Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-20 / 43. szám, kedd

Irodalomról — könyvekről Úrkeze városka Ha a múlt század nagy orosz prózaíróinak, Gogolnak, Doszto­jevszkijnek, Tolsztojnak egy- egy müve két-három évtized el­múltával újból a kezünkbe ke­rül, meglepően fedezünk íel a cselekmény bonyolításában, az alakok jellemrajzában, tetteik léketani indokolásában új és új vonásokat, amelyek a mii első olvasásakor elkerülték figyel­münket. Itt nem csupán az ol­vasó fogékonyabbá válása ját­szik közre, hanem ízlésének a kortól befolyásolt változása is. Az alkotó ereje teljében el hunyt Jan Drdát, a felszabadu lás utáni cseh próza egyik leg egyénibb művelőjét, korántsem állítom egy sorba az említett nagy orosz prőzaírókkal, de mindenképpen jelentékeny írás- művésznek tartom, akinek el­beszéléseit és az Űrkeze város­ka című regényét érdemes új­ból kézbe venni. Most, hogy megjelent új magyar kiadása, mindenekelőtt az lep meg, mi­lyen elevenen hat ma is Drda mesélő kedve, s hogy csapon- gásai, elkalandozásai ellenére milyen nagy műgonddal jele níti meg a cseh kisváros század eleji képét, és milyen vonzóan érdekes könyvének dús ember­galériája. Az olvasó hamar a szívébe zárja a nyakas paraszt­fiút, aki szerelemből házasodik meg, vagy a vadorzó Matéj Re- zácot, a borivás következtében lelki nyugalmát nem lelő Fran­tišek Buzeket, a városka szta rosztáját. Drda hasonló alak­teremtő tehetséggel állítja elénk Trantinec gazdát, a vá­roska orvosát, Volman plébá­nost, Stýbla sapkást vagy az erdészt és a fát úsztató tuta- josokat. A nők seregében ki­vált a szépséges Anička alakja vonzó, vérbően életteli. írói remeklés a falu bolondja, Ne­mulass Jankó tragikus sorsának ecsetelése. Drda voltaképpen mint novel­lista áll a korszerű cseh iro dalom élvonalában. Felejthetet­len a Fennkölt elv című elbe­szélése, regényben csak az Űr­keze városkájában éri el novel­láinak színvonalát. Ebben a könyvében oly lebilincselő ér­dekességgel írja le Csehország délvidékét, Űrkeze városkának az első világháború előestéjén pergő életét, hogy érdemes volt újból elmerülni benne. Palotai F.rzsi páratlan szép­séggel tolmácsolja magyar nyelven Drda folklorísztikus elemekkel, versekkel, mondó* kákkal tarkított, olykor idilli­kusnak tetsző, mégis mindig a valóság talaján álló világát, csak néha zavaró, hogy táj- és faluneveket, magyarít. Íme egy példa. „Tíz óra körül Edényesről Gyöngyösre jött Václav Tran­tinec.“ (Madách. 1978) Vera meg Bon Páio és Don Petire Ezúttal fenntartás nélküi el­ismerem, hogy igaza van a kia­dónak, amikor Božena Beriešo- vá könyve füljegyzetében kis­regényét joggal sorolják a cseh próza gyöngyszemei közé. Talá­ló az összegezés is: „Hitele­sen megrajzolt hősei két egy­mástól távoleső nemzedéket képviselnek; két gyerek — egy árva kislány és egy kamasz fiú ~ áll szemben két idős ember­rel — a kislány nagyanyjával s egy látszólag tisztes öreg­úrral, aki a valóságban semmi tiszteletet nem érdemel.“ Ha emlékezetem nem csal, vagy három évtizeddel ezelőtt F. F. Burian, a cseh színpadi világ egyik legérdekesebb alak­ja, színházában bemutatott egy Vera Lukášová című darabot, amelynek a színlap szerint Be- nešová volt a szerzője, a való­ságban azonban Burián a maga egyéni ízlése, haladó nézetei szerint formálta a kézhez ka­pott anyagot (Burian esztendő­ről esztendőre egy-egy saját drámai művét is bemutatta, va­lamennyi a kor igényéhez iga­zodva sematikusan agitatív jel­legű színmű volt és egyik sem bizonyult időtállónak. De felfe­dező volt és mesteri rendezője az ismeretlenség homályából kiásott