Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-01 / 27. szám, csütörtök

Gyurkovics Mihály, Mázik István és Tóth Erzsébet a mesejáték egyik jelenetében f Bodnár Géza felvétele]

Gerda mégis visszatér...

Jevgenyij Svarc mesejátéka a MATESZ Thália Színpadán

Apró, nyolc-tízéves gyerkőcökkel voltam színházban, ahol akarva-akaratlanul mérlegre kerültem. Tudok-e úgy reagálni, mint ők? Az önfeledtségig belemerülök-e a színpadi cselekménybe, mint ők? Felsikol- tok-e, mint ők, ha a történés úgy kívánja? Mi tagadás — nem. A mérleg nyelve mégis azt mutatta, lelkem s lényem nagyobbik hányadával az ő oldalukon állok, a gyermekiélek örömeinek és kedvteléseinek bűvös birodalmában, amelybe néhány órára visszatéríttettem Kassán (Košice), a Thália Színpad Jevgenyij Svarc: Hókirálynő című bemutatóján.

Hogy viszonylag jó előadást láthattunk, az elsősorban a színészeknek és a rendezőként debütáló Csendes Lászlónak köszönhető: sosem mimelődőn, gügyögőn, elgyermekesedve akarták megnyerni kis nézőiket hanem egyenrangú, problémaérzékeny játszópajtásként. Annak ellenére, hogy a rendező nem valósíthatta meg hiánytalanul színpadkép-tervét, a játéktér, Platzner Tibornak köszönhetően, szellemesen volt képezve. Egyszerűségében szellemesen. A színpad közepén álló, (jelenetekként) lapozható könyvből Gyurkovics Mihály, a Mesélő varázsolta elő pálcájával s színészi tudományával a mesejáték figuráit. Gyurkovics egyfajta narrátor szerepét is betöltötte, csakhogy e feladatának nem minden esetben tudott kellő mértékben eleget tenni. Olykor-olykor az előadás pezsdítő lendületét visszafogta egy-egy hosszúra nyúló mondandójának didakti- zálásával.

De miről is szól a mese? Nagyanyó, valamint unokái, Gerda és Kei boldogan élnek vidéki kunyhójukban, mígnem egy télen megjelenik a szívtelen Hókirálynő, aki magával akarja vinni Keit az örök fagy birodalmába. Csakhogy Kei nem hajlandó magára hagyni szeretteit; tudja, hiánya nem tágítaná, hanem megszííkítené számukra. a világot. A Hókirálynő azonban kizsarol Keitől egy csókot, amitől a'fiú szíve jéggé dermed, szeretete szertefoszlik, s önként távozik a Hókirálynő birodalmába, — újonnan szerzett kényével az érzéstelenség lármába. Csakhogy testvére. Gerda nem hagyja ennyibe. Világgá indul, hogy visszahozza Keit, hogy kiszabadítsa a jeges fogságból, hogy kimenekítse a galádság, a ravaszság és a gyűlölködés kalodájából. Tulajdonképpen Gerda útrakelésével k zdődnek a mesejáték izgalmasabb fejezetei.

Mi tagadás, a kulcsjeleneteknél megosztottam a figyelmemet a színpad és a nézőtér között. A gyermekpublikum ugyanis a legmegbízhatóbb visszapillantó tükör. Még csak véletlenül sem mutatja torzítva a képet. Amint lazítanak a színpadon, kienged ő is. Persze, a kassai gyermeknéző csak egynéhány jelenetben engedett ki, amikor valami sötét mélységű, kényszerűség szülte jelenetmegoldást látott. Többnyire azonban lélegzetvisszafojtva szurkolt a Mesélőnek és pártfogolnának, Gerdának — azaz Tóth Erzsébetnek, aki megható játékát azzal erősítette, hogy több elfojtottsággal és kevesebb látványos kitöréssel motiválta. Szabó Rózsi, Nagyanyó szerepében, az ősi szokás és megélhetés kényszerénél fogva, mintha előre belenyugodott volna mindenbe, ám a Ráblómamá- ját látva lélegzetvisszafojtva, titkos bűntudattal ültem kis társaimmal a nézőtéren. Igazi és ostoba Rablómamát játszott, aki rútsága ellenére, mégis megszépülhetett — mert Gerda mellé állt. Hiába: nem a ruha, n^m

ALEKSZANDR BLOK VILÁGÁBÓL

Tizenkettes

B

akcsi György, az Európa kiadásában megjelent Biok világa című monográfia szerzője, az orosz és szovjet irodalom egyik legtájékozot- tabb magyar ismerője. Tárgyi tudása figyelmet keltőn széles és szerencsésnek mondható, hogy nem afféle pepecselő búvár alkat, hanem sokrétű ismereteivel kitűnően élni tudó esztéta. Ennek köszönhető, hogy Alekszandr Alekszandro- vics Biokról írott monográfiája vonzó olvasmány, amely alapos búvármunkája érdeméből

kimerítő gazdagsággal. ismertet meg bennünket Blokkal, a mai szovjet irodalomnak ezzel az előfutárjával. aki az orosz forradalomnak első. kortársait és az őt követő nemzedékét

megtermékenyítő nagy lírikusa és drámaírója volt.

A monográfia hiánytalan teljességgel világítja meg Bioknak, a Tizenketten című közel

négyszáz soros poéma szerzőjének életét, munkásságát, költészetének korszakos jelentőségét. Szerb Antal a A világirodalom története harmadik kötetében tévesen írja, hogy ez a forradalmi lírikus 1919-ben éhen- halt. Bakcsi életrajzi adatai szerint az 1880-ban született Biok két esztendővel később, 1921. augusztus 7-én hunyt el.

Nem könnyű, de hálás feladatot vállalt magára Bakcsi, hogy Blokot élete és munkássága ellentmondásaival igazi nagyságában és jelentőségében közel hozza az olvasóhoz. A kötet jól válogatott, számtalan versidézete megegyezően igazolja, hogy Biok valóban fenomén volt: századunk első két évtizedének egyik legnagyobb, világirodalmi jelentőségű lírikusa és drámaköltője

I

smertetésem kiegészítéséül hadd idézzem Biok egyik rajongójának 1907-ben írt sorait:

„Egészen ifjú volt és döbbenetesen szép. Es bár fiatal volt, volt benne valami fenség és zárkózott büszkeség. Fehér gallérjából, amely sötét szalaggal volt átkötve, kiemelkedett finom vonalú, antik szobrokra emlékeztető nyaka. Egyenes és szigorú profilja volt. Aram/haja fényes gyűrűkben fonódott

a külalak teszi az embert, fó teljesítményt nyújtott IV. Kelemen király szerepében Kovács József. Bár mondatai nem voltak kristálytisztán hallhatóak, a jóságot és * i történelmet egyaránt tökéletlenül értelmező gügye uralkodója sajnálatot ás megvetést egyként ébresztett. Az ármánykodó Tanácsnokot finoman, kidolgozottad formálta meg Lengyel Ferenc. Az a magatartásminta, amelyet képviselt, a rosszat pártolta, a gonoszságot táplálta, nem véletlen, hogy a gyermeknézök minden porcikájukkái ellene szurkoltak. S mekkora volt a káröröm, amikor a Tanácsnok lebukott. Igen, a káröröm. Mert a gyermek lelkében ott él, lobog a kárörvendés is. Nemhiába: ó is közösségben, társadalomban él.

A darabban egy társadalmivá terebélyesedett erkölcsi gyakorlat mutatkozik meg, amely messze túlmegy a morál határain. Kiélezi a jót, kiélezi a rosszat, hogy hathasson. S mivel Svarc darabjában a mese lényeges kelléke, már-már varázsa: a titok is lüktet, a közönség — a már említett példáktól eltekintve — mindvégig kitartott. A sejthető és megsejthető titok nyitjáról ugyanis — hogy az erkölcsi jó végül is fölénybe kerül, hogy Gerda kiszabadítja Keit — maga a néző kívánt meggyőződni. És sikollyal, suttogással, közbekiáltással egyaránt szurkolt Keiért, akit Mázik István hitelesen formált meg. Darabos mozgása, visszafogottsága és föl-fölcsapó szertelensége igazán olyan volt, akár a kamaszé. Szép teljesítményt nyújtott még Tamás Jolán a Rablólányka, László Géza és Udvardy Anna Holló Károly, illetve Holló Klára szerepében. A Hókirálynő Szoby Gabi volt, akit minden bizonnyal a színház klubjában ért a legnagyobb elismerés. A társalgóban, — a gyermeknézők körében ülve — voltam szemtanúja, hogy a gyerekek az akkor már civilbe öltözött Hókirálynőtől is tartottak. Nem mertek hozzászólni, sőt, édesanyjuk ölébe húzódtak. Mert a Hókirálynő rossz — mondta később az egyik kislány.

Úgy érzem, már ezért is érdemes volt bemutatni a mesejátékot, ezért is hasznos volt az az alkotó munka, amellyel a MATESZ művészei a nemzetközi gyermekévet köszöntötték. S még valamiért: a Thália színészei bebizonyították, nemcsak játszani, énekelni is tudnak. S nem is akárhogyan. Persze, mindez a színházhoz nem lett volna elég, ahogy az helyenként nem is volt elég. Hiányzott néha a játékos önfeledtség, s így egy-egy helyzet nem tűnhetett eléggé hitelesnek, mi több, őszintének. Legalábbis, az őszinteség legmegbízhatóbb értékmérője: a gyermek szerint nem. De azért jót szórakoztunk, s remélem, nagyon sóik községben és városban ugyanilyen jól fognak szórakozni a színházlátogató gyerekek.

SZIGETI LÄSZĹÔ

domború, fénylő homloka felett. Keményen összezárt, gőgös ajkát mintha csak egy művész figyelmes vésője készítette volna. Vizionáló szürkészöld szemek, finom és gyengéd szemhéjak — szemét tágra nyitotta, titokzatosan, megközelíthetetlenül. Maga volt a megtestesült költészet, rabul ejtő és lenyűgöző.“

A monográfia befejező soraiban Bakcsi meglepő és egyben találó érdekességgel elemzi Biok és Ady költészetének hasonlatosságát:

„... alapos, elmélyülő kutatóra vár Ady és Biok munkásságának párhuzamba állít r' sa. /A téma alapvetése megtörtént Ludmilla Sargina cikkében és Juhász Mária tanulmányában.! Nyomban feltűnnek az azonosságok: korszakuk és életkoruk hasonlósága, szimbolista indíttatásuk, büszke forradalomhívásuk és vállalásuk, Ady magyarság versei, illetve Biok Oroszország-versei; rendkívül érdekes volna összevetni istenértelmezésüket, a nőről, a szerelemről szóló vallomásaikat, gondolataikat áttekinteni. Bizonyos, hogy a kérdéskör jeldolgozása újabb izgalmas fejezettel gazdagítja a kelet-európai irodalmak összehasonlító történetét.“ EGRI VIKTOR

ISKOLÁNK a negyedévi

informatív felmérést összegező konferencia alapján néhány rovót és intői postázott, ami köztudott, hogy elégtelen, illet ve ahhoz köze! álló érdoni]*? gyeket fejez ki. A számvetést a pedagógiai tanácsülésen vita követte Az intők és rovok kéz besitése után nemcsak az érintett szülők, de az őszinte ön kritikát gyakorló diákok is gyorsan reagáltak. Állíthatjuk, hogy az utóbbiak vannak ki sebbségben Sajnos, még mindig jelentős azoknak a tanú lóknak a száma, akik a közép iskolában sem csinálnak kiilö nősebb gondot i tanulásból, és a figyelmeztetést sem veszik komolyan Miért is szólunk ilyenkor, i két értékelési időszak között, erről a kérdésről?

Tesszük ezt azért, mert ép pen azok, akiket a legkö/.vet lenebbül érint az eredménybe lenség kérdése, általában a legközömbösebbek, és velük az előttünk levő félévi, valamint az évzáró értékeléskor is visz- szatérő gondjafhk lesznek. A „majd csak valahogyan lesz“ elméletével leggyakrabban min den felelősséget ráhárítanának szüleikre és a pedagógusokra A kétségbeesett szülők a rossz hírek hallatára csaknem mindig bejönnek az iskolába és menteni akarják a menthetőt Különféle módon viselkednek gyermekeik tanítóival szemben. Vannak, akik megdöbbenésük nek, őszinte sajnálkozásuknak adnak kifejezést, kérnek és fo- gadkoznak — a tanuló nevében is. Vannak viszont még olyan szülők is — hogy csak a két végletet emiítsük —, akik csak nem egyértelműen a pedagó gust szeretnék felelőssé tenni gyermekük kudarca, nemtörődömsége vagy fegyelmezetlen sége miatt. Az ehhez hasonló állásfoglalás termmészetesen helytelen, sőt sértő akkor, ha valóban nincsen tárgyi alapja. Ilyenkor különösen, de más esetben is csak a — kölcsönös— türelmes és őszinte prob lémafeltárás segíthet

NAGYON IS ELGONDOLKOZTATÓ ugyanis, hogy országos méretben az egyre előnyösebb tanulmányi helyzetbe kerülő diákok jelentős hányada még mindig nagyon gyenge, esetenként elfogadhatatlan eredményeket ér el. A bajok kiküszöböléséhez azonban nem elegen dők a kérelmek, a kölcsönös megnyugtatások és az ígéretek __

Mi a megoldás?

A válaszok között a módszerek helyes megválasztása és rugalmas alkalmazása szerepel. Ezeknek a módszereknek az érvényesítése nem új az iskolánkban, mert a neveléssel párhuzamosan a tanulmányi eredmények is állandó napirendi pontként szerepelnek. A tanítóknak talán a számonkérés és az érdemjegyek megállapítása — a közismertebben nevezett osztályozás — a legláthatóbb és ezért leginkább bírált tevékenysége. A hivatását sem teljesíti az a pedagógus, aki nemcsak az elégtelen, de a kitűnő osztályzatokat is könnyelműen osztogatja. Tudatosítani kell, hogy az érdemjegy megállapítása a legnagyobb felelősséggel jár. A számonkérést és az osztályozást nagyon sokan helytelenül még ma is kizárólag az oktató hatalmi önkényének tekintik. Például az egyik szülő azzal érvelt, hogy gyermekének mindig csak „rossz“ jegyet adtak a pedagógusok. A vezető kötelessége, hogy igen komolyan nézzen szembe az ilyen állításokkal akkor is, ha azok csak részben is igaznak bizonyulnak. Erre azonban ebben az esetben nem került sor, mert az osztályfőnök nagyon helyesen, azt az igazságot fejtette ki a szülőknek, hogy a szocialista iskolában nem a pedagógus adja a jegyet, hanem a tanuló szerzi magának. Hozzátehetjük még azt is, hogy a tanuló sikere a pedagógus sikerét is jelenti

A TANULÓ TELJESÍTMÉNYÉT csak objektíven mérhetjük, és mindenfajta szubjektivizmust el kell távolítani az iskolából. Ezt hivatottak biztosítani a nyilvános osztályzások, a tanulmányi versenyekről készült ki- mutatások. Ha a tanuló iparkodik, maga is hamar rájöhet, hogy nem „pikkelnek“ rá és

I formák s toniik érlelésénél

megszűnik az t korábbi hiedelme. hogy ő c:s,tk rossz osztályzatot kaphat

Az egyre növekvő követeimé nvek az értékelés terén is ú|ahh megoldások keresésére kell, hogy ösztönözzenek. A módszerek megválasztását

azonban összhangba kelt hoz uunk az oktatási és nevelési célokk d Lényegében bármilyen módszertan elveit kövét lük, a munkateljesítmény alapján kel! osztályoznunk. Ez talán akkor is így lesz, ha majd egyszer minden iskolában eltűnnek az intők és rovók, a félévi bizonyítványosztás és csak az iskolai év végén ismer tetik meg a tanulókkal az érdemjegyeket.

A számonkérés módszereinek tervezett módosításai sem jelentik majd az értékelés megszüntetését, hanem csupán az osztályozás formájában kifejezett értékelés modernizálását. Az ilyen és hasonló irányú kísérletek nálunk és külföldön javában folynak. Kétségtelen, hogy a számonkérés mostani, általában elterjedt módjai bizonyos buktatókat is hordozhatnak magukban, amelyek veszélyesek lehetnek a rutintalan vagy befolyásolható pedagógusok kezében. A számonkérés és az értékelés rendszerének új kísérletei sok eddig elhanyagolt kérdésre is kiterjednek. Lényegében azt akarják elérni, hogy a tanulóknál mindent értékeljenek a pedagógusok; szó ban és írásiján egyaránt. Az egyik legismertebb kísérleti módszer például feleslegessé tenné, hogy a tanulók számolgassák osztályzataik átlagát, s abból következtessenek a bizonyítványukba kerülő osztályzatokra, mert a „tippelés“ ebben a formában mindig is helytelen volt. A rendszeres számonkérés miatt arra kényszerülnének a tanulók, hogy tudomásul vegyék: mit kell

még pótolniuk. Igaz, a szöveges értékelés nehezebb és jobban bírálható, mint a mostani osztályzás, mert nyomon követhetőbb, de ugyanakkor a tanulóknak, szülőknek elfogadhatóbb, ezért megnyugtatóbb is lehetne.

Ebből természetesen többlet- munka keletkezne, mert témakörönként is meg kellene szabni a számonkérés szempontjait és módjait. így azonban nem fordulhatna elő, hogy lényegtelen dologért elégtelen osztályzatot kapjon a tanuló, de az sem, hogy a rendszeresen nem készülő diák esetleg „szerencsés“ felelete alapján hosz- szabb időre jó osztályzatot biztosítson magának.

A KÖVETKEZETES ÉS SZÜNTELEN FELMÉRÉS rendkívül fontos. Igaz, hogy sok időt és kedvező feltételeket igényel. Számolnunk kell azzal, hogy az új megoldások keresése közben sok akadályba ütközünk még. Az egyes osztályok tanulólétszámával, bizonyos tantárgyak alacsony óraszámával, vagy a pedagógusok túlterhelésével és más hasonló objektív nehézségekkel kell majd megküzde- nünk. Az értékelés tökéletesebbé tétele nem mehet az új tananyag megértetésének a rovására sem. A helytelenül értelmezett új értékelési módszerek alkalmazásakor előfordulhatnak ugyanis olyan esetek, hogy a pedagógus keveset tanítana, de hosszadalmasan és sokat kérne számon, s így az oktató-nevelő munka egyik fontos részét áthárítaná magára a tanulóra. A „félelmetes“ pedagógus tekintélyének, sajnos, néha egyetlen eredője, hogy többet feleltet, mint magyaráz. A tanítási óra egységet alkot, s ha annak valamely résziéhez hozzányúlunk, változtatnunk kell az egészen.

A klasszikus fogalmazásban ismert feleltetést az értékelés mai értelmezésével, és új formák keresésével kell felcserélnünk. A tudásszintmérés így nem kötődne az iskolai munka- folyamatnak csak valamilyen formájához, esetleg egy óratípushoz. hanem az oktató-nevelő munka egyik állandó részévé válna.

AKÁRCSAK az iskolák oktatási és nevelési módszereit, úgy a számonkérés módjait is összhangba kell hoznunk a társa dalom kívánalmaival, mert ez egvre gyakrabban hangoztatott igény.

Dr. PÁRKÁNY ANTAL

l Ü ';

1979 II. 1.

r