Új Szó, 1979. szeptember (32. évfolyam, 206-230. szám)

1979-09-06 / 210. szám, csütörtök

KARMESTERI PALCAVAL Ladislav Slovák nemzeti művész hatvanéves Newt nem csa-k ba z á nik ba n, hímem több világrész számos országában is ismeri a zene­kedvelő közönség. Ladislav Slovák nemzeti művész legran­gosabb zenekarok élein vezé­nyel, járja a világot, sikereket aratva öregbíti hazánk zenen hírnevét. A szlovák zenieku!tú­ra kimagasló egyénisége szep­tember 10-én tölti l>e hatvana­dik életévét. Pályája nem íistttköspálya. Tudását vasszorgalmú önműve­léssel és töretlen kitartással szerezte meg, így jutott el mű­vészetének mai magaslatára. Bratislavában született 1919- ben. Gyermekkorát Veiké Le- váren töltötte, ahol édesapjánál asztalosmesterséget tanult. La­dislav Slovák — bár szülei ze­neszerető emberek volaik — nem olyan környezetből származik, amelyben a zene központi he­lyet foglalt el a család életé­ben. ő viszont hetente kétszer látogatta a bratislavai Városi Ze n ei sk o la orgona-tan! ol y<a má t. Az is»kola igazgatója, Alexander Albrecht felfigyelt a tehetséges fiatalra. Ladislav Slovák ebben az időben ismerkedett meg a zenei rod a 1 om szi m f onlkus-voká - lis gyöngyszemeivel. Később a Konzerva tériumban orgonasaa k- ra inatikozott be. lit két tapasz­talt pedagógus, A. Ledvina és Németh-Šamorínsky István ta nítványa volt. Az orgonaszókét 1942-ben, három évvel később pedig a vezénylési szakot is el­végezte, K. Schmipl professzor­nál. Kezdő muzsikusként 1945-ben m bra'tiislavai rádióhoz került, zenei rendezőnek. Az állás nem elégítette őt ki, ezért lehetővé tették számára, hegy vegyeskó rust szervezzen. Vezetése alatt az amatőr szinten álló kar rövid időn belül hivatásos énekkarrá feilőd-öfrt. Pár év múlva, 1948- ban már a rádió énekkaraiként szerepel. Ladislav Slovák kerek tíz éven át vezette az énekkart. Ké>iőbb a kórus kivált a rádió kötelékéből és Szlovák Filhar­móniai Kar néven a Szlovák Fi'harmónia szerves részévé vált. A ma már európai hírű és magas színvonalon álló kórus­nak Ladislav Slovák rakta la az alapjait. Karmesteri művészetének ki­bontakozásában két nagy mes­ter játszott fontos szerepet; Václav Talich, a nagy cseh di­rigens és Jevgenyij Mravinszkij, a Leningrádi Filharmónia veze tő karmestere. /CSTK — jelvételi Bratislavában az újonan léte­sült Zeneművészeti Főiskolán Václav Talich nemzeti művész első hallgatói között volt La­dislav Slovák is. Termékeny évek voltaik ezek számára. Slo­vá knak alkalma volt a nagy mestertől nemcsak tanulni, ha-t nem a munkáját is figyelte a Szlovák Filharmónia Zenekará­nak próbáin. A művész szíve­sen emlékezik ezekre az évek­re, Václav Talich lenyűgöző egyéniségére és csodálatos mű­vészetére. A főiskola sikeres befejezése után 1954-ben a Leningrádi Filharmóniában Jevgenyij Mra- vinszkij asszisztense lett. Itt is­merkedett meg az orosz és szovjet zene k i meri t hetet le n kincstárával. Tanú Imán y út já inak befe jezése után a bratislavai Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekará­nak a vezető karmestere lett, s i hamarosan vendégszereplésre hívják a Cseh Filharmonikusok. A hites eseti együttessel 1959- ben hangversenykörútoii vesz részt; vezényel Új-Zélandon, Ausztráliában, Japánban, Kíná­ban. Indiában és a Szovjetunió ban. Gyakran vendégszerepel a Szlovák Filharmóniában is, s 1961-ben kinevezik a zenekar vezető dirigensévé. Etiől az időtől Ladislav Slovák munkás­sága elválaszthatatlan a Szlo vák Filharmóniától. Vezetése alatt a zenekar re­pertoárja új. nagyszabású mű­vekkel gazdagodik. Sosztako- vics szimfonikus műveinek, Honegger, Sztravinszkij, Bach monumentális szimfonikus-vo- kális szerzeményeinek kiváló előadása nagy vonzereje Brati­slavu zenei életének. „Ladislav Slovák Dniitrij Sosztakovics müveinek legjobb ismerője Csehszlovákiában“ — írják róla a hazai lapok 1971-ben, a XIV. szimfónia bemutatója után. A művész legnagyobb érde­mei közé tartozik a szlovák ze­ne ápolása, új művek betanítá­sa és bemutatása. Eugen Šu­chorí, Alexander Moyzes, Ján Cikket, Dezider Kardok, Andrej Očenáš számos szimfonikus müvét ő mutatta be a Szlovák Filharmónia zenekarával. A mester gyakran turnézik. Ausztráliában Melbourneben és Adelaide-ban dolgozott hosz- szabb ideig, s vendégszerepeit Japánban. A Cseh Filharmónia zenekarával hangversenykör­úton vett részt Kanadában és az Egyesült Államokban, a prágai Nemzeti Színház együttesét az NSZK-ban és Spanyolországban vezényelte, ahol Bohuslav Mar­tinu Görög passióját adták elő. 1972-től néhány évre elvál­lalta a prágai FOK zenekar ve­zetését is. Pedagógusként is működik, a fiatal karmester- nemzedéket tanítja a líra tisla- vai Zeneművészeti Főiskolán, ahol az idén professzorra ne­vezték kii. Művészetét számos kitünte­tés fémjelzi. Először Az építés­ben szerzett érdemekért kitün­tetést kapta meg, majd a Kle­ment Gottwald állami díjjal jutalmazták. Az érdemes mű­vész cím után 1977 ben társa­dalmaink Ladislav Slováikot a nemzeti művész címmel tün­tette ki. SCHLOSSER KLÄRA Elmúlás és újjáéledés Gerstner István tájképei a Csallóközi Múzeumban A dunaszerdahelyi (Dunaj­ská Streda) Csallóközi Mú­zeumban a napokban nyílt meg Gerstner István festőművész tárlata. A kiállított alkotások a festő munkásságának közel egy évtizedéből nyújtanak vá­logatást, tanulmányai lehig­gadt, átszűrt lényegét ismerte­tik a tárlatlátogató közönség­gel. Gerstner István a képzőmű­vészeknek ahhoz a csoportjá­hoz tartozik, akik közvetlenül és élénken reagálnak környe­zetünk változásaira, a ben­nünket körülvevő valóságra. Témaválasztásának középpont­jában szinte kizárólagosan a tájképfestészet áll. Szülőföld­je az Ipoly, a Garam és a Du­na összefolyásának területe, ez a valóban festői táj is jelentős szerepet játszott abban, hogy az alkotó érdeklődését a táj- ábrázolasok felé fordította. Kö­tődése a természethez motivál­ja azt a törekvését, hogy élmé­nyeit, benyomásait számunk­ra meggyőző, szuggesztív for­mában tárja elénk. Festészetének alakulására hatással volt a XIX. századi orosz realista festészet, a szov­jet művészek alkotásai, merí­tett az impresszionista és posztimpresszionista hagyomá­nyokból, de megismerkedett a hazai művészek alkotásaival, munkásságával is. Mindemel­lett Gerstner István sajátos formanyelv kialakítására tö­rekszik, egyéni képzőművészeti kifejezőeszközöket használ. Sohasem a táj vagy az ábrá­zolt tárgyak egyértelműen ter­mészethű, topografikus pontos­ságú • ábrázolása a célja, ké­pein a természetes fényhatá­sok nap- és évszakonkénti vál­tozásának rögzítését igyekszik _^lérni. Képein mindig azt a tájat akarja megörökíteni, amellyel kifejezésre juttathat­ja a természet lényegét, azt az örök ritmust, ami magába fog­lalja a természet állandó kör­Gerstner István: Napfényes taoasz (olaj/ forgását, az elmúlást és az új­jáéledést. Vásznain megelevenednek a Párkány (Štúrovo) környéki lágy lankákká szelídülő /dom­bok, a Garam és a Duna men­te csendes, háboríthatatlan nyugalmat sugárzó zugai. Táj­képein a rétek zöld foltjait a vízmenti táj melankolikus vagy színekben tobzódó őszi hangu­lata és a kopár, sivársárgában is lenyűgöző téli természeti motívum váltja fel. Alkotásain érződik a termé­szetszerető ember, a festő ben­sőséges együttélése a tájjal. Képei talán éppen ezért men­tesek az összhang rovására részletekre bomló erőltetett képi megfogalmazástól. A táj letisztult lényegét, hangulat­meghatározó jellemzőit ábrá­zolja, amit a leegyszerűsített, néhol dekoratív elemekkel tar­kított kompozíció még csak jobban kiemel. Kifejező eszközeinek összes­sége teljes egyetértésben meg­fér képeinek motivációjával, mondanivalójával. Kompozíciói­ban a legnagyobb szerephez a szín jut, aminek segítségével építi fel a formákat, s így éri el a felület térhatásait. S bár a vonalas ábrázolásmód képei­nél háttérbe szorul, az alkotá­sok dinamizálása, a képfelület aktivizálása néhol ennek a té­nyezőnek a kihasználása kész­teti a festőt. Festményei hangulatát, lírai- ságát vagy emotív hatását Gerstner István színválasztá­sával is hangsúlyozza, az elé­rendő cél érdekében variálva a szűk, visszafogott színskála a paletta dominálóbb színeivel. Néhol a színeket megfosztja lokális leíróképességüktől, ez­zel is fokozva munkáinak de­rűs, optimista hatását. Végezetül hangsúlyozhatjuk, hogy Gerstner István állandó érdeklődését a táj iránt az a művészi hitvallás motiválja, hogy igaz vallomással számol­jon be képein természeti kör­nyezetünkről, arról a környe­zetről, amit hajlamosak va­gyunk rohanó ritmusú életünk során figyelmen kívül hagyni. Ez a kiállítás művészi élményt nyújtva is a természet szerete- tére és tiszteletére tanít ben­nünket, a tájban rejlő szépség és harmónia felfedezésére buz­dít. NAGY KORNÉLIA Nótafa — mély gyökerekkel 1. A helyenként zsombékba ölel­kező fű élénkzölden kapaszkod­na az égig; látható, az udvarra régen hajtott be szekér. Derék- szfjnyi tér. Tövében narancs­sárgán virító virágágyással tég­lakerítés zárja az egyik, a fe­hérre meszelt csapott farú ház a másik oldalát. Mögöttünk a kenőcsért csikorgó kapu, szem­ben a gazdasági udvar drótke­rítése. Azon túl a kicsike ku­koricás. Rézsút ülünk. Fityulával kör­befont arcán az örökös készen­léti állapot, mely távolra tolja tőlünk, majdcsaknem kizárja áramkörünkből a kőhajításra kiszabott aszfaltutat, a szem­közti háztetők légterében vad­zölden lebegj akácokat, s ma­gát a falut is, a köréje ivelődő buja hegyhátakkal. Egyik ez az idős asszony azok közül, akik őrzik bútoraikat, portáikat, szőlőjüket, anyanyelvűket, da­laikat. Nem hagyják beleham- vadni őket az ürességbe. Leg­alábbis, ez derült ki néhány órás beszélgetésünkből. 2. — Itt születtem, Béden, nem ebben a házban, de ezen a por­tán. Jól termő ez a vidék, igy hát innen csak két-három csa­lád járt summázni. Néha én is elmentem napszámba. — Ketten voltunk testvérek. Nővérem hat esztendővel volt idősebb. Télen édesapám haza­jött a favágásból, mire én vé- giglejtettem tánccal, megtöltöt­tem énekkel a szobát. Hatéve­sen libákat legeltettem, akik­nek este szoktunk énekelni: „Egyetek, egyetek libáim, nagy begyeket rakjatok, holnaphoz is hagyjatok, ha becsuklak az ólba, se ennetek nem adok, se innotok nem adok." — Édesapámat vitték sorozni az első világhálKjrúba. Volt ls itthon hercehurca. De máshol se voltak a fejüknél. Igen meg­nőtt akkor a félelem. Anyámat is meghasogatta, de azért da­lolt. — Tehénőrzésnél egymástól füleltük el a dalt. Aztán fonás­ra hajlott a kezünk. Nem adtak mást, csak hegyeszöszt, abból csavartam fonalat zsáknak. Ott is tanultam dalt, és menyegző­be is jártam a nővéremmel. Ha ott voltunk, mindenki énekelt. És minden jelesebb naptári eseményhez illeszkedett ének, dal, mondóka ... — Mint a héja, olyan gyor­san ragadott magához az uram. Iskolából ugortam a házasság­ba, mert huszonhatban érkezett a férjem, Fülöp Imre. Menyhei volt, akkor tizenkilenc éves. Apám hozta Pogrányból, ott szolgált. Két gyermekünk lett. A lányom hamiskásan énekel, de a fiam tudott énekelni. Hat­vanháromban elgázolták. Az uram is abban az évben halt meg. Zavarodott esztendő volt, nem beszélek erről. Én éldegé­lek, meg a lányom, de láthatja, invalidos... — Jaaaj. a második háború tiszta fájdalom. Mit beszélhet­nék róla? Daloltunk akkor is, dehát nem mindent, mert az uram haláláig sem daloltam