népi elemekkel tarkí­tott komédiáknak.) A mindössze négyíves kisre­gényben az írónő a gyermeki lélek: mesteri ismerőjének bizo­nyul. A könyvecske legnagyobb erénye, hogy minden szembesí­tés sikeres: a felnőttek világa tele van hazugsággal és kép- mutatással, a fiataloké tiszta jövőt ígérőén romlatlan. Hisz­nek a barátságban, amelynek nyomában nem jár hitszegés. Ezzel a tiszta akkorddal zárul Benešovának igénytelenségében is megkapó, költői átérzéssel papírra vetett mondandója. Mayer Judit, a Capek-művek kitűnő fordítója, hasonló kész­séggel adja Benešová kisregé­nyét a magyar olvasó kezébe. (Madách, Európa) Setét égen csillagok Az irodalomba költőként lé­pő Eduard Petiškát a magyar olvasó az elmúlt évek során jótollú ifjúsági íróként ismer­te meg. A lányok a folyón, a Marcika elveszett és a Görög mondák és regék című kötetei ugyanúgy megérdemelték, hogy a magyar olvasó megismerje őket, mint a Nászéjszakák című elbeszélésgyűjteménye. Az Olexo Anna gondos fordí­tásában nemrég megjelent Sö­tét égen csillagok című regénye zavarba hoz. Valóban múlhatat­lanul szükség volt rá, hogy magyarul is kiadásra kerüljön? A kötet fül jegyzete szerint: „Ez az új könyv az anyák, feleségek, szeretők odaadásának, erkölcsi felelősségének regénye.“ Ez­zel a tényközléssel nem kell perbe száll nőm, és részben azt is elfogadom, hogy a főhős „évek múlva egy napra vissza­tér gyermek- és ifjúkora ese­ményeinek színterére, s a rátö­rő múlt zuhatagában megeleve­nednek előtte szertefoszlott ál­mai, a tündéri diákszerelmek, a tovatűnő ifjúság szép emlé­kei.“ Ezt az emelkedett hangú, szép beharangozást mégis so- kallnom kell. Ügy érzem, hogy Petiška könyve eléggé érdem­telenül kapta. Talán ott a hi­ba, hogy témáját túlírta. Tény lényt követ, hiányzik itt a köl­tő meleg szívverése, emberi részvéte. Alakjai elmerülnek a szavak zuhatagában, nem ke­rülnek hozzánk igazi ember­közelségbe, mint jelentős kor- társainak és a fiatalabbaknak. Otčenášeknek, Páralnak, Plu- háfnak valóságos, vérbő alak­jai. Fenntebb azért írtam zavar­ról, mert nem tudom, mi indo­kolta magyar kiadását. Talán az a kiadói kötelesség, hogy minden esztendőben ennyi és ennyi cseh prózát kell magya­rul megjelentetni? Ha ez a helyzet, akkor el kellene gon­dolkodnunk, vajon nem kellene fokozottabb felelősséggel eljár­ni a kötelesség teljesítésében? Ezt annál inkább kell hangsú­lyoznom, mert úgyszólván sem­miféle viszonzásról nem írha­tok. Többször szóvá tettük már a viszonzás sajnálatos elmara­dását, és ma Eduard Petiška alig középszerűnek mondható prózája kényszerít rá, hogy ezt a hiányt újból felemlegessem. Feleslegesnek tartom, hogy pél­dákkal támasszam alá a pa­naszt. Nem kákán csomót keresés ez, de indokolt óhaj, hogy iro­dalmunk a viszonzással meg­kapja végre a megérdemelt el­ismerést. Fordítói munkássá­gunkkal vitathatatlanul hídve­rő szerepet teljesítünk. A fel­adatkör egyoldalú teljesítése azonban semmiképpen nem mondható ideális állapotnak. Ügv érzem, ideje lenne ezt az egyoldalúságot végre megszün­tetni. (Madách, 1978} EGRI VIKTOR ISMERETTERJESZTÉS - MŰVÉSZETTEL TÉVÉJEGYZET A televízió sokféle szere­pet játszik a társadalom éle­tében. Az elsők között: is­mereteket terjeszt az emberi cselekvés valamennyi terü­letéről, nem kis mértékben, sőt, egyre erőteljesebben, a művészeti műsorokkal is. A következőkben két ilyen műsorról lesz szó, Éva Sad- ková A cukrászda című te­levíziós játékáról és Ivan Gariš A Merkúr jegyében cí­mű sorozatáról. Éva Sadková játéka azok közé az alkotások közé tar­tozik, amelyek jelentős vi­lágirodalmi műveket népsze­rűsítenek. A cukrászda Co­ra Sandel norvég írónő hí­res novellájából készült. Egy olyan nő sorsát kísér­hettük nyomon, aki szaba­dulni szeretne a burzsoá társadalom polgári világá­nak szorításából, a konven­cióktól, aki nemcsak szol­gálni akar, hanem szabadon és alkotó módon élni. A fő­szereplőt, a varrónőt, ép­pen akkor ismerjük meg, amikor elhatározását tettre akarja váltani. Éva Sadková, A cukrászda forgatókönyvírója és rende­zője eltért a hagyományok­tól, amikor az eredeti mű történetének menetét jelen­tősen megváltoztatta, fölerő­sítvén a társadalmi monda­nivalót. A játék végkicsen­gése pozitív, a főhős számá­ra talált kivezető utat, így a maga módján jelenünkhöz igazította a novellát Éva Sadková. Világosan fejezte ki, hogy a nő tiszta és al­kotó életének forrása csak a haladó és igazságosan be­rendezett társadalom lehet, amely megváltoztatja az emberek közötti kapcsola­tokat, eltünteti az önzést, a gyűlöletet, a képmutatást, és több hely jut benne a kölcsönös megértésnek, se­gítségnyújtásnak, a szeretet­nek és barátságnak. Meg kell azonban jegyez­nünk, hogy a tévéjáték nem volt végig egyenletes, meg­győző és hatásos. Főként az első harmadának néhány jelenete (a főszereplő J. Brejchovával és J. Zahajský- val) hatott statikusnak és tézisszerűnek. Hiányzott a belső feszültség, a dialógu­sokból pedig az erő. Ezek­ben a jelenetekben a szí­nészek sem nyújtottak jó teljesítményt. Egészében vé­ve mégis jó tévéjátékot lát­tunk, és hatásos színészi alakításokat, (J. Vala, L. Munzar, J. Dítétová, R. Jeli­nek, Z. Bydžovská és má­sok j. A vámőrök életét, nehéz, felelősségteljes és nagy tár­sadalmi jelentőségű munká­ját akarta bemutatni. A Merkúr jegyében című tévé­filmsorozat. Sokat megtud­tunk belőle, sok mindent megértettünk, s talán jobb­nak, becsületesebbnek talál­tuk az emberközi kapcsola­tokat, mint amilyenek a va­lóságban, mégsem mondha­tó minden epizód sikeres­nek, (vagy nem volt eléggé életszerű, vagy csaknem ér­téktelennek minősíthető}, így az egész sem kelthe­tett jó benyomást. Különbö­ző színvonalú — minőségű és mélységű — története­ket láttunk tehát. Egyik­másik ugyan nem nélkülöz­te az izgalmat, a feszültsé­get fa harmadik rész, amely a vámőrök és a közbizton­sági szervek együttműkö­déséről is szólt); hallottunk életes, jó humorú dialóguso­kat, amikor a vámőrök ma­gánemberként szerepeltek, (részben a befejező és a negyedik epizód}, de nem volt egyenletes a sorozat, a dramaturgiai hibák követ­kezményeképpen némely rész csupáncsak illusztrál­ta a történetet. Bár gyara­podtak ismereteink, azon­ban az élet maga ennél bi­zonyára drámaszerűbben és igazabban ír. JOSEP HOLÝ ŰS FILMEK A ZSEBTOLVAJ (bolgár) A bolgár kritikusok vélemé­nye szerint a néhány évvel ez­előtti új fejlődési szakaszába lépett bolgár filmművészet len­dülete neon tört meg. A bolgár filmtermésnek csupán töredé­két ismerve, nincs lehetősé­günk arra, hogy meggyőződ­jünk: mennyiben helytálló ez a megállapítás, annyi azonban biztos: az utóbbi években ha­zánkban bemutatott bolgár fil­mek mind témájukat, mind mű­kódexe szerint él, de ez soKban különbözik a társadalomban el­fogadott erkölcsi normáktól. A csavargó, zsebtolvaj Petuh a bűnözők börtönviselt társadal­mából nem jut tovább; színes, gazdag egyénisége semmivé foszlik, nyomtalanul tűnik el a társadalomból. A rendező részletes jellem- rajzot ad a „tolvajok királyá­ról“, akit egy létező személy­re)’ mintázott. Jn'ínözfiro­Jelenet a bolgár filmből; a képen Ruszi Canev, a címszereplő vészi értéküket tekintve, figye­lemre méltó alkotások voltak. Igen rokonszenves vonás, hogy az alkotókat elsősorban nap­jaink kérdései, a kortárs prob­lémák foglalkoztatják, s nyíl­tan, kendőzetlenül szólnak tár­sadalmunk gondjairól, szinte szociografikus-dok ume nt ári sta eszközökkel elemzik a való­ságot. Ennek a művészi szemlélet- módnak lehetünk tanúi A zseb­tolvaj című filmben. Georgi Djulgerov, a fiatal rendező nem rettent meg attól, hogy negatív hőst válasszon filmje központi alakjául. Az alkotó a társadalom perifériáján hányó­dó bőst vitt vászonra, olyan embertípust, akiben minden adottság megvan ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát, ereden­dő tehetsége ellenére azonban mégis mindig kihullik a lehe­tőségek rostáján. Saját morális ÁRTATLANOK mantika“ hamisításai nélkül beszél filmjének hőséről, kö­mény dokumentarizmussal áb­rázolja, hogyan vész el az em­beri szépség, s válik semmivé a lehetőség. Nem törekszik arra, hogy együttérezzünk a bűnözővel. A mintegy két év­tizeddel ezelőtt élt zsebtolvajt olyannak mutatja, amilyen volt: tehetséges embernek, aki a ké­pességeit társadalomellenes cé­lok szolgálatába állította, s bár megpróbált visszafordulni erről az útról, de minden pró­bálkozása hiábavalónak bizo­nyult. A szociografikus hitelesség­gel megalkotott mű címszere­pét Ruszi Canev játssza, pon­tosabban éli a zsebtolvaj éle­tét. A film minden kockáján érződik, hogy a történetet az élet irta, az alkotók csupán művészi formába öntötték. (olasz) Történelmi nevű arisztokrata család leszármazottja volt Lu­chino Visconti, a csaknem há­rom évvel ezelőtt elhunyt ha­ladó, forradalmi elkötelezettsé­gű olasz rendező. (Filmes pá­lyára lépve), hátat fordított családjának és osztályának.) Érdemei elévülhetetlenek, hi­szen a filmtörténet: őt tartja a neorealizmus szülőatyjának és a háború utáni olasz film megújító harcosának. Utolsó a.lkotását, az Ártatla­nokat, az irodalmilag és em­berileg is vitatható értékű Gab­vésbé csinos, de szeszélyes szeretője között. Látszólagos kiegyensúlyozottsága akkor bo­rul fel, amikor megtudja, hogy feleségének házasságon kívüli kapcsolatából gyermeke szüle­tik. Hiúsága és önzése ezt neim bírja elviselni, s gyűlöletében gyilkosságra vetemedik ... Visconti remek képet fest az arisztokraták világáról, érzé­keltetve lelki szegénységüket és sivárságukat. A nem rokon­szenvesnek szánt, de nem min­den rokonszenv nélkül ábrázolt hőseit azonban olyan kifino­Giancarlo Giunnini és Jennifer O'Neill uz olasz film főszereplői rielo D’Annunzio-regény film­változatát, már fél oldalára bé- nultan, tolószékből rendezte. A téma ugyanaz, mint Visconti annyi müvében: a múlt század nagypolgári világának felbom­lása. A művész szerint a fel­bomlás feltartóztathatatlan. Mondanivalója nak kibontására egy szentimentális, melodrámá­ba hajló szerelmi háromszög- történetet választott, melynek hősei képtelenek az őszinte, tartalmas, emberi kapcsolatok­ra; kiégett egyének, akik nem találják életük értelmét. A komor történet hőse egy férfi, aki nem tud választani szépséges felesége és nem ke­rnult ízléssel megalkotott kör­nyezetbe helyezi, hogy a néző­nek már-már megesik a szíve: nem kár ennyi szépség pusz­tulásáért? A művész egyébként szinte kínos esztétikai érzék­kel rendezte meg filmjét, gon­dosan ügyelt a színekre, a fényűző miliőre. Viscontira mindig is jellemző volt a ki­tűnő színészveczetés; ezúttal olyan kiváló egyéniségekkel dolgozott együtt, mint Gian­carlo Giannini (a puhány férj alakítója) és a ragyogó szép­ségű Laura Antonelli (a fele­ség és Jennifer O’Neill (a sze­rető). — ym — 1979 II. 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents