Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)

1979-09-08 / 212. szám, szombat

„JÓ SZERENCSÉT!

„AZ ÉLET KIRÁLYAI“ ŐSI BÁNYAVÁROSUNKBAN

Remegő kézzel ír. Konok kitartással estik ír és ír. Amikor pontot tesz a mondat végére, erősen leszorítja a papírlapot, s behunyja szemét. Egy pillanat, egy peirc alatt évek hosszú útján bandukol visszafelé a képzelete. Megállíthatatlanul, gyötrődve, hiszen olyan nagyon távol, messze-messze van minden, de ő bizeny hajszolja emlékezetét, képzeletét, mert mindent le akar írni, mert most, nyugdíjasként ez a munkája.

— Jó szerencsét!

Ahogy álmából

tér magához, úgy enged egy keveset összehúzódott szeme ráncain, azután a nagyothallók nyugodt félmosolyával, vidám tekintettel néz

reánk. Viszonozza

k ös zö ütésünket. tiarozi Pál elvtársat, a veterán pártharcost azon- ny ómban átöleli, velem meg keményen kezet szorít.

— Kell a bányász munkájához — mond j a —, de a legragyogóbb elképzelésekhez és

megállapításokhoz is kell legalább egy jó adag szerencse.

És Gudász Gyula elvtárs, a 81 esztendős, nyugdíjas bányássz, veterán pártharcos, akit e>zen a reggelen otthonában meg- látogatunjk, az asztal túlsó felén látható, legalább öt hat kilónyi iratkötegre mutatva arról magyaráz, hogy mi készteti őt írásra:

— Azoknak hagyom, akiket utánam választott ki a sors a bányászéletre. Meghalt a fiam, tavaly ősszel a feleségem. így hát azoknak írom, akik még élnek. Hadd olvassák, hadd tudják meg, hogy milyen volt a bányász élete. Akiit az élet királyának mondtak, minthogy az is, most is az, de ha kommunista volt...

Egy pillanatra elakad a lélegzete, mert a szilikózis, meg az asztma megállást parancsol. Nem pereghetnek oly gyorsan a szavak, mint az emlékezet fonalát gombolyító orsó, az akarat, szeretné.

Nincs is most különösebb szükség erre, hiszen a rozsnyói (Rožňava) Bányászmúzeumban őrzött, eredeti okmányok alapján tudjuk, hogy alapító tagja, első elnöke volt a rozsnyói bányászok pártszervezetének. Azit is tudjuk, hogy már 1925-ben kemény kommunistaként, szervezőként, az ifjúság kommunista szellemű vezetőjeként ismerte az akkori rendőrség. Megfősztották á 1 lampolgárságá- tól Is, majd arra hivatkozva, hogy felsőbányái (Szatmár megye, Románia) születésű, kitoloncolását javasolta.

Megemlitem neki:

— Más tájról, síkságról került ide.

— Úgy bizeny — mondja —, de itt lettem ?)ányász, meg kommunista. B e rn a d i n b á n y a

mellett kő-karámokban laktunk, tizenkét órát dolgoztunk naponta. Azután jött az első világháború, az orosz fogság, a Vörös Hadsereg, a hazatérés, a szervezkedés...

És már nyúl is az iratköteg

felé, hogy elővegye a feljegyzéseket, de kezére teszem a kezem.

— Értem, de maradjunk csak közelebb a jelenhez.

Behünyja szemét. Ül, üldögél. Fárad már a csend is a szoba hűvös homályában. Amikor múltba röppent gondolata visszaérkezik, reánk néz és beszélni kezd:

— A bányász az élet királya. Ha &hozza a vasércet, lesz gép, ipar, meg termelés. Ha nem. nincs is igazi élet. A felGudász Gyula elviárs diszegyenruháfában. Mellette Tőzsér Mihály nyugdíjas bánya- mester, a bányászmúzeum munkatársa

szabadulás után megkapta a bányász mindazt, ami neki jáT. Mellékes a magam sorsa, hogy igazán csak évek múlva kaptam vissza állampolgárságomat, meg csak ötvenben ismertéit el párttagságomat. A bányászélet változása azonban megtörtént.

Ahogy széles kézmozdulattal magyaráz, tehyerén feltűnnek a szakadt inaik kékes-zöldes csomói.

— A jó bányász tud hajtani, ha kell a pénz, ha érti, hogy mire kell a vasérc, de mindenekelőtt odaadó és megfontolt.

Ha nem mondja is, tudjuk a Bányászmúzeumban őrzött okmányok alapján, hogy azokban az években a Szadlovszky- bányában tized magával akár naponta is kiácsolta az aknát 150 méteren. Átlagos teljesítménye 142 százalékos volt. Később felügyelő, majd körzeti felügyelő volt a bányában. Nyugdíjba 1955-ben ment, minit a szállítórészleg diszpécsere.

Megemlítem neki:

— Szívesen lefényképezném abban a díszegyenruhában, melyeit akkor viselt, amikor megkapta a „Kiváló bányász“ kitüntetést.

Derűsen mosolyog.

— Megteheted, de csak akkor, ha bemegyünk a múzeumba és kikérjük. Furcsa felvétel lesz, mert a múltkor, amikor belátogattam a múzeumba, magamra próbáltam, és képzeld, nem tudtam begombolni. Kihíztam a ruhámból. Az igazi bányász igazi férfi, erős, jó alakú, én meg ugyebár már nyugdíjas vagyok, akinek az a dolga, hogy a visszaemlékezéseit leírja.

Azután komolyabbra fordítja a szót. Toll át felemelve nekem szegzi, akárcsak ezeket a szavakat:

— Mondok egy nevet. Fiatal.

U

1979

IX. 8.

Ott kezdi a bányászéletet, ahol én a bányamunkát abbahagytam. Beszélj vele!

És kemény tekintettel néz a szemeimbe.

Éliás Imre, a Mária-bánya szállít órészlegének a diszpécsere, 1955-ben, tehát abban az esztendőhen született, amikor Gudász elvtárs nyugdíjba ment. Akárcsak ő, ez a mosolygós és derűs fiatalember is más tájról, síkságról került ide, hiszen a Gálán ta melletti Vágán (Váhov cej született.

— Valójában itt lettem bányász — mondja —, mert úgy alakult, hogy érettségire készülve az építészet, majd a geológia érdekelt, bányaipari sza kosi tó iskolában folytattam tanulmányaimat, de igazán itt ismertem meg a bányát, és meg is szerettem.

Megemlítem neki, hogy jelenlegi beosztása ugyanaz, mint a veterán bányászé, Gudász elvtársé volt annak idején.

— Csakhogy azóta sok minden meg változott — magyarázza. — Ha járt is nálunk az öreg, ha ismeri is a mi bányánkat, legfeljebb csaik a hatodik szintig. Mi már a tizenharmadiknál járunk. Anni azt jelenti, hogy a sikeres munkához akarat, erő, meg modern gépek szükségesek, melyek karbantartásától a ml részlegünk gondoskodik. No meg legalább egy marék jó szerencse.

Szőijárása, ha mást mond Ss, mint a veterán bányász, az övéhez hasonlatos, mert így érvel:

— Persze, mindenekelőtt odaadó és megfontolt a mai bányász. Hajt, mert kell a pénz, érti, hogy mire kell a vasérc, de nemcsak puszta erővel hajt.

■M' %

■ „' JS «

A város egyik terén jelképes bányászlámpák díszítik a zenélő szökőkutat, mely minden műszakváltáskor a hányászindidót harangjátékként zengi IA szerző felvételei)

Éliás Imre, a Mária bánya szállítórészlegének diszpécsere

Ügyességével, tudásával is.

Jól ismeri a munkás- és bányászmozgalom történetét, de nem él benne hiányérzet, vagy fájdalom, hogy nem élhette át személyesen a legendás küzdelmeket.

— Sokait tettek. Sokan rendkívülit is. Tisztelettel, hálával adózunk nekik, miért érdemesek rá. Mi azonban a magunkét küzdjük — magyarázza —, mert nekünk más kor, más feladat jutott.

Neki személyesen az, hogy elnöke a Szocialista Ifjúsági Szövetség vállalati szervezetei közül a négyes számúnak. Még huszonöt éves sincs, de 36 dolgozó munkájának irányítását bízták rá, ami a bányában nem kis feladat.

— Az természetes, hogy én is kommunista szeretnék lenni — mondja —, tagjelölt vagyok, mert hiszen apám a nikkelkohó mellett dolgozik, kötelez az osztályhűség, különben pedig nekünk, bányászoknak utat mu tat a párt.

Búcsúzunk, de még megkérdezem tőle, hogy miként vélekedik saját sorsának alakulásáról, várható jövőjéről. Szemében szemérmes büszkeség, kézszorításában bizonyosság, s a felelet:

— Jól alakult, és jó is lesz, mert bányász vagyok. Ehhez csak még egy valami kell. amire minden bányásznak mindenkor szüksége van.

Értem, s ezért mondom ki oly hangosan a köszöntést:

~ Jó szerencsét!

HAJDÚ ANDRÁS

Bíráló légkörre

van szükség

VÁLLALATI PÁRTKONFERENCIA A LENINI MUNKASTÍLUS ÉRVÉNYESÍTÉSÉRŐL

A közelmúltban vállalati pártkonferenciát szervezett a humennéi Chemlon n. v. vállalati pártbizottsága, melyen az egymástól elválaszthatatlan politikai és gazdasági kérdésekről tárgyaltak. Ennyit tudtunk meg előzetesként.

A vállalati pártbizottság elnökét, Mictuü Kurty mérnököt azzal a céllal kerestük fel, hogy részletesebb tájékoztatást kérjünk a vállalat kommunista küldötteinek tanácskozásáról.

— A vállalatunkban politikai és gazdasági tisztségeket viselő, mintegy kétszázötven kommunista részvételével megrendezett pártkonferenciát elsősorban azért hívtuk össze, hogy a lenini munkastílus szélesebb körű gyakorlati érvényesítésének módját megbeszéljük, a mi feltételeink közepette — kezdte tájékoztatóját Kurty elvtárs.

— Kiinduló pontként — elemeztük a vállalatunk politikai és gazdasági életében elért eddigi eredményeinket, a kommunisták és a többi dolgozó helytállását, az állami terv feladatai teljesítésének érdekében végzett munkáját.

— Csupán egyetlen ténymegállapítás ürügyén vissza kell kanyarodnom az év elejére, amikor bennünket is érzékenyen érintett a kedvezőtlen energia helyzet. Januárban csaknem hatmillió korona értékű termeléskiesés következett be nálunk, amelyet dolgozóink már az első negyedévben pótoltak. Sőt, az árutermelési tervet 575 ezer koronával túlteljesítették. Nagyon igényes feladatok megvalósítása várt vállatunk munka* közösségére a második negyedévben is. A legnagyobb örömmel mondhatom el, hogy dolgozóink az SZNF 35. évfordulója tiszteletére vállait felajánlások zömét teljesítve, sikeresen zárták az első félév gazdasági mérlegét. Az árutermelés tervét 3,4 millió koronával túlteljesítették. A tervezett minőségi mutatóknál 0,9 százalékkal jobb eredményt értek el. Az exportfeladatokat hat hónap alatt több mint 12 millió koronával túlteljesítették. Azt is elmondhatom, takarékosan gazdálkodtunk. Megtakarítottunk mintegy 34,5 ezer kg kaprolaktámot, 3398 tonna tüzelőanyagot.

— Ezek szerint teljes az elégedettség?

— Erről szó sincs." örülünk eddigi eredményeinknek, .de elégedettek nem lehetünk. Még igen sok sürgős és igényes feladatot kell megvalósítanunk, hogy az év végi mérlegünk szintén kedvező lehessen. Megközelítőleg 1 milliárd 150 millió korona értékű terméket kell gyártanunk — fontos termelőrészlegek leállítása, illetve javítása közepette —, ami nem könnyű feladat. Szeretném hangsúlyozni, hogy maga a pártkonferencia egyáltalán nem volt öncélú. Mi — akárcsak felsőbb pártszerveink is

— nagyon kedvezően értékeljük ezt a tanácskozást, mert igen sok tartalékot, fogyatékosságot feltárt, s egyszersmind meghatározta a legszükségesebb politikai és szervezési tennivalókat. Időszerűvé vált — az amúgyis mindig aktuális — lenini munkastílus szélesebb méretű, gyakorlati érvényesítése a mi vállalatunkban is. Ezért tűztük ezt pártkonferenciánk napirendjére.

Ezzel a témakörrel kapcsolatban Kurty elvtárs tartott beszámolót. Mondanivalóját sűrítve így nyilatkozott:

— A lenini munkastílus alapelveiből kiindulva, felhívtuk a pártkonferencia résztvevőinek a figyelmét a felmerült problémák tudományos és

komplex megoldásának, az alkotókészség fejlesztésének szükségességére, a bírálat és önbírálat fokozására, a kollektív vezetés, az ellenőrző munka tökéletesítésére, a marxista—leninista eszmék iránti hűség megszilárdítfsára, a saját és mások munkájával szembeni igényesség növelésére, a párt és a dolgozók közti szorosabb kapcsolat kiépítésére stb. Igényeltük ezen a konferencián az eddiginél kritikusabb légkör

Michal Kurty, a Chemlon n. vállalati pártbizottságának elnöke

lEduard Žitňanský felvétele)

m eg ter em t és ét vállalatunkban, a fogyatékosságok, a felületesség, a hanyagság, kényelmesség elleni egységes harc kibontakoztatását, a kollektív vezetés hatékonyságának fokozását mind a párt- és társadalmi szervek, mind a gazdasági vezetés munkájában.

Kurty elvtárs a továbbiakban elmondotta, hogy a vitában felszólalók támogatták a vállalati pártbizottság által javasolt intézkedések valóra váltását. Kivétel nélkül szorgalmazták a pártmunka, a gazdasági irányító munka, a vállalati kádermunka tökéletesítését.

— Nagyon igazuk van ezeknek az elvtársaknak — folytatta Kurty elvtárs —, mert a lenini munkastílus gyakorlati érvényesítésében — a vállalati irányítás szempontjából is — döntő szerepe van a következetes kádermunkának. Mondhatnám úgy is, fején találták a szöget, mert ezen a területen nálunk is akad bőven íjavítanivaló. Mi azt valljuk, hogy az igazságról szemtől szembe, elvtársakhoz méltóan csakis olyan munkaközösségben lehet beszélni, ahol a vezető dolgozók is meghallgatják a munkájukat érintő észrevételeket, bírálatot. Tapasztalataink szerint nálunk is akadnak olyanok, akik „főnökös- ködnek“, akik szeretnének őket meg nem illető jogokat gyakorolni. E megnyilvánulások ellen, párt és szakszervezeti vonalon egyaránt, nekünk is komolyabban fel kell lépnünk. Itt bennünket is mulasztás terhel, tehát a mi munkánkat is javítani kell. Sajnos,, nem sikerült eddig felszámolnunk minden olyan fogyatékosságot sem, amely a káderek komplex értékelésében felmerült. Ezek az értékelések nem minden esetben nyújtanak az igazságnak megfelelő képet. Legtöbb esetben csak a pozitívumokat sorakoztatják fel, és nem beszélnek az értékelt személy hibáiról, gyenge oldalairól. Ezzel a „nagylelkűséggel“ tulajdonképpen az értékelt személynek ártanak legtöbbet. A pártkonferencia is úgy látta, talán éppen ezen a téren vár reánk, kommunistákra a legtöbb munka.

KULIK GELLÉRT