Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1979-02-02 / 28. szám, péntek
Ismerd hát meg a költőt FORBÄTH IMRE VÁLOGATOTT VERSEI — ÜJ KIADÁSBAN Az elmúlt év utolsó negyedében ünnepeltük Forbáth Imre születésének 80. évfordulóját. Az ünnep kevesek ünnepe volt. Inkább csak az irodalmároké, nem egy nagyobb olvasóközönségé, sőt megkockáztathatom, az évforduló tájékán megjelent emlékező méltató írások címében, alcímében föl - tüntetett név, Forbáth Imre, csak néhány embernek jelentett sokat vagy többet a semminél. Most nem firtatom a jelenség okát, megtették helyettem mások, évekkel, évtizedekkel korábban és nemrégiben. Egyet azonban föltétlenül említenem kell, nevezetesen azt, hogy az utóbbi három évtizedben mindössze két vers- és egy prózaválogatás jelent meg tőle, ez utóbbi Eszmék és harcok címmel, 1966-ban, 170(!) példányban. Versei — Varga Rózsa válogatásában — 1967- ben láttak napvilágot utoljára, A esoáaváró címmel, a budapesti Magvető gondozásában. Hogy akkor, az 1600 példányból mennyi került át hozzánk, nem tudom, csak sejteni, hogy nem sok. Vagyis: Forbáth méltatlanul kevés könyvben van jelen nálunk. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mindeddig nincs róla se terjedelmesebb portré, se alapos monográfia (könyvalakban), akkor máris kevésbé csodálkozunk a fentebb említett jelenségen, bár továbbra is furcsán hangzik bennünk a hatvanhetes kiadás fülszövegének első mondata: „Forbáth Imre a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legreprezentatívabb egyénisége.“ Valóban így van. De hogy minél többen tudják ezt, hogy minél többen érezzék e mondat súlyát, hitelét, vagyishogy Ismerjék Forbáth életét, egyéniségét, munkásságát, azért még rengeteget kell tenni. Egyszóval: az életművet kell közkinccsé tenni. Az évforduló jó alkalom volt az adósságtörlesztésre, de ne Várjunk mindig ilyen alkalmakra, mert a velük kapcsolatos tettek — különösen, ha oly nagy az ür, a mulasztás, mint jelen esetben — a kötelező tiszteletadást, a inuszájt, az illik-et juttatják eszünkbe, nem pedig az alkotó iránti megbecsülésünkéi. a gyakoribb odafigyelést, amelyet aztán az ünnepek hivatottak fokozni. Mindezt annak kapcsán mondom el, hogy a Forbáth-évfor- dulóra ismét napvilágot látott A csodaváró, ugyanúgy, Varga Rózsa válogatásában és előszavával, ezúttal azonban a Madách kiadó gondozásában, 2100 példányban, ebből 1100 a Magvető részére, örülünk az új kiadásnak, mert nem csupán „ez is valami“, hanem jelentős lépés az olvasóközönség felé: egy olyan költészet juthat közelebb a közönséghez, amelyhez hasonlítható nincs a háború utáni csehszlovákiai magyar irodalomban. Érdekes módon az ötvenes évektől sorjázó költőnemzedékek számára nem jelentett tápláló forrást, különösebben ösztönző példát, hogy ne mondjak hagyományt (1938 őszén született az utolsó Forbáth-vers), és úgy gondolom, puszta véletlenek azok a hasonlóságok is, amelyeket Forbáth Imre és Zs. Nagy Lajos egy-egy groteszkjének, iróniával fűszerezett versének — elsősorban — a hangvételé ben véltem fölfedezni. Erőtől duzzadó ez a költészet, Forbáth sok versének olvasása közben úgy érezzük, mintha parttalanul áradna a költemény, mintha soha nem akarna véget érni, csak úgy ömlenek, kavarognak, társulnak egymáshoz — eredeti és szuggesztív képeket alkotván — az egymástól távoli elvont és konkrét fogalmak — tárgyak, érzetek, színek. Alig van olyan nyugodt, halk verse, mint a Viola, amelyben így ír: „Ajkad, mint lomb a szélben, meg- megremegett, / Ily gyengéd térde a kerek világon / Afém volt senkinek, éppen csak neked.'“ Nem fennkölt, nem finom Forbáth költészete, ő nem tudott lírai lenni a komplikált hidakat, mozdonyokat s hideg geometriákat termelő világban, a gyors időben, amelyben egyre érezhetőbb volt az emberiséget fenyegető veszély, a háború, a fasizmus veszélye. Minek vesződni bús harmóniákkal, kérdezte, majd a kettőspont után így folytatta: „katonamarsok rézmaszlaga röffen / s a festők kubusos tájképei mögött / rohamsisakos rajvonal vonul, / tüskésdrótok karmolnak láthatárt, / aknák, tankok és lángvetők nyüzsögnek / s gázfejlesztő masinériák ...“ (Mai Hamlet monológja.) Az Egy egyszerű hulla énekel című versében eljut addig, hogy rühelli a költőt, hideg vaskampókkal tépné szét a száját, amikor szépségről beszél. „A költő legyen 1 emberebb ember, ! forradalmak kürtöse, / világítótorony, / ember... kinek az álma / próféták tüzes nyelvével nyaldossa a jövőt“. (költőkhöz intő szózat.) Forbáth háborúellenessége és an- tifasizmusa ma is időszerű, és egész — témában, színekben, képi megoldásokban gazdag — költészete sok meglepetést tartogat még azok számára is, akik az avantgarde költészetet is jól ismerik. Mert a nyughatatlan természetű Forbáth Imre a formabontó költők közül való, a cseh avantgardizmus — amely már a kiindulópontjában szocialista eszmeiségű volt, mint Varga Rózsa írja — hatósugarában fejlődött. Varga Rózsa egyébként nemcsak Forbáth költészetével foglalkozik a kötet előszavában, hanem kitér azokra a körülményekre is, amelyek közrejátszottak e költészet alakulásában: sőt, életrajzi, vonatkozásokat is Iközöl. jegyzetem végére kívánkozik Elégia című versének első hat sora: „Ismerd meg furcsa sorsomat, te Utánamjövő, / Ismerd hát meg az álmok generálisát, / A költői, a hazugot, a hőst és komédiást, / A megroggyant vándort, a letört gentlemant1. / Kinek délmagyar erdők zúgtak bölcsődalokat, / S kit enyhén ringatott a szőke Balaton. BODNAR GYULA A Uíf tmfúzHíi BÉLA KOLČÁKOVÁ KÉPEI ÉS ILLUSZTRÁCIÓI Dolný Kuliinban élő festőművész alkotásai sorjáznak a Mirbach-palota kiállítótermeiben. Béla Kolčáková'Prágában született 1937-ben. A Képzőművészeti Akadémián 1957 és 63 között Vlastimil Rada profesz- szbr tanítványa volt. Első indításait mesterétől kapta. Ám nemsokára saját fogalmazásában igyekezett élményeit közölni. Még egyetemi éveiből valók a világos szerkezetű arcmások. (Önportré, Anya), ötvennyolcban férjhez megy Ivan Kolčák festőművészhez. S az egyalakos képek után egy sokszor megidézett s mindig vonzó téma foglalkoztatja. Megnyitja a családi élet intimitásának zárt világát, és hatvanban már a szülők s a gyermekek meleg együvé tartozását tükrözik olajképei, amelyekből a személyes élményanyag melege árad. Hatvanháromban fordulat áll be életében s művészete fejlődésében. Megválik Prágától, s a kis család Dolný Kubínban telepedik le. A sajátos árvái táj lesz Ihletője. Vászonra veti a hegyek lábánál megbúvó házak kubisztikusan fogalmazott csoportját. Szlovákiának ebben a roppant változatosságú részében a hegyek, a rétek, a falvak logikus szerkesztettségében a táj lényegét keresi. A látott természeti valóságot művészi valósággal tömöríti. A realista látvány tükrözésén kívül a gondolatokkal, érzelmekkel átfűtött táj hangulatát, varázsát éreztetik sZuggesztív képei /Zöld táj, Sirokai táj). A hatvanas évek vége felé művészi és társadalmi felelősségére hallgatva Kolčákovát háborúellenes tematika foglalkoztatja. Humanista szemlélettel szól az emberi szenvedésről, az egyszeri gyűjtőtáborok poklának rémségeiről. A hetvenes években születnek meg a művésznek színekben tobzódó örömét sugárzó Oravai változások. NagyvonalúBéla Kolčáková illusztrációja a Grimm-tfivérek Terülj, terülj, asztalkám című meséjéhez. ak, dinamikusak és líraiak ezek az allegorikus kompozíciók. Szép tiszta hang csendül ki a Csönd dicséretéből, a Szeles napból. Ember és természet megbonthatatlan egységének kifejezése a mély értelmű Föld arca. Csapongó képzeletről