mindent. Most már énekelek, amit ismerek, csak össze kell hozzá szedni az eszemet. — Amikor itt járt Kodály Zoltán, még igen kicsi lehettem, mert nem emlékszem rá. Öt­vennégyben már Vikár László­nak énekeltem. Ág Tibor az ötvenes évek végén jött először. Azóta sokan járnak. Van uno­kám, aki mányikának hív, mert nálunk az az öreganya, a do- doka meg az öregapa. Bent la­kik a városban, de ő már nem tud énekelni... — Mikor megyek föl a sző­lőhegyre, akkor is énekelek. Mondják is a többiek: halljá­tok-e, jön a Fülöp Mónika. Az öt ár. szőlőnek eladom a ter­mését, tavaly kétezer koroná­ért. De abból ötszázat adtam a férfinépnek, aki ásta, három­százanként a kékgálicra meg a műtrágyára, aztán fuvarra, más segítségre elment hatszáz. Ta­valy bizony csak háromszáz ko­ronáért kötöztem az othellót, pedig az nő, mint a bolond. Egyébként minden munkát ma gam végzek a szőlőben, pedig légcsöves, reumás és öreg va­gyok. Az államtól hatszáz ko­ronát kapok én is, a lányom is. Ebből élünk. De nem adom el a szőlőt. Az az enyém, azt örö­költem. Aztán meg azt nézzem, hogy ez az a szőlő, amit elad­tam, hogy meneküljek a mun­kától? Nem adom el, az uram művelte, együtt műveltük . Daloltunk akkor is, dehát nem mindent (Ľubomír Švihla felvétele) — A hegyről a látóhatár Vi- csápig visz, de jártam már Kecskeméten, Prágában is, és többször utaztam népdalverse­nyekre, Tavaszi szél re ... Ol­vasok, „ televíziózok, kézimun­kázok. Dolgozom, amennyit a l»etegség megenged. Hát ha már megszülettünk, legyünk hasz­nosak. Életem szomorúsága,, hogy az uram korán meghalt. Legjobban olykor fáj, ha elő­kerül a férfimunka, és ő nincs. Csak fizetségért kapok embert. Akkor voltam én boldog, ami­kor az urammal együtt bírtam a munkát, mindent. Dalt is tud­tam akármennyit, osztogattam is az olyanokat, amilyeneket senki sem hallott. A legtöbbet azért édesanyámtól szedtem. Sokat adott, sokat... Én meg, aki csak azóta jött, mindenki­nek énekeltem, hogy ne marad­jon véka alatt semmi... 3. Időközben kendőt köt, szvet- tért borít a vállára, pedig tom­bol a nap. Amikor Kodály mint­egy hetven éve a faluban járt, azt találta leírni, hogy az álta­la itt felgyűjtött archaikus da­lok néhány évtized alatt a fe­ledésbe merülnek, hiszen csak a legöregebb nemzedék ismeri őket. Amikor Ág Tibor népzene­tudósunk mintegy ötven év múlva, 1960 körül Fülöp Móni­ka nénitől régi stílusú dalok eléneklését kérte, nemleges vá­laszt kapott, mivelhogy azok a dalok nem megfelelőek a korá­nak. Aztán hát 1963-ban bekö­vetkezett a kettős családi tragé­dia, és Mónika néni teljesen megnyílt a dalnak. A Zobor vi­déknek megfelelő előadásmódja kristálytiszta, s a legrégibb ha­gyomány szerint énekel. Úgy tűnik tehát, hogy a néplélek érzékenysége, finomsága, a le­nyűgöző valóság lelket fölhasí­tó örvénylése a titka annak a folytonosságnak, amiről már Kodály is lemondott. És e foly­tonosság állandóan felszínre bocsátja gyöngyszemeit. És Fülöp Mónika immáron szemmel láthatóan az átadás akaratával és hitével nekem, a fiatalnak énekel. Gyönyörű bal­ladát, ma is bozótvágó népda­lokat. Most olyan, mint egy balladai madár, aki ezer szál­lal kötődik önmagához, múlt­jához. „Merem állítani — idé­zem föl magamban Ág Tibor szavait —, ha lenne olyan ki­tüntetésünk, mint a Szovjet­unióban és Magyarországon van, Fülöp Mónika már régen a népművészet mestere lenne, hiszen véletlenül sem énekel olyant, ami nem népdal.“ Tisz­ta forrás, a legtisztábbak egyi­ke, mormolom némi nyugtalan­sággal, s fülemmel, szívemmel, lelkemmel igyekszem hozzáköt­ni magam. Hozzá, a sokszor megtépázott nótafához, aki gyö­kereivel hozza felszínre a nép emlékezet tárnáiból mindazt, ami könnyít, ami feloldoz. SZIGETI LASZLŰ 1979 IX. Bľ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents