Új Szó, 1979. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1979-06-29 / 151. szám, péntek

Örkény sirató A kedves Olvasó, aki jú­nius 13-tól 21-ig nem volt Prágában, a Reprezentál ciós Házban, nem ült naponta, kora délelőttől késő estig, a színes Philips-készülékek köré kialakított bokszokban, a honi és külföldi vendégek, rende­zők, színészek, filmforgalma­zók, tévétársaságokat képvise­lő vezetők, újságírók, vagyis 'a szakma körében, a rövidebb- hosszabb szünetekben nem hű- tötte vagy fűtötte magát a hí­res cseh sörök valamelyikével, nem vett részt az egyes bemu­tatókat követő, de valójában ke­vés tartalmas sajtóértekezle­ten, nem ámult azon, hogy a megadott menetrend szerint kezdődött és fejeződött be a műsorok vetítése és nem unat­kozott, amikor egymás után há­rom filmben is azonos töltésű és hangvételű képsorokat per­gettek, vegye úgy, hogy jelen volt a fesztiválon. Mert a lé­nyeget, az ötvenhárom verseny- műsort tekintve, e sorok írója nőm látott semmi olyat, amit már az Olvasó is ne látott vol­na a képernyőn, akár váloga­tós, akár mindent fogyasztó té­vénéző. Lapozgatván noteszomban, képzeletben visszajátszván a műsorokat: kevés újdonsággal találkoztam, ritkán okoztak meglepetést a tartalmak, még ritkábban a formák, a sajátosan televíziós megoldások, drama­turgiai fogások között több volt a hagyományos, jól bevált, sab­lonos, mint az újszerű, a mo­dern tévétechnika, elektronikus technika kínálta végtelen lehe­tőségekkel is inkább — és mű­vészileg alakított műsorokban — azok a rendezők éltek, akik zeneműveket televíziósítottak meg. Leírom, amit több bemu­tató közben mormoltam magam elé: film ez és nem tv-dráma, csak éppen tévések készítették. Félreértéseket elkerülendő, e megjegyzést pusztán jellemzés­nek szánom és nem értékmérő­nek, és ezúttal az sem célom, hogy műfaji fejtegetésekbe bo­csátkozzam, a drámai, ábrázo­lás televíziós eszközeiről ér­tekezzem, mert még a kiemel­kedőbb műsorok bővebb tárgya­lására sincs elegendő helyem. És még ismertetnem kell, ha csak kivonatosan is, milyen tv-alkotások szemléje az Arany Prága fődíjért — most tizen­hatodszor megrendezett — fesz­tivál. Olyan eredeti tv-játékoké és -filmeké, irodalmi és szín­művekből készült tv-változato- ké, melyek a ma emberének problémáját ábrázolják, kieme­lik a pozitív emberi értékeket, harcolnak a társadalmi haladá­sért; a zenei alkotások kate­góriájában zenedráma, szimfó­nia, kamarazene tv-változata, továbbá müvészportré, a zenei nevelést elősegítő vagy zene­népszerűsítő műsor szerepel­het, egyszóval olyan produk­ciók, melyek megkönnyítik a művészeti értékek befogadását, a zeneművészet hatósugarának kiszélesítését a nagyközönség­re. Erre a mostani szemlére, mindkét kategóriában, 1978 ja­nuárja után készült műsorokat nevezhettek be, lehetett közöt­tük akár egy sorozat egésznek tekinthető, egészként értékel­hető egy, vagy több részből egybeszerkesztett darabja. Meg­határozó a fesztivál jelmonda­ta is, A képernyő szolgálja a megismerés és a nemzetek köz­ti megértés eszméjét. A szép gondolatnak, melyhez a nem­zetközi gyermekév jelentése is társult az idén, többé-kevés- bé megfeleltek a világ harminc­hat — szocialista és nem szo­cialista — országából beneve­zett és besorolt versenyműso­rok, (30 az első, 23 a második kategóriában). De az föltűnt, hogy a fesztivál képernyője ja­varészben komor tartalmakkal szolgálta a nemes célt, eszmét, csaknem valamennyi verseny- műsor szomorú, fájdalmas, jaj­jal, sírással aláfestett véres, tragikus képeket sorakoztatott föl az életből, életről. És ezek a képek már az első napokban befagyasztották a fesztivál han­gulatát. Ügy igazán, egyetlen műsoron sem derülhettünk föl. Nagyon egyhangúra és egysí­kúra sikeredett a program, anu még akkor is elgondolkoz­tató, ha, sajnos, bolygónk na­gyobbik felén a 2000. év kö­zelében is több van a szenve­désből, kizsákmányolt, megalá­zott emberi életekből, tragikus egyéni és közösségi dilemmák­ból, helyzetekből. Ezek föl és megoldását, a társadalmi igaz­ságtalanságok, ellentmondások leleplezését a tévé nem csupán komor műfajokban, komor esz­közükkel segítheti elő, mint ahogy, a fesztiválon kívül, nem is csak ezekkel segíti elő. A haladó gondolat számos olyan, a tévében is honos, műfajban kifejezhető, amely belefért vol­na a szemle keretébe is. A drá­mai művek kategóriájában nem a szórakoztató műsorokat hiá­nyolom, hisz azoknak Mont- reux-ban van a találkozójuk, hanem a műfaji és tartalmi vál­tozatosságot. M indez azonban nem mond ellent annak, hogy volt az első kategóriában nyolc-tíz olyan alkotás, amelyeket a mű­sorvásárlással megbízott szak­emberek, a zsűri és e beszá­moló szerény televíziós művelt­séggel rendelkező fogalmazója szívesen látott, mert művészi élményben részesítették, vagy számára új, megdöbbentő té­nyeket tártak föl, bár nem min­den esetben kifogástalanul. Nem érdeklődtem a zsűrinél, de azt hiszem, egy ragyogó szí­nészi teljesítménnyel nyerte el a fődíjat a szovjet tévét kép­viselő, mában játszódó kedves örmény film, az Arevik, mely­ben Szofiko Csiaureli nem csu­pán bájos jelenség volt, ha­nem finom eszközökkel alakító főszereplő is. Bravúros opera­tőri munka (Vincent Rosinecé) emelte a meglehetősen egye­netlen színvonalú mezőny fö­lébe a Puszta udvar című cseh­szlovák versenyfilmet, mely esztétikus, szlovák népi motí­vumokkal átszőtt képekben ele­venítette föl egy szerelem tör­ténetét, a második világháború előtti időkből, meg-megvillant- va a szociális hátteret is. Ma­daras József és a francia Georges Wilson megrázó erejű színészi alakításával tűnt ki a Gorkij-novellából Vámhatár címmel készült magyar film. Nekem mégis elsősorban azok a munkák tetszettek, melyek középpontjában a gyermek állt. Ezek közül hármat emelnék ki, első helyen a lírai atmoszférá- jú Guernica második fája című spanyol versenyfilmet, nemcsak a fasizmus- és háborúellenes mondanivalója, humánus üze­nete miatt, hanem a művészi kivitelezés miatt is. A spanyol polgárháború idejére Belgium­ba költöztetett baszk gyerekek egy csoportjának korántsem derűs életét meséli el az ötré­szes sorozat másfél órára szű­kített változata, néhány rend­kívül tehetséges, mély átélés­sel alakító gyerek közreműkö­désével. Megindítóan szép film­mel szerepelt a belga televízió, a Kegyben ifjú hőse katolikus iskolában nevelkedik, ahol szembekerül a vallással, hamar férfivá érleli egy nő iránti sze­relme, végül az osztálytársak, akik már régóta kommunistát láttak benne, megvető pillantá­sának kíséretében Spanyolor­szágba távozik, ahol interbrigá- distaként harcol. Lírai és drá­mai képek váltották egymást A felnőtt nővér és kis öccse című finn filmben, mely egy egészségtelen, ütésektől, vér­től sem mentes családi életet élő szülők ártatlan gyermeké­nek szomorú sorsát tárta elénk, a közönyöseket is fölrázó erő­vel. Volt egy két ilyen pillana­ta a londoni Thames Television Én vagyok az álmodozó Mont­real című filmjének, a minden­napos belfasti brutalitásokról. Zenével, dallal kezdődik, jó­kedvű fickó a főszereplő éne­kes mindaddig, amíg bele nem keveredik, illetve a körülmé' nyek bele nem keverik testet és lelket, egyaránt megkínző eseményekbe. Korszerű fölfo­gásban, tulajdonképpen egyet len gépáliásból készült a sváj ^ ci Lehman utolsó napja című kamara jellegű tv-játék. Feszes dialógusokban bontakozik ki egy nyugdíjba vonuló postai al­kalmazott tragikus végű sorsa. Az öregedés fájdalmas problé­májával egyébként más művek is foglalkoztak. A bolgár és a lengyel film kevésbé értékel­hető művészi szempontból, mon­danivalójuk viszont időszerű, fontos, közérdekű. Mindkettő termelést film, a fiatal szocia­lista értelmiségi dolgozók beil­leszkedésének, nemzedéki prob­lémákkal is terhes kérdését fe­szegetik szókimondón, méghoz­zá olyan formában, hogy nem lehet észrevenni rajtuk Alek- szandr Gelman Egy pb-ülés jegyzőkönyve című színművé­nek, illetve a belőle készült filmváltozat hatását, tegyem hozzá, termékenyítő hatását. H ogy a televízió mennyire alkalmas kortárs és klasszikus zenemüvek adaptá­lására, igazolta ez a mostani szemle is. A legparányibb nüanszok iránt is fogékony ka­mera, különböző állásból, gyak­ran váratlan szögből, a fény- és színhatások fölhasználásával él­ményt nyújtó felvételeken, montázsolt képekben hozza kö­zeibe az énekesek arcát vagy a balettművészek alakját, moz­dulatait. Valóságos zenélő ké­pek megalkotására képes a tévé. mondhatnám élve az alka­lommal. Egyetlen kamera mű­ködtetésével, egyetlen vágás nélkül, pontos koreográfusi és igazi televíziós munkával kelt életre Sztravinszkij Tavaszi ál­dozás c. balettje a nyugatnémet ZDF lebilincselő, színgazdag — végül is fődíjat nyert — film­jében. Szép alkotás Leoncaval­lo Bajazzók című operájának magyar televíziós változata, Sass Sylviával és Malis György- gyel a főszerepekben. Még in­kább televíziós mű a kölni ARD által megfilmesített 12. száza­di passiójáték. A második ka­tegóriában szereplő versenymű- sorok közül több igazolta azt is, hogy a tévé igenis hatékony eszköze lehet a zenei nevelés­nek. a zenei ismeretek gyara­pításának. Az ilyen célzattal született műsorok közül kie­melkedett a csehszlovák film, A hangok múzeuma és világa, a Rogyion Scsedrin alkotói mű­helyébe bepillantást nyújtó szovjet film, a Leningrádi Ki­rov Színház balett-társulatának múltját és jelenét, illetve az utánpótlás képzésének egy-egy mozzanatát bemutató francia film, tovább az iskolás kor előt­ti gyerekek zenei nevelésével foglalkozó ötletes finn alkotás. Nagy érdeklődés előzte meg a BBC Beatles-együttesről, ponto­sabban a két szerzőpárosról, Paul Mc-Cartney-ról és John Lennonról készített műsorát, amely azonban — a nagyszerű, látványos televíziós megoldá­sok ellenére — kisebb csaló­dást keltett, talán mert a Beat- les-fiúkat vártuk a képernyőre, de csak néhány fényképen je­lentek meg, helyettük mások, távolról sem olyan kiváló ze­nészek játszották, mondták, énekelték a Beatles-történetet. Volt néhány népzenei műsor is a programban, de csak a lon­doni IŤV filmje kívánkozik ide, politikai súlyával. A Dél-afrikai Köztársaságban, Soweto elővá­rosában és Johannesburg egyik diákszállásán forgatták, ahol az emberek, a betiltott gyűlé­seket, politikai találkozókat kö­zös zenéléssel helyettesítik, ilyen módon kifejezvén tiltako­zásukat és ellenállásukat a faj üldöző rezsimmel szemben. A további tudósításokon, és néhány még közreadás­ra váró fesztiválanyagon kívül ezúttal ennyit, kedves Olvasó, aki, ismétlem, látott már ilyen műsorokat, ha nem is ugyan­ezeket. Biztos vagyok azonban abban, hogy ezekből kerül majd az Olvasó képernyőjére is, (sőt, most jut eszembe, a fesztivál ideje alatt, a szakmá- vel egyszerre, megtekinthetett néhányat a Csehszlovák Tele­vízió második programjában.) Mert azért sok alkotás elkelt a fesztiválon, vásároltak egy­mástól a különböző tévétársa­ságok, hogy elősegítsék a jel­mondatba sűrített nemes eszme terjedését,, szépítvén az embe­ri életet mindenütt a világon. BODNÄR GYULA Valahogy úgy kellene búcsúz ni Örkénytől, ahogy Örkényhez illik. Fanyarul. Talán egy viszláttal, de ehhez nincs mer szem. Ezt csak ö merné meg tenni. Vagy a groteszkbe, az ünkinzá nevelésbe menekülni, hogy a kin, a fájdalom elvisel­hetőbbé enyhüljön. Erre is csak ő volt képes. „Visszamegyünk a nagy büdös semmibe“, rnond ta egyik egypercesében, s eképp nyugtázta, „nem olyan nagy eset“. Cinizmus, mint vér, mint a lélek,'a szellem pajzsa? Nem. Örkény soha nem cinikus, iró­niára való hajlama annál bur- jánzóbb. Örkény a fájdalom elöl groteszkbe menekülő lélek, aki az életet szakadatlan szerep- játszásnak minősítette, s mivel tartott attól, hogy szereppé tor zulhat egyetlen őszinte gesztu­sunk, az agóniánk, két évvel ez előtt megírta a ",Rózsakiállítás“ című remekművét. Nem a halál, hanem a .halált áruvá becsmér­lő önmagunk ellen. Tükört ál­lít, kegyetlent .4 groteszk pe tárdáit robbantja elménkben, s mint csínytevésenek örülő kö­lyök, kuncog rajtunk, mert ki­csordult a könnyünk. Azt mondjuk, sajnáljuk a halottat, pedig önmagunkat sajnáljuk. Mi lettünk szegényebbek, nem ő, csak éppen nincs erőnk ezt be­vallani. A „Rózsakiállítás“ ezért könnyeztetett meg, mert képte­len voltam kivédeni a belőle áradó valóság támadását. Mint ahogy ő is képtelen volt az ér­telmi és érzelmi hatásokkal megküzdeni, amikor néhány év­vel ezelőtt Los Angelesben ven­déglátói kocsijukkal kivitték a tengerpartra. „Hat sáv ide, hat sáv oda, özönlik az autófolyam. Itt láttam egy vak embert egye­dül állni, át akart kelni a túl­só oldalra. Nem tudom, mióta állt ott az a vak, és nem tu­dom, meddig állt még, csak azt tudom, hogy hiába várt, mert ezeken a sztrádákon megállni nem lehet. A huszadik század csapdája volt ez, amitől könny­be lábadt a szemem.“ Észbontó, abszurd helyzet. Csakhogy az Örkényi intellektuális látásmód ideológiailag fölülemelkedett a nyugati abszurd irodalom vonu- latán, s megalkotta önnön ab- szurdoidjainak etikáját és esz­tétikáját: „Az egyik oldalon a közlés minimuma az író részé­ről, a másik oldalon a képze­let maximuma az olvasó részi­ről“. Mi ez, ha nem az olvasó­ba vetett bizalom. Ha nem az alkotói hit, tudat és népisme­ret, mely szerint ez az olvasó nép szellemileg érett az együtt- alkotásra. A továbbgondolásra. A valóság labirintusaiban meg­történő közös utazásra. A je­lenlétre. Vasárnap, halálának délután­ján éppen Vráblen keresztül utaztam, s micsoda játékosa vé­letlennek, azt latolgattam, va­jon melyik házban tölthette gyermek- és kamaszkorát Ör­kény. Még a gépkocsivezető­nek is szóltam, hogy az egyik legnagyobb élő magyar író amolyan második szülőfalujá­nak fogalmazta ezt a kisvárost. „Szülőfalum Budapest, de ifjú­ságom jó részét falun töltöt­tem, anyai nagyapámnak ecet­gyára volt Verebélyen ... Nyit- rától van húsz kilométerre. Itt töltöttem gyermekkorom min­den vakációját, a nyarakat. Még arra is emlékszem, hogy Érsekújváron át kellett szállni a gyorsról, és ott volt a nagy­apámnak a plakátja: ,Három régi szó, Pető ecet jó’. Ahogy Proustnak egy teasüteményről jut eszébe ifjúsága, nekem, ha ecetszagot érzek, akkor rémlik fel húszéves koromig minden nyár, emberek, egy félig ma­gyar, félig szlovák kisközség.“ Most nekem is kirajzolódik ez a forró utcájú kis városka; amint keresztül robog rajta a gépko­csink, miközben éppen Örkény­re gondolok, aki akkor agoni­zálhatott. Mondom, fura játéka a véletlennek, mosolyogni, sír­ni nem lehet rajta, csak elmon­dani. Mintha semmi sem tör­tént volna, ahogy a Tóték őr­nagyában se m játszódik le sem mi, csak a társadalomcsonkitó, az embert bűnbe, megalázó helyzetekbe taszító pusztulás: a háború. Örkény a pusztulás ellen al kotta sajátságos műfajait. Egy­percesei, akárcsak kisregényei remekművek. Szíven ütnek, bombaként robbannak valahol itt bent, a mellkas alatt. Drá­máit a Szovjetuniótól az Egye­sült Államokig, Franciaország­tól Csehszlovákiáig játsszák a világ színpadai. Sajátos, utánozhatatlan világ az Örkényi. Realista világ, még­is abszurd. A közép kelet-euró­pai ember világát ütötte Örké­nyien a groteszk világirodalom­má. S azért is oly vigasztaló színműveinek máig — és hi­szem, még sokáig — tartó vi­lágsikere, mert azelőtt csak a kommersz magyar színdarab ju­tott ki külföldre. A Macskajá­tékkal, a Tótékkal, s legutolsó színpadi remekművével, a Pisti a vérzivatarban-nal a huszadik századi közép-európai embert ábrázolja többsíkúan. Es mivel Örkény abszurdnak látja a vi­lágot, a groteszket hívja, mint eszközt, segítségül. Legszívesebben oldalakat idéznék tőle, mert érzem, Ör­kény megfoghatatlan. Kicsúszik a kézből, csak az emléke ma­rad a felhámon, s a lélekben. De az nagy súllyal. Aztán ez a nagy súly Is félrebillen, ki­csúszik. Mert mozgó. Mert örök. Lehet, kereshetnék hónapokig, nem találnék rá olyan jelzőt, amellyel kifejezném munkássá­gának, emberségének lényegét. Azt írni róla, hogy képtelen volt megalkudni a megalázó kö­rülményekkel? Melyik író ké­pes erre? Vagy azt, hogy a történelem tombolásaiban ő sem látott mindig tisztán, de tévedéseivel szüntelenül far­kasszemet nézett? Melyik iga­zi író nem tett így? Végül is, ki ő, ez az egyetemes szocia­lista irodalomba teljesen új hangot hozó, hatvanhét évesen elhunyt író? Megfogalmazhat­nám már végre, miért bénított meg halálhíre. Miért követelem ilyen naivan vissza őt az élők sorába? Hülyeség, mondaná Ör­kény, s hozzátenné, hogy min­dig óvatos legyek a fogalma­zással, mert ő már látta, ta­pasztalta „hogy minden a hely­zeten múlik, ami belőlünk a jót vagy rosszat kiugrasztja“. Esetünkben: az őszinte részvé­tet, vagy a rideg tudomásulvé­telt. Örkény elment. Bár úgy ér­zem, ő, aki oly tabut rombolón mert írni a halálról, nem me­hetett el. Biztosan tréfál ve­lünk. Ez a legkegyetlenebbül groteszk egypercese. A végle­ges. A kört bezáró. De ő még a körből is ki kikukucskál s fi­gyelmeztet: „a legtöbb, amit egyik ember a másiknak ad­hat, az a szolidaritás.“ Es ka­csint hozzá. Es azt mondja, siet. S nekem, a dadogóan tisztelgő olvasónak nem marad más hátra, mint elköszönni: Viszlát, Örkény István. Viszlát. SZIGETI LÄSZLÔ A tévé világnyelvén JEGYZETEK A PRÁGAI NEMZETKÖZI TELEVÍZIÓS FESZTIVÁLRÓL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents