Új Szó, 1979. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1979-03-01 / 51. szám, csütörtök
A mikor megszólalt a tele- fon, éppen könyv volt a kezemben. Hogy összerezzentem-e, mint általában, ha megszólal a csengő, vagy sem, ar ra már nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy a készülék hányadik csengetése jutott el tudatomig. Tudatom, idegrendszerem, s bizonyára szaglásom, látásom, hallásom is Tolsztojhoz kötött. Nem tudom, hogy az értelmi tudás alapján ez elfogadható-e vagy sem, tény, hogy ami engem a világból mindenestül ki tud ragadni, az a jó könyv. A hívó arra kért, írjak a március elsejei számba az éppen kezdődő könyvhónapról, s hogy a szépirodalmi kiadványokkal párhuzamban szóljak tán az egyik a kapcsolás hirtelen örömével ujjongta, hogy a Dekameronban milyen klassz dolgokat olvasott. A többiek kinevették, gúnyos lekicsinylő megjegyzéseket tettek rá. Abban a pillanatban úgy éreztem, ez a fiú többször nem vesz a kezébe könyvet. Vagy csak- azért is? Mert a kíváncsisága, szomjúsága, jelleme válogatja? Nem tudni, hogy ez a kamasz olvasó ember lesz-e, vagy sem, csupán azt, hogy szomjúhozik, s hogy a nézetek összekoccanásából már nem hosszú az út a kiválasztódásig, amelynek mindig bévül kell lejátszódnia, a szubjektumban. Az ember csak így érezheti magát otthon mesterségében, embervoltában. Persze, a közegnek, Ifi Az olvasó közérzetéről AVAGY GONDOLATOK A KÜNYVHÓNAP KEZDETÉN a társadalomtudományi, politikai, művészeti, ismeretterjesztő, pedagógiai és egyéb kiadványokról is. Jóval azután, hogy letettem a kagylót, kikeltem önmagam ellen. Mit tudok én a könyvről, mi újat mondhatok róla? Egyébként is: a könyvet nem dicsőíteni, hanem olvasni kell, hiszen nem a tárgyi, hanem a tartalmi valósága a fontos. Az a valósága, amely inkább nélkülözésekből, szenvedésekből és hiányokból tevődik össze, mintsem élvezetekből. Légyen bármilyen kiadvány, ez érvényes rá, ha valóban az életből és az élet ről íródott. Magyarán: nem tettek jót a közérzetemnek. Miért? Mert, mint olvasónak és könyvbarátnak, elképzeléseim vannak az igazi könyvhónapról. S bár az elképzelés nem egyenlő az elvárással, minden tapasztalás alapján született elképzelésben van valami, ami az elvárások egy töredékének létjogosultságot ad. Tavalyelőtt lapjainkban cikkek jelentek meg arról, hogy márciusban nem volt úgymond könyvhónapi választék könyvesboltjainkban. Tele voltak ugyan a polcok, mégsem volt bő a kínálat, mert egy-egy polcon nem öt-öt példány állt tíz műből, hanem egy műből ötven. A könyvbarát, persze, jogosan elvárta, hogy a következő évre javul valamit a helyzet. Nos, az olvasó emlékezete is visz- szanyúlhat, tavaly sem volt különb a választék. Ami az idei évet illeti? Előre sosem lehet tudni, esetleg jósolni. Miből? Néhány nappal ezelőtt jártam a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), a nagymegyeri (Calo- vo) és az érsekújvári (Nové Zámky) könyvesboltban, s mi tagadás, láttam néhány olyan polcot, amelyen egy, legföljebb két mű díszelgett. Igaz, nem egyetlen példányban. Kétségtelen tehát, hogy könyvhónap előtti gyanakvásaim mögött rossz tapasztalatok sokasága tolong. Ám tegyem gyorsan hozzá: főként régi tapasztalásoké. S még azt is vállalom, hogy levont konklúzióim hiányosak, mert bízom abban, hogy a dolgokat egyenes, közéleti úton is meg lehet oldani. Vagyis: csak így lehet, hiszen a könyvhónap sikere közösségi érdek. Illetve, azzá kellene tenni, hiszen a könyvhónap szó mozgalmat is sejtet. Mozgalom pedig köz nélkül elképzelhetetlen. De miből is tevődik össze egy ilyen siker? Az eladott könyvek számából? A bő választékból? A szerzők és olvasóik kamatoztató ismerkedéséből? Az ifjúság, a felnőttek, a nők és a férfiak egy emberként való erkölcsi és anyagi hozzáállásából? A könyvkiadók, -terjesztők és -árusok lelket odaadó munkájából? Is, is. Elsősorban azonban: a könyvektől és az olvasóktól függ a siker és következménye: a szellemi gyarapodás. A kúttól és használójától. Persze, a kutat bővízűvé, a használót szomjassá kell tenni, hogy könyebben megtalálják egymást. A kutak bővízűségéről már szó esett, nem éppen dicsérő. Vajon milyen a fogyasztó szomjúsága? Erre egy példát. A minap munkásvonaton utaztam a fővárosból Dunaszerda- helyre. A kupéban négy ta- nonckorú srác kártyázott, mi- Tcözben köpdösött, káromkodott és perverz vicceket mesélt. Aza kulturális és társadalmi közegnek kötelessége, hogy a szubjektumnak olyan termőtalajt készítsen elő, amellyel elősegíti a könyvszeretet csíráinak virágbaszökkenését. Nem kis feladat. Nem kicsiny, hiszen az olvasójelölttel el kell hitetni, hogy az író hivatása az, hogy korunk lelkiismerete legyen, s arra kel! ösztökélni, hogy önmaga győződjék meg erről. Márciusban a könyvesboltok ajtói — remélem — olajozot- tabban nyitódnak, hiszen az ott dolgozók szándéka és magatartása ekkor félremagyarázhatat- lan: minél több könyvet eladni, s ezzel minél több vásárlónál elősegíteni a személyiség kibontakozását. S nem erőszakkal, hanem egyetértéssel, másként nem megy. Valószínűleg ezért is emelte a könyvkiadást a szocialista társadalom a kizárólagosan üzleti szférából a szellemi értékek közvetítésének szférájába. Érdemes lenne ösz- szeadni, hogy az utóbbi harminclem, s ezért úgy érzem, nem is lenne oly nehéz elérni ezt... Vajon egy átlagmunkás havi béréből hány koronát költ könyvekre? Nem, a statisztika nem érdekel, hiszen az nem mutatja az arcokat, nem vetíti elénk, hogy vannak, akik havonta ötször-tízszer keresik föl a könyvesboltot, s vannak, akik éveket hagynak ki. Vajon mi lehet ennek az oka? S vajon mi lehet annak az oka, hogy a népkönyvtárakat főleg fiatalok és nyugdíjasok látogatják? S vajon egy igazi könyvhónap, ha úgy istenigazából nekilendülnének a szervezők, az illetékesek, feloldaná-e sokak érdektelenségét? Mert nincs fontosabb, mint a munkást és a parasztot, a gyárban és a földeken megbízhatót, magabiztossá tenni a könyvek világában is. A szellem szféráiban. A lélek és az értelem különböző közterein. Emlékszem, tavalv márciusban szemtanúja voltam több sikeresnek egyáltalán nem mondható író-olvasó találkozónak. A könyvbiza mi kb. egy hónappal a találkozó előtt „rátukmálta“ a falu lakosságára az írók könyveit, de azok, mint kiderült, olvasatlanok maradtak. S ekk>r is megkérdeztem: mi a végcél? Könyvkiaállításon is járíxim, amelyet egy járási könyvtár dolgozói a könyvtári állományból válogatott kötetekből készítettek elő. Tehát nem a friss, a könyvhónapra kiadott könyvekből, igaz, ilyenek alig voltak, hanem a régiekből. Mi tagadás, a tárlat nem volt csábító. És akadtak olyan iskolaigazgatók is, akik a délelőtti tanítás után nem engedték de- dikációs délutánra diákjaikat. Függetlenül attól, hogy ez könyvhónapban történt-e, vagy sem, vajon mit várhatunk e korlátozást látó és megélő diákoktól, ha felnőnek? Ök hogyan fognak viselkedni, hányszor mennek be majd a könyvesboltba, ha most nem egy esztendőben a külföldi és a hazai irodalmak dotációja hány százmillió koronát tett ki? És mégis! És ennek ellenére! Nagyon sok olyan embert ismerek még, aki az olvasást, a könyvet nem tartja becsben. Pedig majdnem féláron kapja. Vagy éppen ezért? Elsősorban ezekhez kellene eljutni márciusban, hiszen az ő magánügynek minősített viszonyulásuk: közgond. Mindnyájunk gondja, mi több, közérzetünk meghatározója. Engem szívből érdekelne, hogy a könyvhónapban vajon hány munkásember áll meg a könyvesboltok kirakata előtt, s hogy mik lesznek azok a különlegességek, amik megállítják őket. A közszemlére tett kötetek között vajon találnak-e olyant, ami eddigi érdeklődésüknek nagyobb szárnyakat ad? Elképzelem a munkást: dolga végeztével az üzem zuhanyozójában lemossa magáról az olajat, a port, s mielőtt mindennapi sörét fölhajtaná a sarki kocsmában, megáll egy kirakat előtt. A könyvesbolt kirakata előtt. Sőt, betér a? üzletbe és vásárol magánek, feleségének, gyermekeinek is egy-egy könyvet. Mindenkinek ízlése szerint. Elképzelem, hogy a munkás kíváncsi az egyetemességre, hasonlóságainkra, különbözőségeinkre. Elképzeszoknak oda? Ha nem szoktatjuk oda őket? Kérdések halmaza, amire együtt kellene válaszolnunk, mert meggyőződésem, hogy az együttes válaszadás és felfedezés olyan kérdőjelekre ad választ, amellyel homályt, gyanakvást, indulatot oszlatunk el, és az egyetemes művelődés élményét, tudatát erősítjük. S ezzel talán megelőzhetjük azt, hogy az idei könyvhónap ne hasonlítson az utóbbi évek könvyhónapjaira, amikor is azok, a formalitás árnyfelhőinek tulajdoníthatóan, veszítettek eredendő fényükből. Persze, rajtunk is múlik, tőlünk is függ, vásárlóktól, az egyetemes kultúra termékeinek fogyasztóitól, milyen lesz a márciusi, a könyvhónapi közérzetünk. Mindenesetre vegyünk néhány könyvet, még akkor is, ha nem lesz olyan a választék, amilyent szeretnénk. Ezzel ugyanis elősegíthetjük, hogy az illetékesek fölfedezzék: a könyvhónaphoz szükség van egy, az egész országot megmozgató szervező tevékenységre. Csak így van és lesz értelme és jelentősége e páratlan méretű vállalkozásnak, a hazánkban élő népek, nemzetek és nemzetiségek, a munkásosztály és a parasztság műveltségi szintje emelésének, humánuma megszilárdításának. SZIGETI LÁSZLÖ Többet mint tegnap jókedvű ember, minden inon dalában, mozdulatában lendület van. Azt mondja, az apja volt ilyen, aki sohase veszítette el hitét. Ö is őrzi, évtizedek óta. Hatvanéves. A múlt év őszén szülőfalujában, Baracskai! (Bardoňovo), ahol 19Š0- től 1978-ig volt igazgató-tanító, szép ünnepséget rendeztek a tiszteletére, születésnapja alkalmából. Megköszönték a pedagógusnak, amit a faluért tett az iskolában, pártelnökként és más tisztségekben. A háború előtt földeken dolgozott, a háború után Brnóban volt segédmunkás, 1947-ben tért vissza szülőfalujába, hogy sokakkal együtt művelje az elhagyott földeket, szervezze a szövetkezetei, közreműködjön a CSE MADOK helyi szervezetének megalakításában, a magyar iskola megindításában. Az elején csodálkoztak ez emberek, hogy falubeli lesz a tanító, de — jóleső érzéssé! emlékezik visz- sza — hamar megszerezte a lakosok, a szülők bizalmát, Volt olyan esztendő, hogy harminchét gyereket tanított, tavaly, az összevont osztályban, már csak hét gyerek képviselte a négy évfolyamot. Hetvennyolc szeptemberétől Pozbáin tanít, úgy érzi, elégedettek a munkájával, szerotnék, ha maradna még, bár januártól nyugdíjas. Cziria Sándor egybekötötte sorsát az 1200 lelket számláló, gazdag munkásmozgalmi múltú faluval, az iskolával, a CSE- MADOK-kal. Azért kerestem föl, mert megtudtam, hogy kezdettől fogva erős szálak kötik kulturális szövetségünkhöz, ma is hű és tevékeny tagja, különböző szinten és funkcióban. Lendületét lelkesedés fokozzíi, amikor a CSEMADOK-ról beszél, — Negyvenkilencben alakítottuk meg a szervezetet, harminchét taggal. Még abban az évben, karácsonykor, bemutattuk a Fehér tyúk című darabot. Surányból eljött egy szlovák népművelési előadó, meg nézte, tetszett neki, azt mondta, magukat nem kell félteni, lesz itt jövője a kultúrának. Sok színdarabot bemutattunk azokban az években, évente hármat is. Akkor még volt szereplő, lehetett válogatni, örül tok, ha hívtuk őket. Pedig szék sem volt, úgy kellett összehordani a berendezéseket, a Jednota nagytermébe, ahol felléptünk. Persze, mint másutt, Baracs- kán is működött többféle kulturális csoport, voltak és tannak író-olvasó találkozók számtalan előadással művelték az embereket az elmúlt évtizedekben. Az ötvenes évek közepén létrehozták a CSEMADOK- könyvtárat, a szövetkezet, a közkönyvtár és a CSEMADOK könyvállományának egyesítésével. A ma 4000 kötetes könyvtár alapját az a százhúsz könyv képezte, amelyet Magyarországról kapott a helyi szervezet — a jó munkáért. Cziria Sándor titkár szervezett, rendezett, színdarabot is, sőt, egyszer még játszott is, a Különös házasságban alakította a papot. Sokat dolgozott, a többi alapító taggal együtt, és amikor azt mondja, hogy az emberek magukénak érzik a CSEMADOK-ot, gondolom, ebben neki is része van. Az is örömmel tölti el, hogy Baracska képviselői mindig megjelentek a járási ünnepélyeken; hogy valamelyik éven százan mentek Gombaszögre a faluból; hogy Zselízen (Želiezovce) is ott vannak. Jelenleg öt baracskai diák jár Prágában egyetemre, főiskolára. Nemrégilien harminckét társukkal megjelentek a faluban, és gyönyörű műsort adtak. Megírta Cziria Sándor, a Hétben. — Úgy tapasztalom, rendis emberek, megállják a helyű- két, akiket tanítottam. Az iskolában és a CSEMADOK-ban igyekeztem megszerettetni a kultúrát. Mint magyar tanító, nem tudtam volna meglenni a CSEMADOK nélkül. El sem tudtam volna képzelni az életemet. Most már nyugdíjas vagyok, mégsem tudom abbahagyni. Ma még többet kell tenni, mint a múltban, ha az ember el akar érni valamit. Akkoriban nem voltak olyan lehetőségek. De volt lelkesedés. Ez a lelkesedés nem veszeti ki, Cziria Sándorból. Ez hajtja ma is, és talán neki köszönheti jó erejét, egészségét. Kollégáit, kultúrtársait is, buzdító kedvét. BODNÄR GYULA Halhatatlan alkotások i A Trnka-életmtí kiállítása Prágában Jiri Trnka nemzeti művészt a nagyközönség elsősorban világhírű rajz- és bábfilmrendezőként, a bábfigurák készítésé nek mestereként tartja számon. A köztudat nyilvántartja a me- sekönyv-illusztrátor és díszlet- tervező Trnkát is, de festészeti és szobrászati munkássága már kevésbé ismert. Ezt a hiányt is pótolja az a kiállítás, amely az elmúlt héten nyílt meg a prágai Valdštejn Palotában. A kiállítás rendezői — a prágai Nemzeti Galéria, a Cseh Képzőművészek Szövetsége és a Gottwaldovi Területi Galéria — ezúttal a teljes Trnka életmű bemutatására törekedtek. A csaknem 300 műalkotást tartalmazó kiállításon a közönség a világsikert aratott Trnka-bábfigurák mellett közvetlenül megtekintheti a nagy művész festményeit, szobrait, grafikáit és illusztrációit is. Trnka szeretete a bábfigurák iránt családi hagyományokban gyökerezik, s ez az érdeklődése a 20-as években Jan Skupa cseh rajzművésszel és bábszínházrendezővel kötött ismeretsége folytán tovább mélyül. Első bábfiguráit Skupa színháza számára készíti, néhány évvel később pedig a prágai Iparművészeti Iskola diákjaként már hazai és külföldi kiállításokon is részt vesz. Már diákkorában bábszínházát alapít, amely azonban nem volt hosszú életű. Az első általános elismerést Trnka mesekönyv-illusztrációi- val vívta ki. Andersen meséinek illusztrálásáért már 1937- ben elnyeri a „legszebb gyér- megkönyvérr járó kitüntetést. Rajzművészetét, amellyel felülemelkedik a megszokott konvenciókon, a játékossság és a jelenségek lényegének kiemelése jellemzi; kialakítja saját törvényeit, stílusát. Sajátos stílusa kihangsúlyozza a mese titokzatos, lírai varázsát. A festészet felé Trnka behatóbban a negyvenes évek első felében fordul. Alkotó tevékenységének ezen a területén egyrészt az intim tematika — önarcképek, portrék, cseh tájképek — dominál, másrészt a játék és a képzelet birodalmába menekülve a színház és a cirkusz világát jeleníti meg. Bár Trnka képzőművészeti alkotásainak értéke vitathatatlan, alkotó művészetének kiteljesedését a filmművészet jelzi. A festő, illusztrátor, bábfi- gura-készítő és a színházművészet iránt is érdeklődő művész sokoldalú alkotómunkásságának a szintézisét a film tette lehetővé. A felszabadulás után Trnka állt a hazai animációs film bölcsőjénél. Munkássága nemcsak a cseh rajzfilmművészet kezdetét jelenti, hanem az alakok képzőművészetileg színvonalas, újszerű kidolgozásával; lírai hangvételével és az erkölcsi szempont előtérbe helyezésével világviszonylatban is kijelölte a rajz- és bábfilm fejlődésének útját, túlhaladta a Disney-filmek konvencionális szemléletét. A rajzfilm műszaki adottságainak segítségével életre keltette csodálatos, de addig a mesekönyvek lapjaihoz kötött figuráit; mozgásba hozta, életet lehelt beléjük, események szereplőivé tette. Itthon és külföldön egyaránt népszerű filmjeiben — Bajafa; Régi cseh mondák; Svejk; Szent- ivánéji álom; A kéz —- arra törekedett, hogy játszva szóljon az emberi élet nagy kérdé- sairől. A Trnka-életmű kiállítása jelentős kulturális esemény, mivel nevétől elválaszthatatlan a modern cseh kultúra egyik nemzetközi méretekben is értékes, a szocialista társdalom körülményei közt íródott fejezete. MOLNÁR ANGÉLA Ismerkedés a könyvoel (Gyökeres György felvétele)
