkiállítás és vásár most már hagyományossá vált jel­szava — A könyv a béke és a haladás szolgálatában — nagy visszhangra talált a nemzetközi közvéleményben, a világ könyv­kiadó vállalatai és könyvter­jesztői között. Borisz Sztukalin, a szervező bizottság elnöke, a Kiadói Ál­lami Bizottság elnöke a meg­nyitás napján mondott beszédé­ben kifejezte azt a reményét, hogy a kiállítás hozzájárul a népek közötti megértés fokozá­sához, és a mottóban megfogal­mazott ügyet szolgálja. Ezt az ügyet példamutatón szolgálja a szovjet könyvki­adás, amely évenként 85 ezer kötetet jelentet meg, mintegy 1,8 milliárd példányban. A Szovjetunió, mint az egyik leg­nagyobb kiállító, 200 központi és köztársasági kiadó 15 ezer művével szerepeit a mostani kiállításon. Ezek közül sok ke­rül majd külföldre, mint ahogy a kiállításon bemutatott kül­földi művek is megjelennek majd a szovjet könyvesboltok­ban, természetesen fordításban. Elég emlékeztetni az előző ki­állításra és vásárra, amikor is a Szovjetunió 1245 szerződést kötött a külföldön megjelenő könyvek behozataláról, és kö- rülbslül ugyanennyi szerződés született a szovjet könyvek ki­viteléről. Amint Lev Bobrov ír­ta a Rudé právóban, a Szovjet­unió jogot szerzett a legkülön­félébb könyvek fordítására és kiadására, ezek közül már több eljutott az olvasókhoz. Ugyan­csak ő idézi Nyikolaj Szikorsz- kijt, a Lenin nevét viselő Ál­lami Könyvtár igazgatóját, aki szerint „a Nyugat irodal­mát jobban Ismerik nálunk, mint a mi irodalmunkat Nyuga­ton“; és hozzáfűzi Bobrov a szovjet olvasók véleményét is: a Szovjetunióban gyakran job­ban ismerik a nyugati irodal­mat, mint Nyugaton. Tavaly például több mint kétezer kül­földi szerző — köztük ameri­kai, angol, francia — műve je­lent meg a Szovjetunióban, 120 millió példányban. Ugyanez nem mondható el több nagy tő­késországról, a címszók számát tekintve sem, noha egyre több az olyan szép példa, mint a nagy szovjet enciklopédia hu­mán részének olasz fordí­tása, illetve mind a harminc kötet angol nyelvű fordításá­nak kiadása az Egyesült Álla­mokban. A második moszkvai nemzet­közi könyvkiállítás és vásár, amelyen természetesen a szo­cialista országok könyvkiadása is képviseltette magát, a cseh­szlovákiai kiadók között a Ma­dách is küldött néhány könyvet az utóbbi termésből — eleget tett és tesz nemes küldetésé­nek, bizonyára újabb kézzelfog­ható eredmények tanúskodnak majd a nemzetközi kapcsola­tok, a nemzetek egymás köl­csönös megismerésének terüle­tén játszott jelentős szerepé­ről, igazolván egyúttal, hogy eredményesen szolgálja a béke és a haladás ügyét. —bor válasz, hogy a tényleges mú- zeológiai munka csak 1964-ben kezdődött meg, akkor amikor a múzeum Svidníken végleges otthont kapott. Medzilaborcéről az ukrán múzeum ugyanis két év után Prešovba költözött, ahol a Szlovák Honismereti Múzeum ukrán részlegeként szerepelt. A területi átrende­zéseknél — 1960-ban aztán megint különvált, és Krásny Brodra került, mígnem a svid­níki városi és járási szervek adtak neki helyet és jó feltéte­leket biztosítottak a gyűjtő­munkához. Mint látjuk, az indulás nem volt éppenséggel könnyű, de a jó ügybe vetett hit újabb erő­vel töltötte el az alapozókat. A múzeum legrégibb és legérde­mesebb tagjai közül feltétlenül meg kell említenünk Anna La- katová, Stefan Hostiňák, Miku­láš Rusinko, az Ismert ukrán költő és történész, valamint Mi- chat Jurčišin, Miroslav Sopoli~ ga etnográfus, Ján Hladonik és Micfud ZelizMk nevét. A svidníki ukrán múzeumban ma már van mit megnézni. A kiállított tárgyak száma megha­ladja a 43 ezret, s anyagi ér­téküket 5 millió koronára be* csiilik. Legtöbb lelet illetve ki­állított tárgy — mintegy 20 ezer — az újkori történelemből való. Nagyon értékes a múze­um legújabb tárlata, melynek anyagát az ukrán népviselet, a szebbnél szebb szőttesek és hímzések alkotják. Érdemes felhívni a figyelmet a múzeum könyvtárára, melyben több, mint 25 ezer kötet található. Jelentős az a tudományos mun­ka is, melyet a múzeum szak­dolgozói végeznek. Ezek a munkák a múzeum évkönyvé­ben jelennek meg, melyből ed­dig nyolc kötet látott napvilá­got. Az ukrán múzeumnak nagy jelentősége van a pedagógiai munkában, az ifjú nemzedék nevelésében is. Jól együttmű­ködve az iskolákkal évente ál­talában 3—5 tematikus kiállí­tást rendeznek a tanulóifjúság számára. Akadnak emberek, akik a múzeumokat, azok világát holt­nak, ridegnek tekintik. Gyaní­tom — az ilyenek valójában talán még egyszer sem voltak múzeumban. Mert lehetetlen nem észrevenni azt a „beszé­des“ üzenetet, amit a kiállított tárgyak szótlanul is magukban hordnak. A múzeum valójában nagyon is élő, izgalmakat ígé­rő, emlékeztető, gondolati cse­lekvésre késztető. A svidníki is ilyen. Már a jelene is érték, és a jövője még inkább az lesz! A szabadtéri színpad mögött — egy hat hektáros területen — befejezéséhez közeledik annak a térségnek a rendezése, ahol az urkán népi építészet lesz majd megtekinthető. Úgy érzem, fenntartások nél­kül mondhatjuk: az Ukrán Nép­rajzi Múzeum tizenöt éve ered­ményekben gazdag volt, és ne­künk is például szolgálhat. Bi­zony ideje lenne már, hogy a magyar néprajzi múzeum alapjainak lerakásához mi is hozzálássunk' SZASZÁK GYÖRGY 1979. IX. 13. Jövőre ugyanis 13—15 elsőst terveztem ... (Ľubomír Švihla felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents