Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)
1979-09-11 / 214. szám, kedd
RÁCIÓ ÉS HIT GONDOLATOK PASCAL KÖNYVÉRŐL Filozófiai műveiknél megszoktuk az elvont fejtegetéseket, a szigorú rendszerbe foglalt tanításokat, az előadás „szárazságát". Találkozhatunk azonban bölcselőkkel, akik esztétikai* lag gyönyörködtető formában, közvetlenül mutatják be az ol- vasúnak a gondolat születését, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Ez až az eset, amikor a világnézet «Io- rizmusokon keresztül nyilatkozik meg, de nem , azért, mert alkotója tán képtelen átfogó szemléletet nyújtani, hanem mert a választott tóma visszautasít mindenfajta hideg racionalitást, semleges kontemplá- ciót — azonosulást, érzelmi viszonyulást igényel. Meggyőződésünket védjük így a ráció eszközeivel, de maga a meggyőződés nem mindig magyarázható. Mindezeken felül mit tegyen az az ember, aki egyaránt felismerte meggyőződése alapjainak irracionalitását, másrészt a bizonyító apparátus nem kielégítő voltát is? Milyen perspektívából, milyen szempontból szemlélje tárgyát? A megismerés hagyományos formái általában a társadalom vagy a tudományos szemlélet forradalmi átalakulásakor prob- lematizálódnak. Tragikussá azonban két megismerési mód konfrontációja akkor válik, ha ez az összeütközés egyazon elmében megy végbe. Ez történt Blaise Pascal esetében is, akit korszakának gondolkodói közül tán a legfájdalmasabban érintett a tudományos és a vallásos világnézet ellentmondásossága; ő ezt a harcot magában harcolta végig. Matematikai tehetség volt, már 16 éves korában megírta első művét a kúpszeletekről; 1642-ben, 19 éves korában ő alkotta meg az első számológépet, és így joggal tarthatjuk a kibernetika úttörőjének. 1646-tól Torricelli* vei párhuzamosan vizsgálta a vákuum problémáját, és ő jött rá, hogy a barometrikus nyomás a tengerszlnt feletti magasságtól függ; ő fedezte fel a hidrosztatika alapvető törvényét, valamint jelentős eredményeket ért el a valószínűségszámítás területén is. Tudatosítva kísérleteinek forradalmi jelentőségét, a keletkezőben levő természettudományok experimentális jellegét hangsú- lyoísta. Pascal első összeütközése a jezsuitákkal éppen a „horror vaoui“ elvetése vagy megtartása körül robbant ki, A konfliktus a természettudományok területéről hamarosan az etika szférájába tevődött át. Pascal a jansenista predeszti- nációs elméletet védelmezte a jezsuiták kazuista erkölcsével szemben és mint a jansenizmus radikális szárnyának képviselője a kereszténységet kívánta megvédeni a jezsuiták újsko- lasztikus nézeteivel szemben. Ironikus és szarkasztikus levelei a jezsuiták ellen (Lettres provinciales) többek közt Mo- liére-t is megihlették (Tar- tuffe). A Vidéki levelek folytatásának tervezte a Gondolatokat Pascal, de elhatározását nem sikerült megvalósítania: a műből csak töredékek maradtak. Ennek oka egyrészt betegsége, másrészt a maga elé tűzött teljesíthetetlen feladat, a tudomány és a vallás, a tudás és a hit ellentmondásának kiküszöbölése volt. Pascal a permanens emberi megismerési folyamatot az isteni mindent- tudás és az animális semmit- nem-tudás közé helyezi és sok esetben, főként a megismerés határait, lehetőségeit és az érzések funkcióját illetően anti- cipálta Hume, Kant és néhány újkantiánus filozófus gnozeoló- giai alapállását. Azzal tisztában volt, hogy a matematika és a fizika módszereivel nem bizonyíthatók be a vallás „igazságai“, a hit argumentumait nem a ráció, hanem az érzés szolgáltatja. Az intuíció esetében „egyszerre, egyetlen szem- pillantással kell felismernünk — legalább egy bizonyos fokig — a dolgot, nem pedig lépésről lépésre haladó okoskodással“' (1. aforizma). Az „esprit de finesse“ fogalma Hume közvetítésével aztán az irracionalista Hamann filozófiájának alapelvévé válik, aki szerint az ellentmondásoktól jellemzett világrendet az ész nem, csak a beleérzés, a közvetlen megismerés képes' felfogni. Jaoobit ugyancsak az ateizmus elleni harca vezeti a közvetett megismerés elvetéséhez és az érzéseken alapuló érzékfeletti megismerés elfogadásához. A kétfajta megismerési mód egymás mellé állítását előszeretettel használta fel a kantlánus filozófia, majd rajta keresztül az egész protestáns bölcselet (a . magyar filozófia történetében is számos követője akadt a 19., sőt a 20. században is). Ezen az alapon szakította el egymástól Pascal a tudomány és a vallás, a ráció és a hit területét, állítva, hogy „a hit arra tanít, amit érzékeink nem tárnak fel előttünk, de nem az ellenkezőiét annak, 'amit látnak. Fölöttük áll, nem pedig ellenük szól“ (265. aforizma). Érzékeink és intellektusunk korlátolt ismeretet nyújt a világról; a jelenségek mögötti anyagtalan lényeghez vezet el bennünket a hit. Ennek a felfogásnak van aztán esztétikai vetülete is: a művészet éppen érzéki, emocionális töltete révén hivatott közvetíteni véges létünk és az abszolútum közt, egyedül a művészet képes sejtetni velünk valamilyen magasabb létformát. így ismét helyreáll az elveszett egység a természettudományok által vizsgált anyagi lét és a vallás tárgyalta természetfeletti közt. Az erkölcs is e két szféra közt foglal helyet. így körülírva Pascal alap- problémáját úgy tűnhet, hogy a Gondolatok nem más, mint a többi hagyományos apologe- tikai mű. Ez azonban érzéki csalódás. A könyv első olvasásra is a gondolkodó és elkötelezett ember örök problémáinak, erkölcsi hogyantovábbjai- nak sokoldalú elemzését nyújtja és az újraolvasáskor is újabb rétegeit tárja fel. A Gondolatok-on — a nyilvánvaló korabeli korlátoltságok ellenére — érdemes elgondolkodni. A könyv — Blaise Pascal: Gondolatok (Gondolat Könyvkiadó, Budapest) a közös könyvkiadás keretében került a szlovákiai könyvesboltokba is. MÉSZÁROS ANDRÁS EGV UTOPIA VÉGE Herbert IVIarcuse halálára 81 éves korában elhunyt Herbert Marcuse, aki a jelenlegi nyugati filozófusok között alighanem a „legzajosabb" hírnévnek örvendett. Marcuse élete ellentétekből és ellentmondásokból állt s ezeknek megoldhatatlansága világnézeti elméleteinek kiúttalanságát tükrözte vissza. Németországban született, egy gazdag ügynök családjában, s a „szennyes-kalmár“ környezet iránt — Marx kifejezésével élve — táplált undora a baloldali szociáldemokratákhoz vezette el. A Freiburgi Egyetemen Husserl és Heidegger tanítványa volt, az 1918—1919-es németországi forradalmi harcok idején pedig részt vett az egyik munkatanácsban. Később a hírhedt frankfurti iskola egyik megalapítója lett, ahol Adomával, Fromm-mai és Horckhei- merrel együtt megpróbálta a marxizmust az egzisztencializmussal, a freudizmussal és az anarchista radikalizmussal ösz- szeolvasztani. Hitler hatalomra jutása után az Egyesült Államokba emigrált, s itt kidolgozta a valóság KULTURÁLIS HÍREK □ Paul Newman, Vittorio Gassman és Bibi Andersson a főszereplője Robert Altman Quintet című „felnőtt tündérmeséjének". Allegória a hatalomról és a t ö rek vések rő’i, életben maradásról és halálról. □ A Szovjetunióban évente több mint 150 mozifilmet készítenek, mintegy 10 televíziós filmet, a dukumentusn- és tudományos filmek száma pedig meghaladja az ezret. Érdekes adat nz is, hogy a szovjet emberek átlagosan évi 16 alkatommal mennek moziba.. „totális tagadásának“ szélsőséges forradalmi eszméjét, és hogy a fasiszta totalitarizmus ellen harcoljon, a Stratégiai Szolgálatok Irodájának hírszerző tisztje lett. Vajon nem innen merített-e mélységes undorát az imperializmussal, az el- biirokratizált társadalommal szemben? 1951 óta Marcuse amerikai, úgynevezett elit egyetemeken — a Columbiai, Harvard, Kaliforniai Egyetemen — adott elő, könyvsorozatot jelentetett meg, amelyben szembetűnően megfogalmazta legfőbb radikális eszméit. Ilyen az „egydimenziós ember“ (egyik könyvének címe), a gondtalan és engedelmes fogyasztó, akit a jelenlegi kapitalizmus alakított ki. Ilyen „a tiszta tiirelmesség kritikája“ (egy másik műve), a burzsoá „tömegtársadalom“ látszólag nem erőszakos, valójában azonban „elnyomó kultúrájáé", és — a felhívás a „Nagy Visszautasításra". Ilyen a tudományos-technikai forradalom távlatainak pesszimista értékelése; továbbá a kínai „kulturális forradalom“ védelme a kommunista világmozgalom ellensúlyozására, a spontánságé és az utópiáé, a tudatos és célratörő forradalmi politika helyett, a régi kultúra szétrombolásáé, annak továbbfejlesztése helyett; végül a „felszabadulás“ reménye, ez azonban nem a munkás- osztályhoz fűződik, amelyet — Marcuse véleménye szerint — megrontott a fogyasztói társadalom, hanem a kisemmizett „kívülállókhoz“ — a faji és nemzeti kisebbségekhez, a munkanélküliekhez és a lumpenproletárokhoz, a diákifjúsághoz és különösen a „harmadik világhoz“. Nem meglepő, hogy Marcusé- nek ezek az eszmél a hatvanas évek „diákforradalmának“ szellemi fegyvertárává váltak, utó- pizmusuk azonban sok tekintetben előre meghatározta vereségüket. Ugyanezek az eszmék, amelyeket a burzsoá tömegtájékoztatási eszközök kelendő áruvá változtattak, aiaposan komp. romittálták a baloldali mozgalmat, és Marcuse számára kispolgári radikalizmusának a kommunisták részéről történő, igazságos bírálatával együtt a konzervatív erők gyűlöletével is járt. Az ifjúsági nihilizmus és terrorizmus szellemi atyjának nyilvánították, és bár jómaga megijedt az általa megidézett dzsinn túlkapásaitól, amiért a fiatal szélsőbaloldaliak kifütyülték — mindenképp el kell ismerni azt, hogy ő is felelős a „Nagy Visszautasítás“ általa elcsábított sok hívének tönkretett sorsáért. A tárgyilagos értékelésnél azonban arról sem lehet megfeledkezni, hogy Marcuse a harcoló Vietnam oldalán állt, hogy életének végéig a burzsoá rend szer engesztelhetetlen bírálója maradt, és Angela Davis például ezért nevezi őt tanítójának. Legutolsó interjújában Marcuse megállapította a kapitalizmus válságát és elvetette a parlamenti reformizmust, megerősítette hűségét a forradalmi eszmék és a tanácsrendszerhez való ifjúkori ragaszkodása iránt. Marcuse életének végét Kaliforniában, az általa elítélt „amerikai paradicsomban“ töltötte. Ez az oktatói tevékenységtől felmentett és elidegenedett, keserűséggel és kiábrándultsággal eltelt filozófus saját szavainak jelképévé vált, amelyeket egyik könyvének címéül választott. „Egy utópia vége“ JEVGENYIJ AMBARCUMOV JLiteratúraija Gazeta)- Oj filmek A BANDITA BALLADÁJA (cseh) Nikola Šuhaj, a betyár — Ivan Olbracht regényének le gendás hőse ismét feltámadt, illetve újjászületett, ezúttal a barrandovi stúdióban. A cseh alkotók • az irodalmi alapanyagot már több ízben is feldolgozták (többnyire színpadra alkalmazták vagy hagyományos film- sztorit kerekítettek belőle), dani népi játékokra és vásári komédiákra emlékeztető produkció született. Kissé szokatlan megoldás, de eredetiségéhez nem fér kétség. A cseh és szlovák közönség körében jól ismert betyártörté-- netnek a hagyományos módon való feldolgozása ma már ugyanis nem nyújtana újat a felenet a cseh filmből most azonban sajátos formát választottak: a színház és a film kifejezőeszközeinek ötvözésére vállalkoztak. És nem is sikertelenül. Az alkotás tulajdonképpen a brnói Na provázku Színház nagy közönségsikert aratott musicaljénak a filmvászonra adaptálása. Vladimír Sís az előadást nagyon ötletesen „kivitte“ a természetbe, a korábban kőszínházban játszott történetet most egy eredeti tisztáson játszatja el a színészekkel, fiatalok jelenlétében és közreműködésével. A fiatalokból verbuválódott közönség tehát nem csupán passzív nézője az előadásnak, hanem aktív résztvevője, szereplője is, hiszen a rendező őt is bevonta a játékba. Így afféle kollektív előadás, a hajSZOMBAT ESTI LÁZ (Josef Vítek felv.) nézőknek, a sztori újraismétlé- sének nem lenne sok értelme, s művészi szempontból értéke. A népszerű és kötelező olvasmányként ismert műveket napjainkban már csak újszerű feldolgozásban, új értelmezésben vagy megvilágításban szabad adaptálni. Vladimír Sís rendező a mű hőséről, Nikola betyárról lehántolta az évtizedek során rárakódott romantikus réteget, s a betyárt új köntösbe öltöztette; ezáltal természetesen új színezetet kapott a bandája, a kedvese és a sok ellenlábasa is. Az alkotó a történetet stilizálta, hatásos jelenetekkel tűzdelte meg, sajátos formanyelvet és fiimi kifejezőeszközöket alkalmazva, szép zenei aláfestéssel tette hangulatossá a filmet (amerikai) Világszerte nagy tömegeket vonz a mozikba az amerikaiak sikerfilmje, a Szombat esti láz. A siker egyik titka a főszereplő, John Travolta, aki élmény- számba menő táncával nyűgözi le a közönséget. Egy olasz származású amerikai fiatalembert játszik a filmben: Tony Manero hétköznap egy brookly- ni festékbolt készséges és alázatos eladója, szombat esténként azonban király, a diszkóklub legjobb a táncosa, a lányok kedvence, aki előtt hullámzó tengerként nyílik szét a tömeg a táncparketten. John Badham filmjének legfőbb erénye a realista ábrázolásmód és ez sikerének másik titka. Amerika városainak minbalettfigurákat próbál. A lány elutasító magatartásába a fiú nem nyugszik bele, megismerkednek, és kiderül, hogy Stephanie, aki maga is brooklyni, már félig kitöri ebből a körből. 'Öltözködése kifinomult, igyekszik leszokni brooklyni akcentusáról, hiszen ő már Manhattanben dolgozik. Míg Brooklyn az alsó középosztály lakta külváros, ahol szürkén, jellegtelenül telnek a napok, addig az izgalmas, bűvös Manhattan sziget a gazdagok és sikeresek világa. New Yorknak e két városrésze közt fényévnyi a távolság. Tony magaépítette világa, a diszkókirályság összeomlik, új célja: kitörni a szürkeségből és feljutni a csúcsra. John Travolta az amerikai film főszerepében den utcasarkán ott lődörög Tony és generációja. Nincs életcéljuk, sem erejük, sem lehetőségük kitörni lélekölő egyhangú életükből, de ha eljön végre a szombat este, ők is valakik lesznek. A diszkó szemkápráztató fényeibe belemerülve, törzsi szertartásra emlékeztet a minden hét végén megismétlődő táncuk. A film története elég egyszerű. Tony a diszkóklubban jelenlegi szerelmével az újabb táncversenyre gyakorol, amikor a majdnem üres terem sarkában megpillantja Stephanie-t, aki A kulcs ehhez a manhattani világhoz: Stephanie ... John Travolta nem nagy szí- nészegyéniség, de Fred Astaire óta a legjobb amerikai táncos. És sikerének titka nemcsak ragyogó tánca, hanem az is, hogy az amerikai fiatalok millióinak, a hétköznapi kisembereknek a jellegzetes képviselője. Életérzése a mai, céltalanul tengő-lengő amerikai fiatalok közérzetét testesíti meg. S ennek realista bemutatása a film legnagyobb pozitívuma. —ym— 1979. IX. 11.
