Új Szó, 1979. május (32. évfolyam, 102-126. szám)

1979-05-17 / 114. szám, csütörtök

Tanulni és bizonyítani

A Királyhel- rneci (Kráfovs- ký Chlmec) Vox humana Irodalmi Színpad alig féléves története híven tükrözi amatőr színmű játszómoz- galmunk erényeit, problémáit és lehetőségeit. Éveken át cikkeztünk mi is arról, hogy Bodrogközben nincse nek nívós irodalmi színpadok, ez a mozgalom nem tud tartós gyökeret ereszteni ezen a vidéken. Meggyőződésem, hogy lelkes, tettre- kész fiatalok akkor is akadtak, csak éppen a szakember hiányzott, aki megfelelő mederbe tereli lelkesedésüket, irányt szab munkájuknak.

Molnár László a bratislavai egyetemi tanulmányai után Bodrogközbe került — népművelőnek. Sziszifuszi munkát vállalt magára: a Tőketerebesi (Trebisov) Járási Népművelési Központban dolgozik, jelenleg még csupán ő az egyetlen magyar nemzetiségű szakelőadó. Az ottani magyarlakta falvak, kisvárosok népi táncosai, énekesei, színjátszói mind hozzá tartoznak. t

Molnár László szívós munkát végez. Reméli, hogy rövidesen más magyar nemzetiségű szakelőadókat is alkalmaznak a járási népművelési központban, s így a bodrogközi együttesek is megfelelő szakmai és anyagi segítséget kapnak és az eddiginél jóval hatékonyabb munkával járulhatnak hozzá a bodrogközi dolgozók szocialista életszemléletének, életstílusának formálásához.

— Engem elsősorban a szín játszás érdekel — mondja a fiatal népművelő. — Az amatőr művészeti mozgalom más területein nem- mozgok annyira otthonosan, de egyelőre vállal- ni kell ezt is, mert még nincs elég szakember. Lelkesedésből, tenniakarásból itt sincs hiány. ]ó példa erre az irodalmi színpadunk. Az első szóra sokan jelentkeztek. Munkások, gim- nazisták, értelmiségiek. Feltételeink nem a legjobbak. Néhányon ingáznak, mások csak a hét végén jönnek haza, ezért csak szombaton tudunk próbálni. Van olyan tagunk is, aki a tánccsoportban és az énekkarban is szerepel, így a próbák és a fellépések egyeztetése sokszor nem kis fejtörést okoz. Panaszt, zokszót azonban még nem hallottam. Értelmét látjuk a munkánknak, hát dolgozunk.

Arról a műsorról kérdem,

amelyet a Jókai-napokon láthatunk.

— Nagy élményeim közé

tartozik Szilágyi Domonkos látsszunk Európát című nagy lélegzetű verse. Ez a költés rnény képezi műsorunk gerincét. Egyrészt a gyermekkori álmok és a megvalósult felnőttvilág közötti ellentmondásokat igyekeztünk sajátos esz* közeinkkel ábrázolni, másrészt pedig — lévén nemzetközi

gyermekév — a gyermekek

iránti gondoskodás fontosságát hangsúlyozzuk. Nem szájbará- góan, hanem a színjátszás eszközeivel. Még sok egyebet is szeretnénk tenni, meglátjuk,

mennyit sikerül megvalósítani elképzeléseinkből és miként értékel bennünket majd a közönség, meg a bíráló bizottság.

Királyhelmeeen, s még irír kább Perbenyíken; (Pribeník), ahol a tagok többsége lakik, ezekben a napokban nagy az izgalom. Néhány hete még csak titokban bíztak abban, hogy eljuthatnak a Jókai-na- pokra. A kerületi fesztiválon elért második hely nagyon biztató volt, s aztán megjött az. értesítés is: utazhatnak Komáromba (Komárno).

— Tanulni és bizonyítani megyünk Komáromba. Csopor-. tünk tagjai még aránylag kevés irodalmi színpad fellépését látták. Most kitűnő alkalom kínálkozik arra, hogy alaposan szétnézzünk amatőr művészeti mozgalmunkban. Persze, bizonyítani is szeretnénk. Azt, hogy csupán a megalakulás időpontját tekintve illet meg bennünket a kezdő csoport megjelölés.

Fellépésüket érthető várakozás előzi meg. Bodrogközből nagyon régen nem szerepelt irodalmi színpad a Jókai-napokon. Reméljük, hogy Komáromban és főleg azután, a következő években is sokat hallunk majd róluk. (szílvássyj

Jte&rt ve&mek

m

lakai-napokon

BESZÉDES ADATOK

A huszonöt éves Galántai (Galanta) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tágas folyosóján — a pályaválasztási szemléltető faliújság alapján — áttekintést nyerhetünk a tanulók további terveiről, illetve az intézményből az előző években kikerült és tanulmányaikat főiskolákon, egyetemeken, középiskolák szakosító tagozatán folytató diákokról.

Mindez Pukkai László tanárnak, az iskola pályaválasztási felelősének munkáját dicséri. A gimnáziumban a korábbi években végzett diákokkal kapcsolatban olyan eredményekről számolhatott be, amelyekre érdemes odafigyelni:

— Az 1976/77-es tanév 81 végzőséből 42 diák került hazai főiskolára, ebből harminc műszaki, illetve mezőgazdasági irányzatra. Ketten katonai főiskolára, öten pedig külföldi egyetemre járnak. Az 1977/78as tanév 55 érettségizettjéből 41 jelentkezett főiskolára, huszonkilencet felvettek. Ebből 26 diák hazai, 3 pedig külföldi főiskolán tanul. A 26 főiskolásból 15 műszaki, 3 mezőgazda- sági irányzatra került. Ketten tanulnak katonai főiskolán. Az előbb említett évben 33, az utóbbiban 21 tanuló a középiskola szakosító tagozatán folytatja tanulmányait.

Az idén, az 1978/79-es tanévben a 84 tanuló közül 57 diák jelentkezett hazai főiskolára; heten külföldre készülnek, a Banská Štiavnica-i előkészítőbe járnak. Az 57-ből 30 diák műszaki irányzatú főiskolán kívánja folytatni tanulmányait. Hárman katonai főiskolára, hu- szonhatan a középiskolák szakosító tagozatára jelentkeztek.

A szép eredmények további komoly munkára köteleznek pedagógust és dinkot egyaránt.

FODOR RUDOLF

1P79

V. 17.

Játékok — háttérrel

Jegyzetek a gyermek színjátszók, irodalmi színpadok, vers- és prózamondók országos

döntőjéről

felszabadításához a színpadon? Inspirációkat kap-e a szereplő a jövőben, hogy maga is alkotó módon vegyen részt a darab színrevitelében, vagy továbbra is lemerevítő, szögletes mozdulatokba kényszerítő utasításokat, parancsokat? Lesz-e cselekményes, mozgalmas, eredeti ötletekkel, komikus szituációkkal fűszerezett színielőadásunk, vagy a gyermekek világától idegen naturalista-realista produkciókra pazaroljuk erőnket, időnket? Lesz e végre rendező, aki az adott — akár szűkös — lehetőségek között is tud kor-* szerűt produkálni a gyerekekkel, ha másként nem, hát díszle tek nélkül — folyosón, udvaron, téren? Hangzanak ezek a kérdések a Dunamenti Tavaszon látott hat bemutató nyomán és mindazon túl, de nem függetlenül, amit a bevezetőben elmondtam.

Az idén nem láttunk olyan kiemelkedő produkciót, mint amilyen tavaly a Pál-utcai fiúk volt. Láttunk viszont nagy vállalkozásokat, amelyeket csak részbeni sikerült megvalósítani, vagy azért, mert a tartalom nem felelt meg a gyermekek korának, nem érezhették a magukénak, vagy azért, mert a rendező nem élt a darab kínálta lehetőségekkel és nem használta ki a szereplők alkotó fantáziáját, játékos természetét. És a fő okoik között ikell említenünk, hogy a tizenéves gyermekek között csak nagyon ritkán akad olyan, aki képes jellemet formálni, különösen a felnőttek elvárása szerint. Márpedig a Lúdas Matyi, a Légy jó mindhalálig, Illyés Gyula Tű- vétevőkje, sőt még Lázár Ervin Peti és az oroszlán című müve is karaktereket igényel.

Sajnos, az előadásokban nem mindig sikerült kiemelni a mondanivalót, meg a kulcsjelenele- ket sem, amelyek a tempót is fokozhatták volna. Ami viszont örvendetes, legalábbis a korábbi évekhez képest, valamivel merészebbnek és határozottabbnak tűnt a dramaturgiai munka, a nehéz darabokat igyekeztek a gyermekszínpadra alakítani a rendezők.

Üdébb és színvonalasabb volt a gyermek irodalmi színpadok versenye, rövid, velős műsorokat választottak, szerkesztettek, vagy állítottak össze és fogalmaztak színpadra a rendezők — a gyermekek aktív közreműködésével, egy-két kivételtől eltekintve, testhezálló szövegekből. Azok a gyermekversek, gyermekjátékok, népi mondókák, amelyek az utóbbi években kitűnő kötetekben láttak napvilágot, egyúttal bővít- vén a választási lehetőséget, egyre gyakrabban jutnak el a színpadra. Ez mindenképpen örvendetes, mint ahogy az is, hogy egyik-másik rendező a saját, vagy mások néprajzi gyűjtéséből állít össze műsort, tiszta folklórkincsből merít és jelenít meg képeiket, ízléses — jól alkalmazható és alkalmazott — kellékekkel (sőt, hangszerekkel!), vagy minden tárgyi eszköz nélkül, csak a mozgásra összpontosítva a figyelmet. Hangsúlyoznunk kell. hogy szinte valamennyi csoport élt a zenével, a dallal, amely a produkciók szerves részévé vált. Viszont gyakran találkoztunk a régi hibával: egy-egy kép meg- komponálása során a rendező egy az egyben másoltatta a szöveget a gyermekekkel, vagyis a mozdulat nem fejezett ki többet a szónál.

Azt hiszem, ezen a IV. Dunamenti Tavaszon kirajzolódott az a vonal, ha nem is túl élesen, amelyet követnünk kell mind a színjátszó, mind a gyermek irodalmi színpadi mozgalomban. De ezen az úton csak úgy haladhatunk nagyobb buktatók nélkül, ha az‘ irányító szervek, gondolok itt a helyi nemzeti bizottságokra, az iskolaigazgatóságokra is, valamint az újságírók, a fesztivál szervezői és rendezői, a nemes cselekvésre vágyó pedagógusok, vezetők- rendezők — összefognak a gyermekért. A nemzetközi gyermekévben hangsúlyozzuk ezt, remélve, hogy az V. Dunamenti Tavasz a mostaninál is szebb, gyermekibb lesz.

BODNAR GYULA

A SZOVJET IRODALOM ÉLŐ MELLÉKLETE

Az elmúlt napokban nagy sikerrel szerepelt Dél-Szlovákiá- ban a Szovjet Irodalom élő mellékletének művészgárdája. Az együttes a CSEMADOK Központi Bizottsága meghívásának tett eleget és emlékezetes előadásban vitte színre Va- lentyin Azernyikov Minden megoldás érdekel című vígjáté- kának pódiumváltozatát. Felvételünkön az előadás egyik jelenetében Thírring Viola, Kohut Magda érdemes művész és Verdes Tamás látható (Bíró András felvétele)

Vágjunk mindjárt a közepébe', mindnyájan éreztük ezen a szép, jól megrendezett IV. Dunamenti Tavaszon, hogy a mozgalom jelen idejében legfontosabb és legsürgetőbb feladatunk a valóság és az elvárások, vagyis az értékelési szempontok közötti távolság csökkentése. Nem úgy, hogy a korszerűség diktálta mércét, amely szerint a zsűri is igyekezett értékelni, igazítsuk a valósághoz, hanem a valóságot a mércéhez. Hogy milyen valóságról van szó? Arról, ami az egyes produkciók mögött van. Tehát a háttérről, azokról a szubjektív és objektív feltételekről, körülményekről, fékező hatásokról és tényezőkről, amelyek között egy-egy műsor készül és — nem mindenütt ugyan — negatívan

latok, ismeretek, kedves élmények begyűjtésére, örök barátságok megkötésére, vélemény- cserére, távoli tájak, emberek megismerésére, alkotó együttélésére is kitűnő fórum. És spontán dalolásra, játékra. Kár, hogy kevesebb volt belőle a pompás városi művelődési ház környékén, „fesztiválibb“ lehetett volna a hangulat.

Jó elgondolás nyomán a vers- és prózamondók országos döntőjét, az idén először, e fesztivál keretében rendezték meg, természetesen csak az első három kategóriában. A versenyben részt vett többszáz gyerek közül mintegy ötvenen jutottak a döntőbe, ahol több jó teljesítménynek tapsolhattunk, főként akkor, amikor az előadó korának, alkatának, belső viláA szenei (Senec) gyerekek előadásában láttuk Vadnaí Dezső A táncos csizma című mesejátékát. A gyermekszínjátszók kategóriájában az első helyet szerezték meg (Dušan Majda felvétele)

befolyásolják a végeredményt, a produkció színvonalát és minőségét. És nemcsak azt, hanem az alkotó pedagógus és az általa irányított kis alkotó- közösség lelkesedését, kedvét.

Lehet-e értékelési szempont, minőségmeghatározó csupán az, hogy létezik — van! — a csoport, hogy a nehézségek ellenére megalakult ebben vagy abban a magyar iskolában. A pedagógus rendező szívére veszi a kifogásokat, a bírálatot, holott nem csupán, vagy egyáltalán nem ő az oka annak, hogy az előadás nem sikerült, rengeteg időt, erőt igénylő munkája félmunka. Persze, az illetékesek nem ritkán a kollégák, akik segíthették volna, a háttérben maradnak, ott is csak akkor léptek előre, ha tiltani kellett, nemet mondani a jónak, nemet mondani a jót akarónak. Mintha a színjátszás, a bábozás, a versmondás valamilyen lényegtelen cselekvésünk lenne. Pedig az egyik leghatékonyabb és legszimpatikusabb nevelési-oktatási eszköz is, tanítási órákon is föl lehet használni, mint ahogy föl is használják más országokban, például az irodalom, a történelem, az idegen nyelv oktatásában. A közösség- formáló hatásáról már ne is szóljunk. A gyermekekből nem szép szavakkal kell alkotó, szocialista közösséget formálnunk, hanem valóban szép, mesés tettekkel, olyanokkal, amilyenekre a Dunamenti Tavaszon fölvonult pedagógusok is vállalkoztak, jóllehet többen előre sejtették, hogy segítségre nem számíthatnak.

örültek ennek a IV. Dunamenti Tavasznak, a gyerekekkel együtt. Egyesek olyan elragadtatással szóltak róla, magáról a szervezésről is, mintha még nem lettek volna hasonló jellegű seregszemlén. Valóban befutott rendezvény lett — s ez a helyi illetékeseken kívül a CSEMADOK és a Népművelési Intézet érdeme — kellemesebbé tették olyan „apróságok is“, mint a mindennap megjelenő Fürge Irka, aztán két fényképész csodálatosan gyors munkája, melynek nyomán rengeteg fénykép született és került mindjárt a fesztivál idejére előlkészített üvegszekrénybe, sőt emléknek is jutott belőlük a díjak, ajándékok mellé. Az idén éreztem először, hogy több ez a fesztivál önmagánál. Nem csak verseny, hanem tapaszlagának leginkább megfelelő szöveget hallottunk. Örülünk annak hogy többnyire a modern versek, prózaszövegek szerepeltek műsoron, és hogy a prózamondók a csehszlovákiai magyar irodalomból is előadtak. Ugyanez nem mondható el a szavalók- ról, pedig néhány kitűnő kötetből válogathattak volna számukra a felkészítők, akik viszont érezhetően törekedtek arra, hogy minél tisztább legyen a gyermekek beszéde. Bár mindnyájan olyan szépen szólnának anyanyelvűnkön, ahogy a versenyzők nagy része, noha számos alapvető hibával találkoztunk. A jövőben többet kell foglalkozni a hangképzéssel, ügyelni a sziszegő mássalhangzók, a rövid, a hosszú és szó végi hangzók ejtésére, az írásjelekre, amelyek többször elsikkadtak, pláne, amikor hadart az előadó. Na és a szó- és mondathangsúlyról sem szabad megfeledkezni, a szövegmondás közben gyakran rossz helyre tolódik, megnyújtva a szót, a mondatot. Nem kis feladat: megőrizni a színpadon természetes hangunkat, a saját hangunkat. Hogy ne tűnjék mesterkéltnek, színpadiasnak. Itt kell említenünk, hogy a prózamondás nem egyenlő a színjátszással, csak ritka esetben lehet — például hangszínváltással — „dramatizálni“ a szöveget. A három kategória közül a harmadik volt a legkiegyensúlyozottabb, főként a prózamondóké, ahol elsősorban Monosy Péter (Bratislava) nyújtott meglepően érett, figyelmet követelő teljesítményt, egésznek tekintette, egészében érezte át derűs, kamaszos, iróniában bővelkedő szövegét. Határozott és bátor volt a kis Pándi Zoltán Kassáról (Košice), Boda Ferenc Buzitárói (Buzica), Szabó Ildikó Dunaszerdahelyről (Dun. Streda), Bock Andrea Alistál- ból (Hroboňovo), Nagy Kornélia Vásárútról (Trhové Mýto), Bartók Katalin Szepsiből (Moldova nad Bodvou), Tankó Ágnes Bratislavából és mások is jó előadással rukkoltak ki.

Sikerül-e végre kilépnünk azokból a konzervatív, felnőtt színjátszásra emlékeztető elavult, mozgást és szabadságot korlátozó sablonokból, amelyek gyermekszínjátszó mozgalmunkat jellemzik? Eljutnak-e a többnyire magányosan és alaposabb színházi ismeretek nélkül dolgozó rendezők a gyermek