vallanak ragasztásai. /Alom, A Növényevői. Alkotásának terjedelemben és művészileg jelemős részét képezik a gyermek és ifjúsági könyvek illusztrációi. Teljesen azonosult a gyermekek képzeletével, érzelem- és álomvilágával, érzékenységével. A Mladé letá kiadásában megjelent Grimm testvérek-, Rázusová- • Martáková-, J. SráMková-, V. G. Korolenko-, Al-Kosta könyveket gyöngéd szeretettel, poézissel, sajátos kézírással, szellemes, bájos szimbólumokkal illusztrálja. Az író szava, a könyv tartalma képezi a kiindulópontot. De ezeknek semmiképpen sem gépies követője, hanem to- vábbértelmezője, kiteljesítője. Tevékenyen részt vesz az építészettel kapcsolatos monumentális díszítőművészetben. Mozaik, zománcos keramika, ragasztott technikájú és fafa- ragású művek ékesítik szépen fejlődő községeink, városaink házasságkötő termeit és óvodáit. Témájuk: az asszony, az anyaság, a család. Alkotásai az ember életét és szocialista művészetünket gazdagítják. BÄRKÄNY JENÖNÉ Nem lehel egy helyben topogni Megszámolni is nehéz, hát még felsorolni, hogy a Laterna Magica hány helyen lépett föl szerte a világon. Hírneve, népszerűsége is ezzel arányos: kétségtelenül a legnevesebb csehszlovákiai társulatok egyike. Az együttes nemrég ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját, s ebből az alkalomból kértük meg Josef Svobodát, a világhírű cseh díszlettervezőt, a Laterna Magika egyik „szülőatyját“, hogy beszéljen olvasóinknak a társulat terveiről. • Először arra kérjük, hogy elevenítse föl, milyen szcenikai elképzelések alapján született meg a Laterna Magica? — Kollégáimmal már régebben kísérleteztünk hasonló megoldásokkal, ám a döntő impulzust a brüsszeli világkiállítás adta, ahol szocialista hazánkat a maga nemében egyedülálló előadással igyekeztünk képviselni. így született meg két évtizeddel ezelőtt a Laterna magica, amely a modern képtechnika, az audovizulális eszközök, valamint az élő színpadi szituációk sajátos ötvözete. Akkor azon az előadáson egyszerre 12 vászonra vetítettünk különböző beállításokban. Ennek a technikának, valamint az élő, tehát a színészeink által megjelenített szituációknak a segítségével fölerősítettük, egyedülállóvá varázsoltuk a közönségre gyakorolt hatást. Akkor még a vetítőgépek szinkronizálása szinte műszaki csodának számított, ma viszont már mindennapi, mondhatnám megszokott jelenség. Előadásainkat Brüsszelben 150 ezer néző tekintette meg, s olyan kiválóságok gratuláltak nekünk, mint Dmitrij Kabalevsz- kif, Ivan Mojszejev, Walt DiS' ney és mások. Most két évtized távlatából, úgy érezzük, hogy a Laterna Magica varázsa egy idő után fokozatosan csökkent. Mi erről az ön véleménye? — Négy öt évig minden megfelelő kerékvágásban haladt. 1962-ben az együttes megvált a Nemzeti Színház kötelékéből és a Ceshszlovák Filmvállalathoz került. A társulat akkor világhírének csúcsára jutott el. Sokasodtak a külföldi meghívások, ezzel arányosan az előadások, a fárasztó utazások is. Egyre kevesebb idő jutott a próbákra, a színészi és technikai eszköztár fölfrissítésére és felújítására. A Laterna Magica körül egyre több üzletember, menedzser nyüzsgött, háttérbe szorították a művészeket, a művészi szempontokat. Nyíltan meg kell mondani, hogy ezek az üzletemberek semmit sem tettek a Laterna Magica korszerűsítéséért, a színészek fejlődése érdekében. Amikor tizennégy év után, 1973-ban újra átvettem irányítását, megdöbbentem, mennyire elavultak a műszaki berendezések és ami sokkal fájóbb: a színészek szinte már teljesen kiégtek; Nem csoda. Egy műsort például ezerszer adtak elő, nem volt idő gyakorolni, valami mást csinálni. S az állandó, egyhangú ismétlés a színész halálát jelenti. <9 Mik voltak az első lépéseik, amikor átvették az együttes irányítását? — Új műsorokat igyekeztünk betanulni, időrendi tervünket pedig úgy állítottuk | f, ', J ff össze, hogy mindenki számára jusson idő a regenerálódásra, az önművelésre, más művészi feladatok megoldására is. Fiatal szerzőket is bevontunk az alkotó munkába, hogy ezzel is fölpezsdítsük társulatunk repertoárját, dinamikusabbá, korszerűbbé tegyük műsorainkat. • Miben látja ma a Laterna magica legfontosabb művészi problémáit? — Megítélésem szerint a Laterna magica jelenleg nem szcenográfiai vagy technikai problémákkal, hanem dramaturgiai nehézségekkel küzd. Mostani, A varázslatos cirkusz című műsorunk is igazolja, hogy a technikai rész színvonala jóval meghaladja a színészi alakítások szintjét. Két évtizeddel ezelőtti céljainkat a mai Igényeknek megfelelően viszont csak úgy érhetjük el, ha a technika és a színészi játék harmonikus egységet alkot. E téren bőven akad javítanivalónk. • Bízhatunk tehát abban, hogy a húszéves Laterna magica újra megfiatalodik? — Feltétlenül. Erre minden lehetőségünk megvan. • Kérem, beszéljen dramaturgiai terveikről is. — Jelenleg a Szentivánéji álmot gyakoroljuk John Dexter- nek, a New York-1 Metropolitan főrendezőjének irányításával. Színre visszük a Hókirálynőt, Evald Schorm rendezésében. Jövőre Csehov és Gogol novelláiból készült műsorainkat szeretnénk bemutatni. 1983- ban, a prágai Nemzeti Színház megalakulásának 100. évfordulóján Božena Némcová meséit szeretnénk színre vinni. Sok más tervünk is van, például Komenský és Capek műveit is ba akarjuk mutatni. Titkos vágyunk a Diótörő színpadravite- le is. Közben székhelyünket, az Adria palotát is újjáépítik, a mi helyiségeinket is korszerűsítik, szóval tervünk és gondunk is akad bőven. • Fővárosunkon kívül hol szerepel majd a Laterna magica? — Sok a meghívásunk, s ez azt igazolja, hogy a Laterna magica ma is népszerű. A tervek szerint az olimpia ideje alatt Moszkvában szerepelünk. Szó van arról is, hogy amerikai turnéra is megyünk és többek között a Brodway-n is föllépünk. Hívnak bennünket Bulgáriába, Spanyolországba és sok más helyre. Mi azonban idehaza is minél több helyen szeretnénk fölépni. Nemrég Bratislavában és Ostraván vendégszerepeltünk, most pedig Kassára (Košice), majd Brnó- ba készülünk. A Národní divadlo -című kiadvány alapján feldolgozta: —hl f Batta György Vannak már, és szerencsére egyre többen vannaik szerte a világon olyan emberek, akiket nap mint nap megviselnek a földkerekség különböző pontjairól érkező pusztítások hírei; nem a házuik előtt robbant a pokolgép, mégis, mintha ők is ott lettek volna a merénylet közvetlen közelében; nem hozzátartozóikat végezte iki a rák, s ők mSgis az emberhez (méltatlannak, megalázónak tartják, hogy nem fogurtk össze s nem számoljuk fel a szörnyű kórt. Vannak már, és szerencsére egyre többen vannak olyan emberek, akiket felháborít egy-egy „kísérleti“ bomba, vagy a bejelentett „új, korszerű“ fegyver híre; akik álmatlanul hánykolódnak éjszaka az ágyban, mert az olajszenny ismét megmérgezte a halaikat, s akik anélikül, hogy fekete öltönyt húznának magukra, meggyá- szolnatk minden éhenpusztult, vagy halálra kínzott gyermeket. Mit tehet az ember, az író? Talán már az is óriási dolog, ha elgondolikoziik a világ bajos dolgain, ha figyelmezteti a veszélyre társait, ha felmutatja érzéseit, így kísérelve meg egyúttal kiűzni magából a rosz- szat, az ideg- és szív-kormozó stresszeket. * Korunk csupa feszültség, csupa szikra, a .dráma itt vibrál körülöttünk a levegőben! Vannak már, közöttünk is vannak, és egyre többen, akik aggódnak a világ sorsa iránt. Egyet közülük, egy ilyen típusú embert szeretn k vívódásaival a színpadon ábrázolni; ehhez keresem most a megfelelő megoldást — ezen dolgozom: legújabb színpadi művemen. 1973 II. 2.
