Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-06 / 31. szám, kedd
Barátaink országában SZOVJET ÉS CSEHSZLOVÁK KÉPZŐMŰVÉSZEK KÖZÖS TÁRLATA A Barátaink országában elnevezésű, sokrétű, színvonalas kiállításon 14 szovjetunióbeli és 13 csehszlovák művésznek mintegy 30 alkotása utal a két áiiam elmélyült és aktív kul turális kapcsolatára. Festme nyék, grafikák, szobrok jelzik, hogyan látták a különböző nemzetek és nemzetiségek fiai a szomszédos .baráti ország tá jait, kis és nagy városait, a hatalmas üzemekben, nagysza bású építkezéseken, a földmű- vesszövetkezetekben az új valóság anyagából alakított dolgozó embert. A ikornaik e krónikásai és tűk rözői, az itt szereplő művészek a közép- és fiatal nemzedékhez tartoznak. Elsődleges ihlető forrásuk az élet és a valóság. Az anyagi realitások és a társadalmi kapcsolatok az ő visszatükrözésükben is állandó változást kívánnak. A tárlat tanúsítja, hogy a szocialista realizmus, e rugalmas al- kctómódszer alkalmas arra, hogy a valóságot művészi formában fejezze ki. Ez a magyarázata a szocialista realizmus sokszínűségének Ismerkedjünk elsősorban szovjet vendégeink műveivel. Alekszandra Felikszovna Bil- lova pontosan látja és elmé- lyülten érzi egyik legfestőibb városunk: Banská Bystrica ódon szépségeit. Finom, letompított színekkel egész sorozatot rajzol róluk. Lia Alfonovna Bumane eredeti festői stílussal, intenzív kifejezéssel készített olajfestményt a Prágai metró építéséről. Lendületes, modern fogalmazásban emlékezik meg az idegenvezetőkről és ;i tolmácsokról, akik a főváros változatos művészi szépségeit és sajátosságait ismertették meg vele. Alekszej Afanaszjevics Kolibrijük metszetsorozatának címe: A Szlovák Nemzeti Felkelés 30 éve. A litván fonasz Mikolo Kuzminszkisz a balti művészek kompozíciós merészségével hatásosan vetíti elénk a Magas-Tátrát. A moszkvai Fetr Pavlovics Osszooszkij hazánk gyakori vendége. Fő motívumai a dél-cseh táj, az ora- vai falvak, s a festői népviseletet hordó lakosaik. Igor Ti- granovics Ova'szapov eredetien foglalja ívbe Český Krumlov odon bájú városképét. Vlagyimir Ivanovics Perejászlavec a tartalommal szervesen egybeolvadó formában jelenti meg Prágát és Bratislavát, s rajzain szenvedélyesen rögzíti a Szlovák Nemzeti Felkelés néhány résztvevőjét. A tallini Olev Pau- lovics Szoansz egy üveggyár mai tempóját, dolgozóinak felelős munkáját érezteti grafikái lapján. Grigorij Antonovics Tiskevics ember és táj harmó- nikus egységét, egymásra utaltságát szemlélteti. A skalicai születésű Dušan Grečner kombinált technikájú lapja és tollrajzai a sztyeppei nap változásáról és egy kikötő objektív valóságáról adnak hírt. Oto Lupták szénrajzain a tadzsik föld elevenen lüktető ritmusát érezzük. Ignác Kolčák bravúros szénrajzán a távoli tadzsik világ összefüggéseit tolmácsolja. A prágai Jan Grimm Dmitrij Nadozsin: A Prágai motívumok ciklusból (tempera, 197H) háborúellenes motívumú rajzai igaz és hiteles tanúvallomások. Tengeri képei megkapóak, s a szalaszgrivai kikötők, a táj és a benne dolgozó ember egyensúlyát érzékeltetik. A morva- országi Óta Holas átélten, művészi látással veti vászonra a Bajkál-tó és Riga festői panorámáját. Pavel Mourt a Krím varázsos szépségei igézik meg. Bennük elmerülve árnyaltan jeleníti meg a sziklák tömegét, a tengert és a partján felfelé törő ciprusokat. Az emberi alak anyagban való újrateremtésének öröméről vallanak fosef Vajce plasztikái: a Balerina, a Színész és a Múzsa, s a Tenger hullámait felidéző mély redőkkel barázdált férfifej. A tárlat értékes és látványos, már eddig is nagy érdeklődést kiváltott anyagát először Moszkvában és a múlt év végén Prágában, s most nálunk, Bratislavában, a csaknem négy évig tartó átépítéssel felújított pavilonban, a Szlovák Képzőművészek Szövetségének Dosztojevszkij sori kiállító termében február hónapban mutatják be. KARHANÝ jenöné KULTURÁLIS HÍREK ■ A középfokú szakmai tanfolyamok új oktatási formát képviselnek a lengyel felnőtt- oktatásban; a tavalyi tanévben végeztek a tanfolyamok első hallgatói. A tanfolyam a hároméves tanulmányi idő alatt középiskolai végzettséget ad. A hallgatók érettségi vizsgát is tehetnek. Az egyik választott tárgynak mindig szaktárgynak kell lennie, de nem szereznek technikusi képesítést. Az első tanévben huszonkétezer hallgatójuk volt, tavaly már hetvennyolcezren jelentkeztek. » # * ■ Judith Therpauve a neve annak a vidéki laptulajdonos- nőnek, aki újságja függetlenségét szeretné megőrizni. A tőkés körülmények között oly sokat emlegetett „sajtószabadság" relativitásáról szól ugyan is Patrice Chéreau francia rendező filmje. Hogy ez a függet- lenségért folyó harc a néző számára is átélhető legyen, ahhoz nagy segítséget nyújt a címszerep alakítója, Simone Signorét, akit a kritikák csodálatosnak tartanak.- ÚJ FILMEK messv.i mmm bobbs isaa* mssm ARANYIDŐK (szlox'ák) Ezer könyvnek hány az o'vasö’a? A minap megállított egyik ismerősöm, hogy elmondja: olvasta cikkemet, amelyet az iro- dalomnépszerűsitők szemináriumáról írtam, és elhatározta, hogy válaszol rá, illetve kiegészíti néhány megjegyzéssel. Aztán az egészből nem lett semmi, nem jutott rá ideje. En sajnálom a legjobban, mert érdekes és meggondolkoztató, amit közölni akart. Szép és örvendetes, mondta, hogy az utóbbi években végre nagyobb példányszámban jelennek meg a verseskönyvek is, rövidebb- hosszabb idő alatt el is fogynak a könyvesboltokból, de —• véleménye szerint — ma sem olvasnak el egy-egy könyvet sokkal többen, mint akkor, amikor 300—400 példányban jelentek meg. Vagyis: az olvasók számának növekedése nincs arányban a példányszámok növekedésével. Noha fenntartások nélkül nem tudtam elfogadni állítását, azért éreztem, hogy némi igazság van a dologban. Pláne azután, hoy példákkal is érvelt, köztük olyanokkal, amilyenekkel magam is találkoztam. Nem általános jelenségeket idéznek, de gyakran föl fölbukkanókat. Az író négyszáz kilométert utazik, mert erkölcsi kötelességének -(is) tekinti, hogy a legeldugottabb faluban is megjelenjen az író-olvasó találkozón, amelyre oly szíves meghívást kapott. Tehát megérkezik. És vár, a helyszínen. Kénytelen várni, mert bár elmúlt hét óra, csupán hárman üldögélnek a teremben. A CSEMADOKelnök szégyenkezik, elnézést kér, reménykedik, hátha nyolcra összejönnek az emberek. Igen, összejönnek, tizenöten. Az elnök üdvözli és röviden bemutatja az írót. Az író beszél. Aztán várja a kérdéseket. Unott arcok. Ki olvasta a könyvét, könyveit? Három kérdés hangzik el egész este. Szokványkérdések: hogyan kezdett írni?, mikor ír?, ki a példaképe? Ebből nyilvánvaló: nem olvastak az írótól semmit. Az író megköszöni a jelenlevőknek, hogy eljöttek, hogy kérdeztek, igyekszik elfeledni, hogy belül valami — egy kicsit, vagy nagyon is — szo- morítja. Azzal vigasztalja magát, hogy talán sikerült néhány okos szót mondania, szunnyadó gondolatokat, érzelmeket ébresztenie. Más. Az írót fölkéri az egyik könyvesbolt vezetője, jönne el egy délután dedikálni legújabb művét. Ötszáz példányt rendeltek meg belőle, már majdnem mind elfogyott, úgyhogy ha eljön, lesz dolga, könyvekkel a hónuk alatt özönlenek majd a diákok. Az író megjelenik, és valóban akad dolga. Legújabb könyvéből négy táskával tesznek eléje. Mindegyik példányban cédula, a cédulán név. Akiké a könyv, azok sehol. Ké' tanár gyűjtötte be az „olvasóktól“ és hozta el a könyveket, hogy dedikálja valameny- nyit az író. Akinek talán jólesett volna, ha kérdeznek tőle egyet-mást. Kedves szavakkal ajánlja a könyvét, és írja a nevét azoknak, akik még arra sem méltatták, hogy személyesen jöjjenek el. Talán ő is szívesen kérdezett volna egyet- mást fiatal olvasóitól. így marad a gyanú: nem egyénenkénti és őszinte érdeklődés vásároltatta meg könyvét a diákokkal, hanem valamiféle — hasznosnak vélt és nemesnek titulált — kampányszerű akciót idéző elhatározás. Más. Az író-olvasó találkozón a tanító szétoszt tizenöt kérdést a jelenlevők között, a várható kínos csendet, a szégyent elkerülendő kérdéseket, a találkozó előtt, Ő maga fogalmazta. Más. Költő barátom, aki már gimnazista korában is írogatott, tíz év után találkozik régen látott osztály- és érettségiző társával. írsz, írogatsz még ma is? — kérdezi tőle ismerőse. Igen, ír, írogat, az elmúlt tíz évben három könyve jelent meg, és alig múlott el hónap, hogy egy vagy több versét vagy más írását ne közölték volna a lapok. A történethez hozzátartozik, hogy az egykori osztály és érettségiző társ nem él a világ végén, ós nem ő az egyedüli, aki ilyet kérdezett a költőtől. Ismerősöm végül megjegyezte, most már ideje lenne azzal is többet foglalkozni, hogyan elolvastatni a szép példány számban megjelent és megvásárolt könyveket. Ezer és egy formája van (vagy kiötölhető], amelynek alkalmazásával mindenütt valóban szellemi táplálék lehet egy-egy új mű min den eladott, illetve megvásárolt példánya. BODNÁR GYULA Évekkel ezelőtt nemcsak nálunk, hanem külföldön is szép | sikert aratott Štefan Ulier Ha nekem puskám lenne című 3 filmje. Az alkotás fcselekménye egy szlovák hegyvidéki falu mikrovilágában játszódott le, s a második világháború befejezésének, a Szlovák Nemzeti Felkelésnek az időszakát ábrázolta. Hőse egy kamaszodó gyerek volt; nézőpontja magá tói értetődően leegyszerűsített, ne éppen naiv, gyermekes igazságkeresése tette lehetővé, hogy nemegyszer világosan Iá tott A jeles szlovák rendező legújabb alkotásának története is a második világháború idején. értetődő tehát, hogy a cselekmény és a bonyolultabb összefüggések leegyszerűsítve, szinte idealizálva jelennek meg. A film valójában elbeszélő stílusú, az események ebben a mederben folydogálnak, a cse- lenmény központi szereplői fokozatosan a felnőttek lesznek, a gyermekeik csak Itt ott csodálkoznak rá a történtekre. Hiányzik a filmből a vérbő konfliktus és zavarólag hat a stílus egyenetlensége. Az alkotás tehá* inkább részleteiben szép és magával ragadó, egészét tekintve ez nemigen mondható el. Štefan Uher jól kiválasztott együttessel dolgozott. A mű forJan Vlasák a szlovák film főszerepében M. Kordoš feJv.J 1944 őszén játszódik egy hegyvidéki faluban. A kis falu lakói — köztük egy béna karú fiatalember — megpróbálják átvészelni a nehéz időket, túlélni a háborút. Bár a film hőse ez a nyomorék, Bátyónak nevezett fiatalember, az eseményeket két gyermek szemével láttatja a rendező. Bátyó szinte gyermeki naivsággal készülődik a jobb jövőre, várja az „aranyidőket“, amikor a saját ökreivel fuvarozhat és házat építhet. Gyermekien tiszta álmai azonban csakhamar szer- tefoszlanak: a szülők keserve sen összekuporgatott pénzéből, illetve a hitelre vett ökrök egy lövöldözés során elpusztulnak. Végső kétségbeesésében elhatározza, hogy ezentúl ő fosztogat majd, nem hagyja, hogy a háború mindenét elvegye — pedig elveszi: az életétől is megfosztja. Jóllehet Štefan Uher filmje elkerüli a hasonló témájú alkotások szokványait, mégsem minősíthető egyértelműen sike- )esnek. A kezdő képsorok után a nézőnek úgy tűnik fel, hogy a rendező az eseményeket és a történet szereplőit a gyermekek szemével láttatja, magától gatókönyvéi Peter Kováčik írta, az operatőr Stanislav Szo- molányi, aki remek képi poé- zist teremtett. A színészek közül az első helyre kívánkozik Viliam Polónyi neve; az alkotás legszerencsétlenebb figuráját játssza, hiszen az általa megformált pásztor az első világháborúban megnémult, és ép elméjét is elvesztette, a második világháború pedig életét követelte. Cselekedetei, magányos lázongása azonban nagyon is ép eszíj egyénre utalnak, s így a figura — a színész meggyőző alakítása révén — a film legaktívabb szereplőjévé válik. Jan Vlasák (a Bátyó szerepében), a tényleges főszereplő, jellegtelen megjelenésével és játékával kevésbé hiteles és kissé a háttérbe szorul; sajnálatra méltó nyomorék, de mivel nőm elég kemény, lázongá- sa sem igen meggyőző. A többi szereplő közül említést érdemel Ondrej Jariabek, Ryszar* da Hanin és Milka Zimková. Az Aranyidők a háborús témájú szlovák termésben kétségtelenül a jobb alkotások közé tartozik, Štefan Uher munkásságában azonban nem jelent előrelépést. EGY ASSZONY, EGY FÉRFI, EGY VÁROS (ktiboi) A kubai filmek egyre ismertebbek világviszonylatban is, de különösen kedveltek a latin-amerikai országokban. Rokonszenves a kubai művészek közvetlensége, igazságra törekvő őszintesége, önkritikája, mellyel népük nevében és érdekéber emelik fel szavukat. Az egyik legtehetségesebb fiatal rendező Manuel Octavio Gomez. A szenvedélyesen vitatkozó, elkötelezett művész ezúttal a tegnapról rendezett filmet. Az alkotás. Nuevitas város születéséről szól, s egy városalapítónak, Marisa Sanchesnak állít emléket. Az asszony hála datlan feladatot vállalt, hiszen abban az időben, amikor alig volt kenyér, ő hitre buzdított. A film főszereplője egy fiatal szociológus; ő emlékezik a hőskorra és az asszonyra, aki a mai modern házak helyén állott barakkokban perspektíváról beszélt. A rendező részben híradó- anyagokból építi fel filmjét — így igazolja a történtek hitelességét. Legfőbb érdeme, hogy a forradalmi átalakulást akadályozó szociális és érzelmi indítékokat, a magatartásbeli változásokat ábrázolja — őszinte képet nyújtva a kubaiak tudatállapotáról. — ym — 1979. II. 6. Idalia Anreus és Murio Balmaseda a kubai film egyik jeleneieben
